Meghalt Benkő Imre, a fotós, aki a legváratlanabb térben és időben is megtalálta a humort

Életének 83. életévében elhunyt Benkő Imre fotós, a magyar fotográfia egyik legikonikusabb alakja, akire a dokumentarista fotográfia megkerülhetetlen és összetéveszthetetlen alakjaként emlékszik vissza a halálát bejelentő Magyar Művészeti Akadémia. Azt írják, Benkő több mint hatvan éven keresztül alkotott itthon és a világ több pontján.

Kispesten született, de a gyerekkorát a Bakonyban töltötte, csak az ajkai érettségi után költözött vissza Kispestre, édesapja testvéréhez. A Telex Karakter memoárja szerint a gimnázium után az Ipari Szakmunkásképző Intézet híradástechnikai műszerész szakán tanult, illetve alapító tagként részt vett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának oktatásában és munkájában is. Mindeközben elkezdte a MÚOSZ újságíró iskola fotóriporter szakát, ahol 1971-ben végzett, aztán évtizedekig dolgozott fotóriporterként többek között az MTI-nél és a HVG-nél is.

Számos díjjal jutalmazták munkáit: 1975-ben elnyerte a World Press Photo pályázat ezüst- és aranyérmét, majd 1978-ban ismét aranyérmet kapott. 1991-ben Pulitzer-emlékdíjas lett. Hazai elismerései között van Balázs Béla-díj (1981), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj (2004) a Magyar Fotográfiai Nagydíj (a Magyar Fotóművész Szövetség díja, 2004), a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életmű-díja (2013), a Prima Primissima díj (2016) és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által adományozott Fotóriporteri Életműdíj (2021). 2025-ben kapott Kossuth-díjat. 2013-ban Simonyi Balázs Történetek szórt fényben címmel dokumentumfilmet is készített Benkőről.

 Benkő Imrét az emberek és a társadalmi struktúrák érdekelték. Acélváros. Ózd 1987–1995 címmel megjelent albumával újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét. Külföldi útjai mellett rengetegszer fotózta a magyar és határontúli vidéket, ahol olyan pillanatokat talált meg, amik megmutatták, hogy a periférián élő emberek életébe is beúszik a humor és az öröm.