Látszólag ellentmondásnak tűnhet, de aztán ha belegondolsz, biztosan a te életedben is találsz ilyen alkotásokat. Sőt: lehet, hogy az alábbi listával is egyetértesz majd.
Akár felesleges, időrabló tevékenységnek bélyegezzük, akár feltöltődésnek, jó pár olyan sorozat létezik, amit igenis érdemes – vagy legalábbis jólesik – időről időre újranézni. Amikor például lebetegszem, és egy kis otthonos érzésre vágyom két orrfújás vagy lázmérés között, akkor szinte mindig bekapcsolom a Szívek szállodája valamelyik részét. Amikor valahol a világon már megint felháborító abortusztörvényt hoznak, és egy kis csendes dühöngésre van szükségem, akkor a Szolgálólány meséjével fogom ezt továbbvinni. Aztán ott van a Szex és New York, ami bármilyen szerelmi bánat esetén képes egy kicsit felemelni, vagy a The Office (az amerikai verzió), amit gyakorlatilag akármennyi alkalommal ki lehet pörgetni, ha jó kedvvel szeretnénk feltöltekezni. Ha lefoglalnánk az agyunkat, akkor ott a Columbo, ha megtornáztatnánk azt, akkor a Twin Peaks, ha pedig teljesen kiszakadnánk a világunkból, akkor a Trónok harca. Ezek minden újranézés alkalmával többet és többet képesek adni, hiszen egyre jobban megértjük az összefüggéseket, és újabbnál újabb részleteket fedezhetünk fel, amelyek elmélyítik sorozatnézés élményét.
Mielőtt rátérnénk a konkrét listára, muszáj kiemelnem, hogy az alábbi 5 sorozattal sem az a baj, hogy ne lennének vigasztalók, érdekesek, viccesek, izgalmasak vagy összességében szórakoztatók – mert a maguk nemében azok. Én magam is egytől egyig imádtam mindet, egy pontig legalábbis mindenképpen. Egészen más okaim vannak arra, hogy nem akarom őket újra és újra kipörgetni – egy kis utánajárás után pedig az is kiderült, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Egy kicsit elmerültem ugyanis a Reddit világában, hogy ne egy 100%-ban szubjektív listát hozzak nektek. Jöjjenek hát a sorozatok és a magyarázkodás.
5. Kártyavár (House of Cards)
A House of Cards eszméletlen erővel és lendülettel rúgta ránk az ajtót. Nem volt korábban ilyen minőségben készült, ilyen profi castinggal operáló sorozat, ami az amerikai politika háttérfolyamatainak – vélt vagy valós – alapelveit ilyen nyersen, olykor már-már gyomorforgatóan őszintén mutatta volna be. (Mondjuk én vallom, hogy a második Trump-adminisztráció akár a sorozatban látottaknál is tovább színezheti ezt a színteret, de ez már más kérdés.) Aztán jöttek Kevin Spacey szexuális zaklatási botrányai, amik nyomán a színész teljesen elmerült a #metoo-hullámok alatt – annak ellenére egyébként, hogy nem találták bűnösnek semmilyen vádpontban –, a sorozat legutolsó évadára pedig teljesen ki is írták Frank Underwood karakterét.
Nem azt mondom, hogy továbbra is szívesen néztem volna a képernyőn egy feltételezett szexuális ragadozót, eltekintve minden ellene felhozott vádtól. Az viszont biztos, hogy nélküle nem adott ugyanolyan élményt a HoC, az utolsó évadra teljesen kiüresedett a sztori. Ráadásul az erős kezdés után szinte lineárisan kezdett csökkenni a részek minősége: unalmasabbá, követhetetlenebbé, zavarosabbá váltak, és egyre inkább elrugaszkodtak a valóságtól. Így bármennyire is „letehetetlen” volt kezdetben, annyira nem vágyom arra, hogy újra nekifussak.
4. Ez bűn (It's a Sin)
Amikor 2021-ben megjelent az HBO Go-n, azonnal elkezdtem, és egy nap alatt ki is pörgettem az egészet. Azóta több mindenkinek ajánlottam, és rendszeresen eszembe jutnak belőle momentumok, ennek ellenére az utóbbi 4 évben egyszer sem gondoltam arra, hogy ismét elkezdjem – de jó okom van rá.
Too Much: Lena Dunham bosszúhadjáratba fojtott szerelmes levele nem hozta vissza a Girlst, csak még nagyobb bajokra világított rá
2025.7.31 16:35
Mivel elfogultan kedvelem Olly Alexandert – a Years&Years énekese és a sorozat főszereplője –, borítékolni lehetett, hogy be fog jönni ez a projektje is. De nemcsak egy számomra kedves arc volt benne, ami megfogott, hanem az is, hogy a sztori mennyire sokrétű és milyen mélyre megy érzelmileg. Közelről mutatja be, milyen nehéz fiatal felnőttként önmagunkat keresni, megpróbálni önálló életet kezdeni, barátságokat kötni és közben igyekezni „valamivé válni”. A karakterek nehézségein át láthatjuk, milyen érzés volt a '80-as években coming outolni és melegként élni – még egy olyan progresszív városban is, mint London. Aztán beüt a krach, elkezd terjedni egy ismeretlen halálos betegség, ami nyomán – főként az információhiány miatt – a karakterek már egy rózsaszín bögrétől is rettegni kezdenek.
Nem túlzás azt mondani, hogy az utolsó részekre olyan pánikkal vegyes izgalom lesz úrrá az emberen, hogy tényleg nem tudja abbahagyni, annak ellenére, hogy egymást érik benne a tragédiák és a fájdalmasabbál fájdalmasabb felismerések. Így tehát kipörgetjük, aztán ott állunk (jó, fekszünk) teljesen kiüresedve, ripityára törve.
3. A Mackó (The Bear)
Mielőtt bármit mondanék, leszögezem, hogy szerintem a The Bear az elmúlt évek egyik legjobb sorozata. Zseniális az alapötlet – mondjuk engem mindennel megvesznek, aminek köze van a gasztronómiához, de akkor is, azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egyedi és izgalmas a kiindulópont –, fantasztikus színészeket válogattak össze, a karaktereket pedig olyan zseniálisan dolgozták ki, hogy bárki találhat legalább egy valakit, akivel képes azonosulni. Ha már gasztrovonal: a néha rideg, néha szemet gyönyörködtető látványokból kialakuló képi világ, a karakterfejlődések, az emberi kapcsolatok néha óvatos, néha arcul csapó bemutatása már csak hab a tortán (vagy a lazac mellett).
Mindezek mellett az egész alkotásnak van egy olyan pattogós tempója, egy olyan idegekkel játszadozó, húzd meg-ereszd meg-típusú lüktetése, ami bár sokkal érzékletesebbé teszi az egész sztorivonalat, a szorongó-ideges embertípusok számára minden rész felérhet egy-egy mini agyvérzéssel. Ezt persze képesek vagyunk kibírni, hiszen annyira visz magával a történet – de jó eséllyel csak egyszer tudjuk végigcsinálni. (Emellett egyébként ott van még az is, hogy a vége egy kissé sántít és nem túl kielégítő, de azért ez olyasvalami, ami nem veszi el az egész sorozat minden érdemét, és önmagában nem lenne elegendő ahhoz, hogy elvegye a kedvünket a binge-eléstől.)
2. BoJack Horseman
Ó, igen. Amikor az ember elkezdi nézni a BoJacket, először egészen üdítőnek hat, hiszen annyira egyedi, meglepő és szórakoztató, mint kevés más sorozat, miközben képes elgondolkodtatni is az embert. Aztán, ahogy haladunk előre a részekben, a karakterek, a folyamatosan alakuló szálak és az egyre-másra felbukkanó problémák folyamatosan húznak egyre beljebb – majd kiderül, hogy inkább lefelé tartó irányba. Ez addig megy így, mígnem az ember azt veszi észre, hogy reggel egy nyomasztó gondolattal ébred: az életének semmi értelme. Nincs kedve felnyitni a laptopot, hogy elkezdjen dolgozni, de még csak zuhanyozni sem esik jól, már reggeltől vágyik egy pohár viszkire jéggel meg egy cigire – úgy, hogy nem dohányzik –, nincs kedve kimozdulni, így lemondja minden programját is. Legalábbis velem így történt, amikor jobban ráfeküdtem erre az egyébként szintén zseni sorozatra.
A helyzet az, hogy a BoJack Horseman brutálisan mély és sötét. Folyamatosan olyan témák forognak benne, mint a depresszió, az önpusztítás, a függőségek, a bűntudat, a halál, a családi problémák és más traumák – így nem meglepő, hogy intenzíven fogyasztva érzelmileg elképesztően kimerítő tud lenni. Ezen nem segít az sem, hogy a karakterábrázolások is nyomasztóak és húsba vágóak, (szinte) minden „szereplő” mélyen megtört és sérült, így persze az egymáshoz való viszonyuk sem lehet egészséges, sokkal inkább nyomasztó, kínos vagy egyszerűen csak fájdalmas. Összességében az egész alkotást belengi valami szürke reményvesztettség, ami a képernyőről szinte észrevétlenül szivárog át a valódi életünkbe, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy most mi is a problémánk (ha épp nem egyértelmű). Ennek ellenére szerintem egyszer mindenképpen érdemes nekifutni, de ne feledjük közben az önreflexiót!
1. Csajok (Girls)
A Girlsszel való kapcsolatom nem indult zökkenőmentesen: kezdetben annyira ellenszenvesek voltak a karakterek, hogy egy időre el is búcsúztam az egésztől. Aztán egyszer újra elővettem, egy kicsit érettebben, és elkezdtem megérteni, hogy miért is van (volt) körülötte ilyen hype. Igen, a redditezőknek igaza van, miszerint a karakterek valóban önzők, nárcisztikusak, és az ábrázolásuk miatt az ember aligha tud hozzájuk közel kerülni érzelmileg. Az is tény, hogy a legtöbb részben romantizálják a toxikus kapcsolatokat, ami nem egy egészséges hozzáállás.
Mindezek ellenére a Girls egy igenis fontos alkotás, hiszen kevés olyan sorozat vagy film létezik, ami ilyen őszintén, nyersen, lecsupaszított módon és a realizmus talaján maradva mutatja be a világot a millenniál nők szemszögéből. Munkahelyi kihasználás, abortusz, a testpozitivitás kérdései, a női szexualitás sokrétűsége, az önmegvalósítás árkos-bokros folyamata – csak hogy néhány feszegetett témát említsünk. A Girls a mumblecore műfajnak hódolva szubjektív, természetes, gyakran kényelmetlenül őszinte, nem konvencionális és művészi szempontból is kísérletező, ezzel pedig eltér az összes kommersz, csiszolt, könnyed sorozattól. (Most pedig aki még nem látta, és nem szeretne spoilert, ne olvasson tovább.)
Villám Buddha, falból kinövő csecsemők és rap-musical bandaháború: pszichedelikus japán filmek, amik álmodban is kísérteni fognak
2024.6.30 10:17
Igen ám, de a sorozat 4. évadának vége felé elkezd kialakulni egy olyan szinten kiborító szerelmi szál, ami számomra az egész korábbi művet megmérgezte. Tudom, hogy Lena Dunham alapvetően a saját tapasztalataiból indult ki, és hogy szeretett volna minél szélesebb spektrumot bemutatni a lehetséges tapasztalatok terén, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire mélyen felháborított és bántott Adam és Jessa viszonya. Az egész igazságtalan, önző, kegyetlen és fájdalmas. A sztori vége az egész terhességvonallal pedig végképp annyira elkeserített, hogy soha többet hallani sem akarok az egészről. (Ez után a mondat után.)
