„Mi történne, ha csak úgy lelökném a főnököm a lépcsőről?“, „de szép ez a srác, bár tuti kicsi a f*sza.“, „fixen nem zártam be az ajtót, betörnek hozzám, este meg megölnek“ – az intruzív, azaz a kéretlen gondolatok a mindennapi élet természetes velejárói.
Még október elején egy lagzi hajnali óráiban - amikor az ember lelke akaratlanul is megnyílik és hirtelen kristálytisztán érti a világ komplex működését - mesélte nekem legjobb barátnőm férje, hogy miután megszületett legdrágább kincsük, csodálatos kislányuk, az apasággal és a felelősségvállalással együtt sunyin, teljesen váratlanul nagyon fura gondolatok kezdtek a fejébe kúszni.
És tudod, ott vagyok a gangon, megyek a lakáshoz, viszem a kislányt kézben, de hirtelen lenézek a harmadikról és csak arra tudok gondolni, hogy le fogom dobni a gyereket, le fogom dobni a gyereket, pedig tudom én jól: nem fogom ledobni a gyereket!
– vallott a férj, akit egyébként semmilyen szinten nem lehetne megvádolni azzal, hogy szociopata, netán hogy rossz apa lenne.
A baráti empátián túl is azonnal átéreztem, miről beszél, hisz számomra sem ismeretlenek ezek a furcsa, sötét sarkokból bekúszó gondolatok, de előtte valamiért azt hittem, hogy „csupán“ a kezdeti fiatalkori kiégés jeleit tapasztalom magamon. Egyedül pedig nem is tudtam jól szavakba önteni a „problémát“.
Az est hátralevő részében is sokat gondolkoztam a hallottakon, így az esküvőt követő másnaposságban azonnal utána is néztem, hogy vajon csak ez a jó barátom és én vagyunk ennyire megborulva a világgazdaság közepén, vagy netán egy lélektani jelenségről lehet szó.
Így találkoztam először az intruzív gondolatok kifejezéssel.
Mi van? „Intruzív gondolatok“ – azok meg micsodák?
Lévén, hogy átlagosan az emberek 80%-a tapasztalja meg a mindennapokban ezeket a képzeteket, egy teljesen hétköznapi kognitív állapotról van szó, egészen addig, amíg nem veszélyeztetik az egyén és mások mentális és fizikai egészségét.
A viszonylag szelíd „biztosan leég a lakás, mivel fixen nem húztam ki a vasalót“ és „mindjárt belenyomom az unokahúgom fejét a szülinapi tortájába“-tól az „ez a szőke pultos csaj tuti szereti a f*szt“ elmélkedésekkel bezárólag rendkívül széles a skála, melyen az intruzív gondolatok mozoghatnak.
Bár az intruzív gondolatok rendkívül gyakoriak, mégsem mondhatni, hogy teljességében veszélytelenek, hiszen még ha tudjuk is, hogy amit gondolunk, az egyáltalában nem valós, viszont természetes, annyira undorítónak tűnhet egy-egy gondolat, hogy azonnal azt feltételezhetjük, velünk van a probléma. Félünk, ha a környezetünk megtudná, min is jár eszünk, kiderül, hogy szörnyetegek, rettenetes emberek vagyunk, ez pedig még súlyosabb következményekkel járhat azoknál, akik kényszerbetegséggel vagy szorongásos zavarokkal küzdenek – az ő esetükben az intruzív gondolatok még a szokásosnál is intenzívebbek lehetnek.
@kallmekris What are yours?🫢
♬ original sound - Kris HC
Több hipotézis is létezik, hogy mi vezethet ezekhez a tévképzetekhez. A legtöbb esetben nem is kell bármiféle különös okra gyanakodnunk: a gondolatok csak úgy maguktól, véletlenszerűen törnek felszínre, legtöbbször kontextuálisan, vagyis a környezeti behatásokra reflektálva, s amilyen gyorsan jönnek, olyan hamar el is tűnnek.
Viszont előfordulhat, hogy a munkahelyi, magánéleti stresszen és szorongáson túl különböző mentális betegségek állnak a háttérben, mint a kényszerbetegség (OCD), a poszttraumás stressz zavar (PTSD), de akár egészségügyi problémák tüneteiként is jelentkezhetnek.
Ha osztályozni kellene az intruzív gondolatokat gyakoriságuk szerint, az alábbi csoportosítást állíthatnánk fel:
- önmarcangoló intruzív gondolatok,
- intruzív gondolatok magunk fizikai bántalmazásáról,
- intruzív gondolatok mások fizikai bántalmazásáról,
- szexuális jellegű intruzív gondolatok,
- betegségekkel kapcsolatos intruzív gondolatok.
Hogy minél pontosabb képet kapjunk elménk legsötétebb vízióiról, beszéljünk hát ezekről a kategóriákról, hogyan is jellemezhetjük őket és milyen tipikus gondolatok társulnak hozzájuk.
1. „Mi van, ha igazából mindenki csak hazudik nekem és senki sem szeret?“
Az ebbe a kategóriába eső gondolatok az ember önbizalomhiányára apellálnak és gyakorlatilag az egyén teljes magánéletére kiterjednek: iskola, munka, szerelem – nincs olyan intim mezsgye életünkben, ahova ne hatolnának be saját démonjaink.
Ha önmarcangolásról van szó, olyan mondatokkal ostorozhatjuk magunkat, mint:
- „Mi van, ha nem is vagyok olyan okos, mint mindenki gondolja?“
- „Nem is értek igazán ahhoz, amit csinálok. Mi van, ha erre rájönnek? Mi van, ha kirúg a főnököm?“
- „Mi van, ha hazaérek és azt látom, hogy a barátnőm mással szexszel?“
- „Vajon mi történne, ha kirúgnának a suliból? Apám agyonverne?“
- „Mi van, ha ezt is elszúrom?“
2. „Mi lenne, ha hasba szúrnám magam?“
Az önmagunk fizikai bántalmazásáról való gondolatok azért is tűnhetnek rendkívül ijesztőnek, mivel általuk azonnal az öngyilkosságra asszociálhatunk. Azonban a szuicid és az intruzív gondolatok közötti legfontosabb különbség, hogy az utóbbiak mögött nincs szándék. Akármennyire is ijesztőnek hangzik, gyakran pusztán kíváncsiságból fantáziálunk arról, hogy megcsonkítjuk testünket, fájdalmat okozunk magunknak – a következményesség érdekel bennünket.
- „Mi lenne, ha leugranék a Szabadság-hídról?“
- „Mi lenne, ha felkapnám ezt a kést és felvágnám az ereimet?“
- „Mi lenne, ha az árokba hajtanék?“
- „Hiányoznék valakinek, ha most beledobnám fürdés közben a hajszárítót a kádba?“
- „Nagyon fájna ha az arcomat hozzányomnám a forró főzőlapnak?“
Ameddig az intruzív gondolat ténylegesen csak gondolat marad és nem veszélyezteti fizikai épségünket, nincs okunk pánikra. Azonban, amint érezzük, hogy a gondolat cselekedetté válhat, forduljunk azonnal szakemberhez.
Ne feledjük: terápiára járni, segítséget kérni nem ciki!
3. „Mi lenne ha kilökném ezt a csávót a metró elé?“
A mások fizikai bántalmazásának gondolata nem feltétlenül jelenti, hogy mizantróp (embergyűlölő) szadista lennél – ezek az intruzív gondolatok inkább pont azzal a jelenséggel játszanak, amit már az előző kategóriában is említettünk: milyen következményekkel találkoznánk, ha tényleg bántanánk a körülöttünk lévőket?
- „Lelököm ezt a csajt a lépcsőn.“
- „Mi történne, ha felpofoznám anyámat, akit mindennél jobban szeretek?“
- „Mi van, ha igazából egy szociopata vagyok és egyszer mindenkit megölök magam körül?“
- „Mindjárt leborítom a mászókáról azt a gyereket.“
- „Vajon mi történne, ha arcon köpném ezt a pasit velem szemben?“
Talán meglepő, de az ebbe a kategóriába eső legtöbb gondolat elsődlegesen az újonnan vált szülőket érinti. Félünk, hogy bántani fogjuk, összenyomjuk, elejtjük a kisbabát. Félünk, hogy nem megfelelően gondoskodunk róla, hogy rosszul bánunk vele. Az új szituáció okozta stressz miatt a szülők közel fele találkozik hasonló félelmetes gondolatokkal, melyeknek hátterében, a nők esetében, elsődlegesen a szülés utáni depresszió (postpartum depresszió) áll.
4. „Vajon szőrös lehet a tanárnő puncija?“
Személyiségünk fontos eleme szexualitásunk, így gyakran, amint túlléptünk saját testünkön, a körülöttünk lévők kötik le figyelmünket. Egy szép dekoltázsnak, pólón átfeszülő bicepsznek, domború fenéknek és szexi borostának köszönhetően könnyen csúszhatunk fantáziálgatásokba, sőt, néha igazán illetlen és mocskos víziókba.
Itt a legnagyobb frusztrációt a társadalom mindenkori szexualitáshoz való viszonya adja és a félelem, hogy a közmegegyezés értelmében szexuális ragadozókká válhatunk.
- „Fu, de megdugnám azt a csajt!“
- „Neki vajon mekkora lehet a f*sza?“
- „Na, ő biztos nagyon hangos az ágyban!“
- „De meglovagolnám!“
- „Vajon milyen arca lehet orgazmus közben?“
5. „Mi van, ha HIV-es vagyok?“
Az ötödik kategóriát érintő gondolatok kapcsán célirányosan beszélhetünk a hipochondriáról is.
Talán az egészségünket érintő intruzív gondolatok még jótékony hatásúak is lehetnek, hiszen általuk sokkal tudatosabban figyelhetünk testünkre: fontossá válnak a szűrő vizsgálatok, a rendszeres sport, a megfelelő táplálkozás és pihenés.
Azonban itt is akkor beszélhetünk problémáról, ha már képtelenek vagyunk kordában tartani tévképzeteinket.
A hipochondria a leggyakrabban „csupán“ szorongást okoz, ám súlyosabb esetekben a hipochondriában szenvedő beteg állandó orvosi felügyeletre és folyamatos gondoskodásra is igényt tarthat, noha maga is tisztában van vele, hogy egészséges.
A hipochondriára jellemző intruzív gondolatok egyértelműen az egészségi állapotra reflektálnak, gyakran specifikus betegségeket emlegetve:
- „Ugye nem vagyok rákos?“
- „Ugye nem kapok szívinfarktust?“
- „Mi van ha tüdőembóliám lesz?“
- „Mi van, ha most halok meg?“
- „Ugye nincs daganatom?“
Mit tehetünk az intruzív gondolatok ellen?
Az első és talán a legfontosabb dolog, amit nem szabad elfelejtenünk az intruzív gondolatokkal kapcsolatban, hogy egyáltalában nem minősítenek minket. Szögezzük le még egyszer: a legtöbb embert gyakran kísértik ezek a nem kívánatos, sokszor állatiasan illetlen vagy agresszív gondolatok. A dolog kulcsa azonban abban rejlik, hogy hogyan is reagálsz rájuk.
Bár könnyebb mondani, mint csinálni, de még így is a leghatásosabb módszer ellenük, ha megpróbáljuk kizárni őket, hiszen minél jobban koncentrálunk egy rossz gondolatra, annál mélyebben véssük emlékezetünkbe.
A kényszerbetegség kezelésére szakosodott terapeuták gyakran alkalmaznak expozíciós terápiát, melynek lényege egy-egy intruzív gondolat környezetének megteremtése. Tehát például, ha egy kliens gyakran fantáziál azzal, hogy valakit lelök a lépcsőn, a szakember maga, saját akaratából vállalja a lehetséges áldozati szerepet. A gondolat a környezeti feltételeknek köszönhetően valószínűleg ismét felbukkan, viszont ahogy az expozíciós terápia is rámutat: nem történik semmi.
Mégis nem tudjuk eleget hangsúlyozni: ha úgy érzed, hogy ezek a nem kívánt gondolatok kezdik megzavarni a mindennapjaid szabad folyását, a magánéleted, kihatnak a tanulmányaidra, a munkád minőségére, mindenképpen fordulj szakemberhez! A Pszichológus Kereső nagy segítségedre lehet, hogy mindenképpen a számodra megfelelő terapeutával kezd meg a közös munkát!
