- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
Sorozatgyilkosok helyett ezúttal egy milliomos testvérpár került a "Szörnyetegek" alcímre keresztelt antológia-széria központjába, ami annyi – főképp kimondott, illetve sejtetett – borzalmat rejt, hogy azt nézőként is nehéz elviselni. Kritika.
Amikor a Netflix megszerezte magának Ian Brennant, többek között a Glee – Sztárok leszünk, és a Scream Queens: Gyilkos történet íróját, valamint a televízió aranykorának nagyágyúját, Ryan Murphyt (Amerikai Horror Story,Kés/Alatt), már sejthető volt, hogy a két úriember nem fog finomkodni. Nem is tették, antológiasorozattá bővülő szériájuk első „hősének” Jeffrey Dahmert tették meg, aki sötét pályafutása során összesen 17 férfit és fiút ölt meg. Miután a Netflixet nem nagyon érdeklik a korhatárbesorolások, a történetet meghökkentően reálisan lehetett bemutatni, legyen szó kínzásról, darabolásról, nekrofíliáról vagy épp kannibalizmusról. Ezek után valahol biztosak lehettünk benne, hogyha már újra nekifognak a témának, megint nem egy könnyűt választanak, de a Lyle és Erik Menendez-sztori több szempontból is „pikáns” húzás.
Röviden és tömören, Lyle és Erik Menendez egy sikeres és gazdag, külsőre tökéletes család testvérpárja 1989. augusztus 20-án fegyvert fogott, és a tévé előtt elalvó szüleiket közvetlen közelről, több leadott lövéssel kivégezte. Biztosra mentek. Bár az apa, José szinte azonnal meghalt, az anya, Kitty túlélte az első támadást, így hát újratöltötték a fegyvereiket és a kúszva menekülni próbáló asszony életét is kioltották. A sorozat első része tulajdonképpen bemutatja a tettet magát: azt, hogy a különösen viselkedő fiúk, Lyle és Erik elhatározzák magukat, majd végül valóra is váltják a tervüket. A dolog azonban még a legedzettebb kriminézők számára is minimum bizarr. Ahogy elindul a sorozat maga, pontosan azt teszi a nézővel, amit annak idején a közvélemény átélt az Egyesült Államokban a tárgyalásokon.
Igen nehéz gyerekkor… vagy mégsem?
A váltakozó nézőpontokat, elképzelt szituációkat és hazugságokat is megmutató széria tulajdonképpen nem kíván igazságot tenni. Első alkalommal az esküdtek is képtelenek voltak rá, második alkalommal pedig – állítólag a sorozatba is beleszőtt O.J. Simpson-per után – kegyetlenül lesöpörték a testvérpár érveit az asztalról, akik életük végéig rács mögé kerültek. Márpedig akadnak érvek, amit a sorozat – amely még véletlenül sem dokumentumszéria, hanem klasszikus fikciós elemeket és dramaturgiát használó lélektani dráma – néha olyan gyomrosok segítségével ránt elő a semmiből, hogy az ember néha kénytelen egy pár pillanatra leállítani a Netflixet, hogy meg tudja emészteni a hallottakat.
Brennan és Murphy ezúttal is mesterien játszanak az érzelmekkel, ráadásul, miután azért gyilkosok vannak a középpontban, nem is finomkodnak. Hogy mi igaz, és mi nem, azt a mai napig nem tudjuk, maximum sejtjük. A széria pedig, ahogyan azt már említettük, nem is próbál meg igazságot tenni, inkább csak egyre mélyebbre süllyed egy diszfunkcionális és beteg család (vagy egy szociopata kitalációi) mélyére, ahol a gyermekbántalmazás fizikailag, verbálisan és szexuálisan is általános.
Kritika a Pingvin című sorozatról: ismét kiderült, hogy Batman nélkül is képes izgalmas lenni Gotham
2024.11.13 12:48
A kép folyton változik: először két elkényeztetett milliomoscsemetét látunk, akik egy tévéműsort nézve kapnak kedvet ahhoz, hogy agyonlőjék a szüleiket. Aztán elkezdünk bevonódni és bemocskolódni a Menendez család vélt vagy valódi titkaiba, és egyre tisztátalanabbnak érezzük magunkat.
José Menendez maximalista szülő volt, gyerekeit politikusnak akarta nevelni, ezért pedig mindent megtett, amit lehetett, hogy a legtöbbet hozza ki belőlük, a fizikai erőszaktól és a nyilvános megaláztatástól sem riadt vissza. Az is valószínűleg igaz, hogy Kitty depressziós és féltékeny lett, miután megtudta, hogy férje megcsalja őt. De hogy ezen kívül mi igaz és mi nem abból, amit látunk, és abból, amit a Menendez fiúk felhoztak védelmükben az 1992-es tárgyaláson és előtte, azt valószínűleg soha az életben nem fogjuk megtudni. Amikor már épp felfordulna a gyomrunk attól, amit hallunk, hirtelen jön egy jelenet, amelyet felvállaltan kitalál az egyik elkövető és totálisan elbizonytalanít bennünket. Vajon szörnyetegek, vagy áldozatok voltak a Menendez fiúk? És az apjuk vajon tényleg egy kontrollmániás, pedofil őrült? Kérdések, amelyekre soha nem fogunk választ kapni, de kérdések, amelyeket a sorozat előttünk tesz fel, miközben mi magunk sem lehetünk benne biztosak, hogy az adott szituáció a valóság-e. De a lényeg nem is ez, hanem a hatásosság. Bármi is az igazság, a szörnyűségek, amelyek körüllengik ezt az ügyet, így, játékfilmes elemekkel talán még sokkolóbbak, mint a Wikipédiát átlapozva vagy egy dokumentumfilmet megnézve.
Megvalósításból jeles
Bár a Jeffrey Dahmerről szóló első szezon is bővelkedett bravúrokban technikai kivitelezés terén, a szűk tereknek, a bevilágításnak és különösképpen a zseniális színészi játéknak köszönhetően a Lyle és Erik Menendez-sztori minderre rápakol még egy lapáttal. Akárcsak a családdal felszínes kapcsolatot ápolók vagy a sztoriról a tévéből értesülők, úgy mi is többféle szűrőn keresztül láthatjuk a sorozat unalomba abszolút nem fulladó történetmesélését. A nyolcvanas évek giccse, harsánysága tökéletes ellentétben áll az első szezonnal, de legalább annyira képes megteremteni a hangulatot, mint az elődje tette. Sőt, valahol vérfagyasztóbb is: a milliomosok világában járunk, a luxussportautók, medencés házak, partik világában, és ebben a világban is történnek borzalmak, pont úgy, mint a legsötétebb pincékben.
Cooper Koch mint Erik, és Nicholas Alexander Chavez mint Lyle Menendez ugyan közel sem tudnak akkorát brillírozni, mint Evan Peters tette Jeffrey Dahmerként, az örökké veszélyes, lobbanékony Javier Bardem az apa, José Menendez szerepében elképesztő nagyot alakít. Bár az alcím az, hogy „szörnyetegek” és értelemszerűen a gyilkosságot elkövető fiúkról szól, ha az általuk elmondottaknak akár csak a fele igaz, úgy maga a családfő lehet a legnagyobb szörny ebben a történetben. Illetve, vele majdnem egy szinten van a Chloë Sevigny által tökéletesen lehozott összetört, depressziós anya, aki kívülről igyekszik fenntartani az álomcsalád látszatát, miközben belülről már ezerszer meghalt, mindent és mindenkit elveszített, és talán még a saját gyerekeitől is retteg. Egy ponton a kamerába nézve parazitának nevezi a fiait – a kimért monológ végül az egyik legerősebb karakterpillanat a sorozatban. És ilyenekből, legyenek azok igazak vagy kitaláltak, szinte minden részre jut vagy kettő-három, nem csoda, hogy akármennyire borzalmas történetet is mesél el a széria, egyszerűen nézeti magát.
Ráadásul a történet nem elégszik meg azzal, hogy a családra fókuszál. Súlyt ad a védőügyvédnek, sőt, egy újságírónak is, akik maguk is tragikus karakterek a saját módjukon. Az ő szerepük igen hálás, hiszen ők csodálkoznak rá első kézből azokra a rettenetekre, amelyek aztán belerágják magukat a lelkiismeretükbe. Hogy végül aztán ezt ki, hogy dolgozza fel, az már rá van bízva, pont úgy, mint a nézőkre.
Egy dolog azonban biztos: bár „csak” két áldozat van, a Lyle és Erik Menendez-sztori sok szempontból sokkalta súlyosabb néznivaló, mint elődje volt. Főleg, mert nincs feloldozás. A Menendez testvérek a mai napig börtönben ülnek, kitartanak a vallomásaik mellett. Már pedig – ismételjük magunkat – ha csak a fele is igaz annak, amit arról meséltek, hogy mik történtek velük, akkor szinte biztos, hogy szörnyetegek, de áldozatok is.
