A brit énekes legújabb videoklipjében arról énekel, hogy ő is megérdemli a boldogságot, ám társadalmunk más véleményen van. Szécsi Krisztián írása.
Homoszexuális férfinek lenni nem fenékig tejfel, pláne nem Magyarországon.
Nem csupán a kormánypropaganda LMBTQ+-ellenessége, meg úgy alapvetően az általános homofóbia nehezíti meg mindennapjainkat, de ezeken túl még társadalmunk irreálisan magas elvárásait is meg kell ugranunk azzal kapcsolatosan, hogy milyennek is kell lennie a meleg férfinek: egy jól építhető karrier valami menő munkahelyen, ami lehetővé teszi, hogy a legdrágább belvárosi éttermekből told az Insta-sztorikat, teszed mindezt a legújabb Iphone 6000-rel, Vuitton-táskával, magyar designer ingen átütő kockahassal, hibátlan textúrájú bőrrel, aminek barnaságát a három hetes olaszországi Portofinóban elhajókázott nyaralás támogatta, ahova egyébként a menő író, divattervező, Colgate-mosolyú orvos barátaiddal mentél.
Légy szexi, okos és sikeres, ha ennek csak egy kis töredékét sem teljesíted, lúzer vagy, lúzernek érzed magad s végül el is hiszed, hogy igazuk van.
A fejét egyébként nem vághatod le a farkába harapó kígyónak, mert ha nem ugrasz magadtól a darálóba, hogy végkimerülésig eljátszd mennyire tökéletes vagy, a szubkultúra teljesen kivet magából és egyedül maradsz.
Bár az elmúlt években több változás is történt: a genderideológiai kérdések társadalmi kérdésekké váltak, így pedig főleg a modern generáció feltörésével, újraértelmezzük, miben is rejlik a nőiesség és a férfiasság esszenciája. Az irány megvan, közösen haladni az úton annál nehezebb, Sam Smith Grammy-díjas brit énekes legújabb videoklipje pedig ismét felvetette a kérdést: előre menjünk vagy hátra?
„Nem barátkozni jöttem“
Sam Smith Gloria című, alig egy hete megjelent negyedik stúdióalbumjáról mi is írtunk. Azonfelül, hogy mindig nagy figyelmet követel, ha egy LMBTQ+ zenész új zenei produktummal jelentkezik, a művész Kim Petras transznemű énekesnővel kollaborációban készült és szeptemberben kiadott Unholy slágere a teljes világot sokkolta: imidzsváltás, új dallamok – hova tűnt a mélabús, szexin misztikus brit sármőr?
Az Unholy megállíthatatlan tsunamiként árasztotta el a közösségi média minden szegletét. Sikere nem csupán számokban mérhető, hanem általa, a történelemben most először került a Billboard slágerlista első helyére transznemű művész. A metaverzum falait ledöntve és az interneten átlépve, a fizikai világot is kész volt igájába hajtani, megjelenése után mást se hallhattunk bevásárlóközpontok fast fashion-üzlethelységeiből szólni,
sőt, kedvenc személyes élményem az volt, amikor crossfit edzésen azt láttam, hogy kigyúrt, nyakig tetovált heteroszexuális férfiak teljesen átszellemülve tátogják Kim Petras szólamát.
Az Unholy nem csupán egy közösségen belüli himnusz lett a szexualitásról, annál sokkal több: arról szól, hogy mi is igazán a szexualitás 2023-ban. Ezt pedig nem mindenki hajlandó elfogadni.
„Az érintettek szabadsága eldönteni, hogy állapot, zavar, vagy szupererő” – A neurodivergencia identitásképző szerepe
2024.12.7 9:56
Jómagam egyébként soha nem voltam igazán oda Sam Smithért. Bár sokan az angol énekesnőhöz, Adele-hez szokták hasonlítgatni orgánumát (egyes elméletek szerint Sam Smith és Adele egy és ugyanaz a személy) s kisvárosi homoszexuális lévén megszámlálhatatlan alkalommal koncerteztem szobámban a Set Fire To the Rain és a Rumour Has It számokra szinte magától értetődővé tenné, hogy Smith is instantszerelem legyen számomra. De sajnos nem az. Egyszerűen: nem az én stílusom. Ettől függetlenül tisztelem művészetét, az értékeket, melyekért kiáll: önszeretet, testpozitivitás, életigenlés, szexuális felszabadultság – új lemeze, a Gloria is ezeket ötvözi magában.
Nagyon is tudatos döntés volt a részemről, hogy addig semmiféle anyagot nem adok ki, amit nem szeretek úgy teljességében. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy kiadok valamit, és azon rágom majd magam, hogy az emberek vajon szeretni fogják-e. Azt akartam, hogy tudjam és érezzem, hogy amit kiadok, nem érdekel, hogy ki mit gondol. Az a fontos, hogy én szeressem, hogy az üzenet nekem legyen fontos és önazonos. Mert most ennek kellett kijönnie, ezen a helyen állok művészetemben
- nyilatkozta a Gloria kapcsán Smith.
Az új zenei munka által képviselt gondolatok nyilván megjelentek az album vizuális elemeiben is, így történt az, hogy Sam azt a társadalmilag megbocsáthatatlan hibát követte el, hogy nem konvencionális testalkatával, kiszőkített, rövidre vágott hajával fűzőben, neccharisnyában és gyöngysorban arról énekelt I'm Not Here To Make Friends című számában, hogy boldog szeretne lenni.
A videó megjelenése után, szexuális orientációtól függetlenül a teljes internet rászállt az énekesre: egyik oldalon a heteroszexuális instamamik féltették gyermekük lelki világának épségét, hiszen, – véleményük szerint – a hasonló megjelenés, a szex ilyen célú nyilvános propagálása semmilyen formában sem elfogadható. A homoszexuálisok nagy része pedig, toxikus maszkulin gondolatoktól fűtötten, csak annyit mondtak, hogy ez nem férfias, így pedig öncélúan is kivetették Smith-t a közösségből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Sam Smith akarva-akaratlanul, ezzel a dallal nem csak egy-egy szociális hiányosságra, hanem konkrétan teljes társadalmunk és egyben az LMBTQ+ közösség képmutatására világított rá.
Nyilvánvaló, hogy nem ő az első művész, aki valaha is felháborodást keltett egy klippel. Hosszasan sorolhatnánk a Madonna Like a Prayer, Miley Cyrus Wrecking Ball, Shakira és Rihanna Can’t Remember to Forget You szerű videókat, hiszen mind a maguk idejében dühödt kritikák sorát szabadították a világra, ám rájuk mégis egészen más szabályok vonatkoznak, hiszen női előadók munkái, meg Rihanna csípővonala mégis könnyen elfeledtet némi meztelenséget.
Így lépjetek tovább egy veszekedésen – a kibékülés legfontosabb lépései
2024.11.19 17:12
Ahogy a Vogue írja, ha Sam Smith egy konvencionális testalkattal rendelkező nő lenne, mindenki mélyen hallgatna, ha pedig maga Harry Styles csinálta volna egy rózsaszín tollboával megspékelve, akkor meg egyenesen művészet, hiszen mégis csak jobban közelít a patriarchális szépségnormákhoz, a nem binaritás pedig végképp kiégeti agyunk.
Soha semmi se jó
Rendkívül nagy szimpátiával viseltetek heteroszexuális honfitársaim iránt, hisz bár a gólokat más térfélre lőjük, mindannyiunk vállát ugyanazok a terhek nyomják.
A hazai meleg közösségen belül is főként a heteronormatív férfikép az irányadó, ha pedig olyan valósággal találkoznak a szubkultúra tagjai, ami a maguk világnézetétől némiképp idegen, rendkívül előítéletessé válnak.
Pont a héten esett meg velem, hogy visszatérve a randiszcénára most már kevésbé törött szívemmel, ismerkedni kezdtem egy sármos, megfelelőképpen traumatizált negyvenes pasival. A kommunikáció-indító slendrián „mi járatban?“-on és „mit keresel?“-en túllépve ténylegesen igazi decens beszélgetésbe elegyedtünk. Egy ponton azonban azt kérdezte, hogy a randi appos profilomban található képemen, amiben bordó nadrágban próbálok emberi kinézetet ölteni a kamerának, hogy az cosplay-re készült vagy én a mindennapokban is így öltözködöm, mert ha az utóbbi lenne igaz, akkor sajnos az ismerkedést itt be is szüntetné – ő biztos nem fog így megjelenni velem az utcán.
Mi alapján válasszunk pszichológust?
2024.11.16 9:41
A kezdeti meglepettségem után elmagyaráztam neki, hogy véleményem szerint a felnőtt férfiak ruhatára 2023-ban nyugodtan elengedheti az óvodákban felállított koncepciót, mi szerint a kéken túl nem létezik más szín.
A válasz: tiltva lettem.
Ha túl sokat mutatsz – egy ribanc vagy.
Ha túl keveset – prűd.
Ha egyedi próbálsz lenni – feltűnősködsz.
Ha a sorba állsz – unalmas vagy.
A közösnevező meg te vagy, tanácstalanul állsz, mit is kezdj magaddal, hiába tudod te jól, hogy attól szép a világ, hogy mindenki más.
Egy volt franciás tanítványom édesanyja szokta nekem mondani, hogy a mai Magyarországon a nőknek, zsidóknak, cigányoknak és homoszexuálisoknak a lehető legnagyobb összetartozásban kellene élniük. A vízió, hogy hatalmas békejel alatt e közösségek tagjai szeretetben csókolják arcon egymást, mindenképpen szép, s őszintén, az LMBTQ+-közösségek szívélyesen is projektálját ennek a látszatát, ám a hatalmas Dosztojevszkij-féle összeölelkezéseket mindig kezeljük fenntartásokkal, hiszen a szivárványon túl sem minden tökéletes.
