Váradi Béla fotóművész Angliában él és dolgozik, képeit rendre Európa nagyvárosaiban állítják ki. Legújabb fotósorozatán keresztül a roma és a queer kettős identitást mutatja be intim módon és meglepő kendőzetlenséggel. Interjú.
Épp a Glastonbury fesztivál kezdésére készülsz, a képeidet pedig több európai nagyvárosban is kiállították az utóbbi időben. Hogy éled meg a sikert?
Nem tudom, hogy ez sikernek nevezhető-e, vagy sem, de nyilvánvalóan nagyon jó érzés. A mostani történet azzal kezdődött, hogy januárban készült el egy viszonylag végleges verziója a Sorry, but I’m Not Sorry című fotósorozatomnak, ami több fotós megmérettetésen is elég jó helyezést ért el, a Fine Photography Awards-on például második helyen végzett professional conceptual kategóriában. Ez pont elég volt ahhoz, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Az anyagot mindezek előtt kiállítottam Milánó legforgalmasabb metróaluljárójában, nem sokkal később a sorozat két darabját a londoni Queer Britain-ben állították ki, majd bekerült a múzeum állandó kiállítási anyagába.
Nemrég jöttem haza Göteborgból, ahol szintén kiállították a sorozatom négy képét, szeptemberben pedig a berlini Stiftung Kai Dikhas múzeumban állítják ki a teljes anyagot. Ez lesz az első olyan kiállításuk, ahol roma és queer tematikájú munkákat mutatnak be, így kifejezetten megtisztelve éreztem magam, hogy részese lehetek.
Ebben a pillanatban épp a Glastonbury fesztiválon az úgynevezett Atchin Tan fesztiválrészen vagyok, ami egy kifejezetten romáknak, gypsyknek és travellereknek dedikált terület. (A traveller-ek főleg az Egyesült Királyság és Írország területén élő etnikai kisebbség, akik máig folytatják a vándorlás hagyományát - a szerk.) A név egyébként cigányul annyit tesz: pihenőhely. Engem idén harmadjára hívnak erre a fesztiválrészre, és jelenleg, néhány nappal a fesztivál kezdete előtt, itt dolgozom együtt Delaine le Bas roma multidiszciplináris művésszel, aki az egyik legnagyobb felületet kapta és épp az egyik fő művén dolgozik. Óriási megtiszteltetés és egyben hihetetlenül izgalmas Delainnel dolgozni. Őt idén Turner Prize-ra jelölték – ez a legmagasabb kitüntetés, amit élő művészek kaphatnak az Egyesült Királyságban, és egyben ez az első olyan jelölés, amit roma kapott meg.
Jól gondolom, hogy az LMBTQ és a roma identitás, valamint a kettőnek az interszekcionalitása az, ami folyamatosan átívelő tematika a munkáidban?
Nem feltétlenül, ám valahol igen. Meghatározza a munkámat, mivel én magam is meleg vagyok, és cigány is. Hozzá kell tennem, hogy számomra az utóbbi jelző nem tartalmaz semmilyen negatív konnotációt, sőt, én büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok. A cigányságom meghatározza a művészetemet és a fotókészítési metódusomat is, de nem feltétlenül dolgozok mindig ebben a témakörben, és nem is gondolnám magam aktivistának. Ezzel a munkával inkább az idősebb generáció figyelmét akartam felhívni, és talán egy picit edukálni is őket, ugyanis szerintem nem sokat tudnak arról, hogy mit jelent cigányként queernek lenni, vagy egyáltalán azt, hogy mit jelent az, hogy queer. Nagyon szűk mozgástere van az embernek, ha egy olyan közösségbe születik, mint a cigány. Nincs információjuk, vagy ha van is, akkor az téves. Sok roma, cigány, és traveller hiszi azt a mai napig, hogy az eltérő szexualitás veszélyt jelent a közösségre és a családra, ezért óriási stigma ragad hozzá. Nem beszélünk róla, és ettől a közösség queer tagjai gyakran érzik magukat kitaszítottnak, amiért sokan el is hagyják a közösséget.
A fiataloknál már megtörtént ez a fajta felvilágosulás? Számukra elfogadott a homoszexualitás?
Nem, bőven van még min dolgozni. Sok helyen queer és roma vagy traveller emberek kivívták maguknak a helyet a saját közösségükön belül és ezáltal elfogadottá váltak, de nagyon kevés ilyen pozitív példa van. A szélesebb nyilvánosságot is edukálni és tájékoztatni kell. Ugyanúgy, mint a többségi társadalomban, nálunk is megvannak a kisebbségek a kisebbségen belül, akik másképp szeretnek, ezzel pedig nincsen semmi baj. Ezt szerettem volna elérni ezzel a munkával, és bár nem tudom, hogy sikerült-e, azt tudom, hogy nagyon sok és fontos helyen elismerték. Az, hogy sokan és sokfelől hívtak, megerősíti azt, hogy egy olyan témát boncolgatok a képeimmel, amire szüksége van a saját és a szélesebb közösségnek is.
Te most Angliában élsz és dolgozol, ám Magyarországon nőttél fel. Tévhit vagy megalapozott állítás az, hogy Anglia jóval előrébb jár társadalmi szolidaritásban, mint Magyarország?
Nem igazán tudnám összehasonlítani a kettőt, mert a két ország két teljesen külön világ. Anglia egy fejlett demokrácia egészen más kultúrával, gondolok itt a többségi társadalomra és a kisebbségekre egyaránt. Más az angliai travellerek és cigányok életmódja, mint Magyarországon. A magyarországi cigányokat több száz éve kényszerítik letelepedésre, asszimilációra. A vándor életmód, mint olyan teljesen megszűnt Magyarországon és a kontinentális Európában is, míg itt Angliában ezt a tradíciót máig folytatják és harcolnak érte. Volt példa olyanra, hogy az angol rendőrség drasztikus eljárásra kapott felhatalmazást a traveller közösségekkel szemben. Ez olyan jogot adott a kezükbe, ami alapján elvehették volna a járműveiket, pénzbüntetést róhattak volna rájuk, vagy akár börtönbe is juttathatták volna őket, pusztán a tradícióik gyakorlása miatt. Ez teljesen egyértelműen törvényellenes. Ezt a rendőri kézbe adott drasztikus rendelkezést nemrég szüntette meg az angliai legfelsőbb bíróság, ha jól tudom. Magyarországon más a berendezkedés, egy fiatal demokrácia, nem nagyon tudnak, és nem akarnak mit kezdeni a cigányokkal, annak ellenére, hogy a lakosság körülbelül tíz százalékát ők képezik.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Felelősségednek érzed, hogy a művészetedet, mint eszközt használd arra, hogy reprezentációt adj, vagy a témaválasztás személyes preferencia?
Is-is. Amikor nyolc-tíz évvel ezelőtt elkezdtem fotózni, még nem volt a terveim között, hogy én egy dedikáltan roma témákkal foglalkozó művész leszek, de a legtöbb sorozatom témája kapcsolódik a cigányokhoz és travellerekhez.
Ugyanakkor nem nevezném magam cigány fotóművésznek – én egy fotóművész vagyok, aki cigány, és dolgozik cigány tematikájú képeken. Ezt fontos kihangsúlyoznom, mert nem szeretném magam bezárni egy etnikai skatulyába, ezt egyébként a fehérek előszeretettel megteszik helyettem is.
De ezt általában lerázom magamról. (Nevet.) Szeretném magam kívül helyezni és külső nézőpontból megmutatni azokat a dolgokat, amiket én látok és fontosnak tartok. Nem szeretnék belsősként részt venni, mert meg kell tartanom azt a távolságot, amit egy fotóművésznek meg kell tartania.
Mitől hatásos egy fotó a te olvasatodban? Mi tesz sikeres fotóssá?
Gyerekként festettem, majd jött egy lehetőség és újságíró lettem, elég szép karriert futottam be, a fotózás pedig a harmadik karrierem. Mind a festészet, mind az újságírás, mind a televíziózás hozzásegítettek ahhoz, hogy meglássam a képet és rögzíteni is tudjam olyan formátumban, hogy ez közvetítsen valamit – valamit, amit szeretnék közvetíteni. Olykor egyébként nincs teljes tudatosság, csak ösztönszerűen fotózok, hagyom magam sodródni, együtt létezni az alanyommal, alanyaimmal.
Saját magam tanultam meg fotózni, autodidakta vagyok, ám többféle képi világgal, képalkotási módszerrel foglalkoztam korábban, így nem volt nehéz a fotózáson belül is megtalálnom a saját karakteremet. A korábbi munkáimból szerzett tapasztalataimmal ma már fotósként tudom, mikor érdemes elkészíteni egy képet, hogyan kell emberekhez közeledni és megteremteni velük a kapcsolatot, hogy bizalom alakuljon ki köztünk.
Nem szeretem a nagyon beállított képeket, szeretem úgy bemutatni az embereket, ahogy más nem feltétlen látja őket, kifejezetten intim helyzetekben. Egy kicsit ellentmond mindennek az, hogy a Sorry, but I’m not sorry sorozatom egy conceptual work, tehát megterveztem a képeket és a beállításokat, mert itt egyértelműen az volt a célom, hogy beszéljünk úgy a GRT (Gypsy, Roma, Traveller – a szerk.) LMBTQ+ emberekről, ahogy eddig még soha: büszkén vállalva a kettős identitást. Az, hogy ezeken a képeken keresztül én magyar cigányként dolgozhatok az angol cigányok jogaiért és lehetőségeiért, egészen fantasztikus.
Más a megítélésed, amiért magyar származású vagy?
Persze, vannak fenntartások, amikor közeledek valakihez, de a közvetlenségem és a négy év divatfotós tapasztalatom ebben rengeteget segített. Az alatt az idő alatt nagyon gyorsan kellett nagyon jó kapcsolatot és atmoszférát teremteni a modelljeimmel, amiben együtt tudtunk dolgozni a nap folyamán – ez az idő tanított meg arra, hogyan kell emberekhez közeledni. Nagyon ritka, hogy valaki ne engedné magát lefotózni, vagy ne adj’ Isten elküldene a francba. (Nevet)
A fotóművészetben a cigányság és az LMBTQ+ tematikája kezd mainstreammé válni, vagy még inkább szubkulturális?
Már csak azért sem jön be a mainstreambe, mert arányaiban kevés a traveller és roma ember Angliában. Ami baj, hogy amikor mégis rólunk, vagy róluk, traveller romákról beszélnek, akkor az előítéletek nagyon erősek. Előszeretettel beszélnek a travellerekről akkor, amikor baj van: a negatív hír a hír, a pozitív nem, így a reprezentáció egészen torz. A travellerek nem kapnak nagy nyilvánosságot, mert a számuk nagyon alacsony a teljes lakossághoz képest, nem úgy, mint Magyarországon, ahol szintén nem kapnak pozitív megjelenési lehetőséget annak ellenére, hogy a lakosság tizede cigány.
Nagyon egyszerű bűnbakot képezni a cigányokból, hiszen nincs mögöttük társadalmi támogatottság – ezt az elmúlt évtizedekben lerombolták negatív hírekkel és manipulációval. Magyarországon bármit is csinálsz, „C betű” van a homlokodon. Ha egy médiatermék mégis foglalkozna cigányokkal és pozitív hírt próbálnak bemutatni, akkor a hősképzés jelenik meg. Jönnek a hangzatos címek, hogy „rengeteg melóval kiküzdötte magát cigánytelepi vályogházból” – ez az, amire nem vagyok kíváncsi. Ez egy fehér középosztálybeli narratíva. Csak ilyen panelek mentén tudnak gondolkodni, és én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Nekem egy fehér ne mondja meg hogy hogyan kell a cigányokról beszélni, majd azt elmondjuk mi. Ezért is fontos szerintem, hogy én cigány származású fotósként, cigány szemszöggel tudok beszélni a cigányokról.
Magyarországon a legtöbb cigánynak lehetősége sincs arra, hogy a telepről, ahova született, ki tudjon törni. A legtöbb esetben már az általános iskolában vége van, annak az esélye pedig, hogy eljusson a középiskolába vagy a felsőoktatásba, elképesztően alacsony. Ne beszéljünk a kemény munkáról, mert nem a kemény munka, hanem véletlen szerencse, hogy valaki ki tud-e törni a cigányság gravitációjából. A hősképzés és a negatív hírek mellett nincs más, ezek közül pedig egyikkel sem vagyok hajlandó foglalkozni.
Szerinted milyen lenne az ideális reprezentáció?
Cigány műsorvezető, cigány műsorok főműsoridőben a kereskedelmi televíziókban, valós reprezentáció, és mindez folyamatosan. Beszéljenek nyíltan a szociális- és egyéni problémáikról. Úgy csinálunk ugyanis, mintha a problémák nem léteznének és a lakosság tíz százaléka megszűnt volna létezni.
Milyen terveid vannak a jövőre? Vannak témák, amelyekkel foglalkozni szeretnél?
Tervek szerint a nyáron hazamegyek Magyarországra és egy kicsit több időt töltök a családommal, és lehet, hogy dolgozni is fogok egy kicsit személyesebb anyagon. Van több otthoni történet, amit szívesen feldolgoznék, kérdés, hogy lesz-e időm mindezeket befejezni. Egyelőre élvezem Glastonbury-t. (Nevet.)
Váradi Béla legújabb fotósorozatának képeit a studio90.com-on tudjátok megnézni. Érdemes!
