Milyen szerepe lehet a sportnak, a csoportos foglalkozásnak és egy megtartó közösségnek egy szerhasználó felépülésében? Miért különösen fontos a fiataloknál, hogy ne csak az érintettek, de a hozzátartozók is bevonódjanak a terápiás folyamatba? Interjú.
A Mélypont érzés című dokumentumfilm két fiatal szerhasználó, Szilveszter és Boróka felépülésének első másfél évét követi nyomon, akiket a Megálló Csoport rekreációs ház foglalkozásai, illetve az élmény- és sportterápia, nevezetesen a sziklamászás segít az önelfogadás és gyógyulás felé vezető úton. Miklós Ádám és Száki Adrián filmje kapcsán Huszár Boróka főszereplővel, és az alapítvány intézményvezetőjével, dr. Gádorné Wéber Ágnessel beszélgettünk a Megálló Csoport házában.
Hogyan találtál rá Boróka a Megálló Csoportra, és hogyan kerültetek kapcsolatba Miklós Ádámmal, aki a film írója, rendezője, vágója és operatőre?
Huszár Boróka: Idén márciusban lesz öt éve, hogy tizedikes gimnazistaként először bejöttem. Az osztályfőnökömet kerestem fel, hogy már egy ideje kábítószert használok, nem tudok ebből egyedül kikerülni. Ő a szociális munkás segítségét kérte a gimiben, rajta keresztül jutottam el a Megállóba – mondták, hogy itt van terápia, és fognak tudni segíteni. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal járok csoportos és egyéni foglalkozásra is.
Ádámmal a Covid ideje alatt találkoztunk, először online formában. Ő is bejárt a csoportokra egy hónapig, megosztott részleteket az életéből, meghallgatott minket, és szóba jött, hogy forgatnának egy dokumentumfilmet. Először csak a csoportokon került elő a kamera, majd megkérdezte, hogy részemről rendben lenne-e, ha a magánéletembe is jobban belefolyna filmes szempontból.
Wéber Ágnes: Amikor Boróka felkeresett minket, tombolt a járvány, a szociális intézményeket is bezárták, ezért első körben online kapcsolódott be hozzánk, miközben nálunk a személyes jelenlét a minimum. De örültünk, hogy legalább ilyen formában volt lehetőség dolgozni. Ádámék úgy találtak ránk, hogy olvastak egy cikket a mászás terápiás hatásairól a felépülés kapcsán és megismerkedtek dr. Petke Zsolt addiktológussal, majd ő kötött minket össze.
Számos beszélgetés előzte meg azt, hogy Ádám egyáltalán bejöjjön a házba. Nyilván egy terápiás, rekreációs helynek vannak keretei, szabályai, fontos volt, hogy ő maga is részt vegyen a csoportokon, ne egy kívülálló tag legyen, aki csak kamerázgat. Ez volt a feltételünk, ő pedig vállalta.
Menet közben alakult tehát ki, mennyire megy majd mélyre a film?
Boróka: Úgy tudom, nem volt előre meghatározva, hány ember lesz, akinek a magánéletét is jobban árnyalják, ez menet közben körvonalazódott.
Ágnes: Nem volt pontos koncepció arról, hogy pontosan hova fog kifutni a film. Mivel egy nyitott ház vagyunk, nem egy bentlakásos terápiás helyszín, benne volt a pakliban, hogy akiket esetleg elkezdenek filmezni, eltűnnek. Nem pont így történt, de volt olyan, aki látszódik egy-egy pillanatra, és utána többet nem.
Nem volt teljesen ismeretlen terep a Megálló Csoport számára ez a projekt, forgott már nálatok egy dokumentumfilm, a Mit tudjátok ti, ki vagyok én! Milyen motivációból vállaltátok ezt most el?
Ágnes: Egyrészt, a dokumentumfilm fontos műfaj, másrészt, hogyha már egy ember emiatt bejön a házba, vagy magára ismer az elakadásaiban, és látja, hogy van hol segítséget kérni, már megérte.
Ez egy valós probléma, létezik, itt él közöttünk, és ahogy a film is rávilágít a felvezetőben: bárkinek lehetnek ilyen nehézségei, akár a villamosvezetőnek is.
Igen, fontos üzenete a filmnek, hogy sem Boróka, sem Szilveszter nem a sztereotípiákat megtestesítő szerhasználó, jól demonstrálják, hogy nem kell az utcán fetrengeni ahhoz, hogy valaki ezzel a problémával küzdjön. Kaptatok olyan visszajelzéseket, ahol tetten érhető volt, hogy célba ért ez a fajta érzékenyítés?
Boróka: A kerekasztal-beszélgetések után idegenek is odajöttek, volt, aki sírt, volt, aki megölelt, vagy elmesélte, hogy a fia révén mennyire tud kapcsolódni. Többen visszajeleztek, hogy a film elindított bennük gondolatokat saját magukkal kapcsolatban is.
Ágnes: A tervek szerint streamingszolgáltatókhoz, ezáltal több háztartásba is el fog jutni a film, de már most célba ért az érzékenyítés, volt, aki látta és utána bejelentkezett hozzánk. Az üzenet a fontos, hogy vagyunk, létezünk, van lehetőség jönni.
Boróka: És nemcsak a szerhasználatról van szó, hanem bármilyen elakadásról az életben, amivel úgy érzed, nem tudsz egyedül megbirkózni, a film a terápia fontosságát, a fejlődés lehetőségét hangsúlyozza. Ha visszagondolok azokra az időkre, amikor még aktívan használtam, azt éreztem, ebből nincs kiút. Lement a film, visszanéztem, tök nagy utat tettem meg a kettő között. Amikor elkezdtük, nem gondoltam volna, hogy egyszer így is élhetek. A film nagy segítség lehet azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Sok helyen betalált, a Világszép Alapítvány is megkeresett minket, hogy szeretnék a srácoknak levetíteni, ez mind-mind abszolút pozitív hozadék. Fontosnak tartom, hogy esetleg iskolákba is eljusson drogprevenciós céllal.
Emlékszem, az iskolában nálunk annyi volt a prevenció, hogy bejött egy rendőr és elmondta: »ha drogoztok, ülni fogtok, tehát ne drogozzatok.« Én meg néztem, tök eszköztelennek érezve magam, hogy oké, ne drogozzak, de mit csináljak helyette a fájdalommal, ami bennem van? A film rávilágít, hogy létezik terápia, és helyek, ahova fordulhatsz.
A mászás elég szimbolikus, jó analógia, hogy ahogy feljutsz a csúcsra, ugyanúgy haladsz végig a leszokás felé vezető úton. A film is jól ábrázolja, mennyire összefügg a falon tapasztalt teljesítmény azzal, éppen hogy vagy.
Boróka: Abszolút. A mászás egy tükör, azonnali visszajelzést ad, segít azonosítani, ha valami nem oké. Nagy párhuzamokat tudnék vonni a mászás és az elakadás között, az elején például nem volt a sziklán félelemérzetem, majd észrevettem, hogy iszonyatosan parázom a magasban. Rájöttem, hogy az életemben is egy olyan ponthoz érkeztem, ahol félek megtenni egy lépést a tanulmányaimmal kapcsolatban, és jobban kell magamra figyelnem.
A rendező, Miklós Ádám a filmhez szerhasználóként nem tudott kapcsolódni, de egy interjúban így nyilatkozott: „Az első sziklamászás élménye olyan euforikus volt, hogy miután sikerült kimásznom a falat, 20 percen keresztül csak vigyorogtam, és néztem előre, mint valami drogos.”
Ágnes: Van egy olyan aspektusa a dolognak, hogy valaki a felépülés útjára lép, és pont emiatt belecsúszik abba, hogy túltolja a sportot. De azért a testmozgás egy jó dolog, ugyanúgy endorfint termel, és fontos kiegészítője a felépülésnek. Nemcsak mentálisan kell dolgoznunk magunkon, hanem fizikálisan is.
Boróka: Pluszpont a sportnál, hogy mozog a test is, illetve egyszerre hat az emberi mivolt összes dimenziójára, bio- és pszichoszociális színtéren egyaránt. Maga a testgyakorlás kivált fiziológiai változásokat, ha csapatban játszom, vagy lemegyek a kondiba, ott bekúszik a szociális, pszichológiai faktor is.
A felépülésben azért is fontos tényező a testmozgás, mert képes a régi szokásokat újrakeretezni: ma már a korábbi szerhasználó közösség helyett én is a sporttársaimmal csinálok programokat, nagyobb szerepet kapott a regenerálódás, nem járhatok már el csak úgy az éjszakába, és nem lehet mindennapos tevékenységem a sörivás.
A tervem egyébként, hogy szociális vonalon helyezkedem el, bevonva valahogy a sportot is. A Testnevelési Egyetemen tanulok, és az foglalkoztat, melyik sportfoglalkozás milyen hatékonysággal tud jelen lenni a terápiás folyamatban.
A Megálló Csoportnak is célkitűzése, hogy felépülő, felépülésben lévő embereket is integráljatok munkatársként, segítő szakemberként.
Ágnes: Az alapítványt olyan felépülők hozták létre körülbelül 25 éve, akik a komlói bentlakásos rehabról jöttek ki, és szerettek volna egy helyet, ahol össze tudnak gyűlni. Sokakban fogalmazódott meg az igény, hogy leérettségizzenek, a házban tehát érettségire való felkészítéssel, emellett eltereléssel is foglalkozunk. Dolgozik nálunk pszichológus, pszichiáter, szociális munkás, addiktológiai konzultáns, szociálpedagógus, közösségszervező, és több felépülésben lévő kollégánk is van szakirányú végzettséggel. De nem kitétel, hogy a nálunk dolgozóknak legyen saját szerhasználati élménye, tapasztalata, nem teszünk különbséget aközött, hogy kinek milyen függőségi múltja van.
Hiszünk a sport- és élményterápiában, és ahogy a nevünkben is benne van, a csoportos foglalkozásban, ami érzékenyebbé tud tenni a másik ember irányába, és érezteti az érintettekkel, nincsenek egyedül. Működik nálunk például művészetterápiás önismereti csoport, a mászás mellett pedig focizni is lehet.
Milyen fiatalokkal dolgozni? Ez a korosztály egy pontig talán hajlamos azt az illúziót kergetni, hogy bármennyi vadulás belefér, csak aztán sokan benne ragadnak, az alkalmi szerhasználatból rendszeres lesz.
Ágnes: Korábban nálunk 18 év volt a korhatár, most 16, de ha valakinek 14-15 évesen problémája van, előfordul, hogy leülünk vele beszélgetni. Fiatalon azért nehéz, mert a kortárs környezet bulizni jár, és valaki tényleg tud úgy sörözni hétvégente vagy elszívni a buliban egy spanglit, hogy a hétköznapokban nem a szert használja a nehézségeire. Azt kell felismerni, hogy akinek komoly elakadása van, ő úgy tud józanodni és dolgozni magán, hogy semmit nem fogyaszt. Fontos megjegyezni, amit Boróka is említett a függőséggel kapcsolatban: akkor van baj, amikor a szer már az egyetlen eszközzé válik a fájdalom és mentális teher tompítására.
Boróka: Én nemcsak hétvégente használtam, hanem amikor lehetőség volt rá. 15 évesen kezdtünk el az egyik gimis társammal füvezni, aztán később ecstasyt fogyasztani.
Tudatosan akartam kipróbálni, hogy megértsem a szüleimet, ők miért rekedtek benne, mitől olyan jó dolog ez, hogy hagyták, rámenjen a család. Aztán egy ponton feltűnt, hogy amikor használsz, akkor kikapcsolsz, csend van és nincsenek gondolatok. Mire megértettem a szüleim függőségét, a motivációit, én magam is belecsúsztam.
Az édesapád is szerepelt egy hasonló jellegű filmben, neki negatív élmény volt, és le is akart beszélni róla.
Boróka: Igen, őt rávették, hogy kamera előtt szúrja be magát, amit láttak az akkori feleségének a szülei, és ez rosszul jött ki. Emellett féltett, hogy milyen hatása lehet a filmnek arra, hogyan tudok majd elhelyezkedni.
Arra gondoltam, hogyha valahol emiatt nem alkalmaznak, akkor van-e ott egyáltalán helyem? Kicsit önmegtagadásnak éreztem volna. Ez olyan, mintha valahova nem vennének fel, mert van egy tetkóm. Hát akkor köszönöm szépen, oda nem is akarok menni.
Mit szóltak a szüleid, amikor láttak a filmet?
Boróka: Anyukám nem nézte meg, azt gondolom, önvédelemből. Szerintem fél szembesülni azzal, hogy az ő szerhasználatának milyen negatív hatása volt az életemre, talán bántja, az időt pedig nem lehet visszacsinálni. Apukám viszont eljött az egyik mozis vetítésre, tök pozitív kimenetele volt, sok mindenről tudtunk beszélgetni, amiről addig nem, volt benne egy feloldozás a kapcsolatunkat tekintve, azóta könnyebb levegőt venni mellette.
Jellemző tendencia, hogy a függők nehéz családi csomaggal, vagy szintén szerhasználó környezetből érkeznek, a film ezt a hátteret és emberi oldalt láttatja a megszokottnál komplexebben.
Ágnes: Nagyon fontos dolog, hogy az elsődleges környezet a család, aztán mondjuk az ovi, suli, haverok.
Sok szülő azt gondolja, hogy berakja ide a gyereket, majd mi megjavítjuk, mint egy szerelőüzemben, és amikor kimegy, minden happy lesz. És akkor mi szólunk, hogy ide nekik is erősen javasolt bejárni, van hozzátartozói csoportunk. Ezen együtt kell dolgozni, főleg egy kiszolgáltatottabb helyzetben lévő fiatalnál, aki ugyanabba a környezetbe megy mindig vissza.
Szélsőséges a skála, ki mennyire nyitott erre. Van, aki tényleg dolgozik magán és jár terápiába, valaki azt mondja, ővele semmi baj sincsen. Ilyen persze nincs, mert nyilván valamitől olyan lett az a fiatal. Látszik, hogy előbbinél szépen fejlődik a családi dinamika, ahol pedig ellenállás van a szülők részéről, egy helyben toporog az egész. Ebben a csoportban nem arról beszélgetünk, hogy a gyerekkel mi van, hanem, hogy a hozzátartozó hogyan éli meg a helyzetet.
Gondolom, ha egy szülő, hozzátartozó képes felelősséget vállalni, az már félsiker. Mi számít nektek sikertörténetnek?
Ágnes: Örülök a kicsi sikernek, annak, ha valaki először ül be egy csoportterápiára, aztán vissza is jön. Vagy, volt nálunk egy felépülésben lévő fiú: szépen éli az életét, dolgozik, vett egy autót, lakást, megnősült, jön a gyerek, a mai napig kapcsolatban vagyunk. Amikor azt érezte, hogy jött egy krízis az életébe, leültünk pár alkalommal beszélgetni, felfrissítettük azokat a megküzdéseket, amiket egyébként már elsajátított. Ezt gondolom még sikernek, ha érzik, hogy valami nem oké, és bizalommal mernek újra meg újra megkeresni minket.
Boróka: Ez egy menedék, ahova tudom, hogy bármikor, bármivel fordulhatok, nem fognak elítélni akkor sem, ha tök kész állapotban vagyok. Segítenek, szeretettel és elfogadással fordulnak felém, nem azzal, hogy „na, majd mi megmondjuk a tutit”, abszolút mellérendelő a viszony.
És neked milyen érzés volt visszanézni magad ezen a hullámvasúton, a néhol nagyon sebezhető, néhol euforikus pillanatokban?
Boróka: Sokszor megnéztem a filmet, mindig mást váltott ki. Volt, hogy közelebb kerültem ahhoz, miért kedvelnek az emberek, máskor úgy éreztem, ez az egész egy nagy önsajnáltatás, akkor haragudtam magamra. Segített elfogadni azt is, hogy mélyen élem meg az érzéseket, legyen az akár pozitív, akár negatív.
Nagy erőt adott azt látni, honnan hova lehet eljutni, főleg, hogy a film az egész folyamatnak mondjuk csak 10 vagy 20 százaléka. Tök jó, hogy az élet lehet egy király dolog, nem csak fájnia kell. Persze van, hogy rossz, de nem csak rossz, és ettől lesz az egész olyan életszagú.
Eredetileg decemberben beszélgettünk volna, de jelezted, hogy érzelmileg megcsömörlöttél a film utóéletétől, a kerekasztal-beszélgetésektől, vetítésektől. Hogy vagy most?
Boróka: Három-négy éve kezdődött a forgatás, érdekes volt, hogy amiről évekig csak beszéltünk, egyszer csak ott volt a moziban a szemünk előtt. Sok ponton túltoltam, nem kellett volna ennyiszer megnéznem a filmet, rövid időn belül nagyon sokszor láttam: a varsói filmfesztiválon kétszer, díszbemutatón, vetítéseken.... Feltépődtek a sebek, elég intenzív élmény volt és nem figyeltem eléggé magamra, néhány hete emiatt vissza is estem. A film utóélete tehát tanulságos: volt negatív oldala, lehettem volna okosabb, de ennek ellenére nem cserélném el semmire a folyamatot, aminek számos pozitív hozadéka volt, például számtalan feloldozó beszélgetést és sokkal jobb viszonyt eredményezett a családommal.
