A „Fekete Angyal” néven emlegetett magyar nő alig két évtizeddel ezelőtt bukott le, és a története bejárta az egész országot. A betegek onnét kapták a halált, ahonnét a segítséget remélték: egy nővértől, aki akár 30-nál is több emberrel végezhetett.
Bár a sorozatgyilkosok hazájának sokan az Egyesült Államokat tartják, és elképzelhetetlennek gondolják, hogy itthon, ebben a kis, apró országban is képes lehet valaki életek kioltásának egész sorozatára, valójában sajnos hazánkat sem kerülték el ezek a gaztettek. Az egyik legismertebb esetre az ország 2001. február 15-én figyelhetett fel, ekkor történt meg ugyanis, hogy a rendőrség letartóztatta Faludi Tímeát, vagy ahogy kollégái csak egymás között nevezték, a „Fekete Angyalt”. A ragadványnév kettős jelentéssel bírt: egyrészt Tímea – a korházi etikettre fittyet hányva – gyakran jelent meg fekete ruhában, feketére festett hajjal, de ebből, főleg a zűrzavaros, nővérhiányos időszakban nem nagyon csináltak ügyet. Másrészt azonban kollégái gyakran felfigyeltek rá, hogy a „Fekete Angyal” orvosi utasítástól függetlenül ad be gyógyszereket, főként végstádiumú, vagy nagyon szenvedő betegek számára injekció formájában, de hogy mit, az rejtély volt, hiszen értelemszerűen történetünk sötét hőse ezeket a dózisokat nem vezette fel a kórlapokra.
Sorozatgyilkosnak számít-e egyáltalán a Fekete angyal?
A kórházi gyilkosságsorozatok alaposan elkülönülnek a klasszikus sorozatgyilkosságoktól – legalábbis azok egy részétől. A szakirodalom három, jól elkülöníthető, betegintézetben aktív, emberek életét kioltó „archetípust” különböztet meg.
Az első nem nagyon különbözik a klasszikus sorozatgyilkostól: frusztrált, nehéz körülmények közül érkezett, és kifejezetten a jómódú, esetleg az osztályon kellemetlenkedő – pszichés zavarai miatt megjegyzéseket tevő, hangoskodó, fájdalomtól ordító stb. – pácienseket szemeli ki magának. Ebben az esetben empátiáról szó sincs: az elkövető a saját jólétéért vagy megnyugtatásáért gyilkol, később pedig már azért, mert úgy érzi, felsőbbrendűbb, mint az ápoltak és bármit megtehet.
Létezik a „hős” típusú, kvázi-véletlen sorozatgyilkos. Ők általában kezdő ápolók, illetve orvosok, akik szándékosan rontanak a beteg állapotán, hogy aztán látványosan megmentsék őket, bezsebelve az ezzel járó elismerést. A probléma az, hogy a „hős” hasonlóképpen motivált, mint a klasszikus sorozatgyilkosok: elismerésre, figyelemre vágyik, ezért egyre többször és egyre nehezebb helyzeteket generál magának, amelyekbe egyre többen és többen meghalhatnak.
Jóval nehezebb eset a klasszikus „jótevő”, vagy „angyal”, akit nem motivál, hogy haszonra leljen szert, esetleg többnek érezze magát annál, akivel végez. Ő tipikusan – legalábbis eleinte – tényleg csak segíteni akar: látja, hogy a betege eljutott egy olyan pontra, amikor már nincs segítség, ezért meg akarja szabadítani a szenvedéseitől. (Ez, miután nincs beleegyezés, szintén gyilkosságnak minősül). Az „angyal” típusú, aktív eutanáziát folytató kórházi dolgozók számára azonban az első pár, sikeres és észrevétlen beavatkozás gyakran okoz fásultságot. Előfordul, hogy az illető a végén már tulajdonképpen olyan betegekkel is végez, akik nem szenvednek, teljesen tudatuknál vannak, bizonyos országokban akár dönthetnének is a saját sorsukról. A pszichiáterek és pszichológusok egyetértenek abban, hogy bár egy „angyal” fásultságában is gyilkol, valójában élvezetét nem leli ebben, felsőbbrendűbbnek sem érzi magát az áldozatnál: azért cselekszik, mert morálisan úgy érzi, ez helyes, erről az útról pedig nem lehet őt letéríteni.
Fontos megjegyezni, hogy a kriminálpszichológia szerint az „angyal” típusú sorozatgyilkost a lehető legnehezebb azonosítani. Nem vágyik az ölésre, az emberi élet elpusztítására, nem hagy nyomot maga után, jóval magasabban képzett, mint az „átlag” sorozatgyilkosok, hasznot sem hajt a tettéből. Nem érez késztetést arra, hogy időnként újracselekedjen: több olyan, egykori ápolóról vagy orvosról tudni, aki, amint elkerült egy olyan környezetbe, ahol nem voltak halálos vagy végső stádiumú betegek, teljesen felhagytak tevékenységükkel.
No de mit tudunk a magyar Fekete Angyalról?
Faludi Tímea 1994-ben fejezte be tanulmányait, ezt követően pedig azonnal állást kapott az angyalföldi Nyírő Gyula Kórházban. Már az iskola alatt is zárkózott személyiség volt: kevés barátja volt, bár járt társaságba, elsősorban valószínűleg azért, mert úgy érezte, elvárják tőle. Amint „megszabadult” az iskolai kötelező szociális tehertől, a lehető legnagyobb vehemenciával vetette bele magát a munkába, volt kollégái szerint elképesztően teherbíró, szorgalmas nő volt, aki, bár anyagilag nem volt rászorulva, de gyakran vállalt túlórákat is. Munkatársai úgy érezték, mindezt azért teszi, mert „munkamániás” – később derült csak ki, hogy ő főleg az éjszakai műszakokban érezte jól magát. Olyankor kevesebben próbáltak vele beszélgetni, kevesebb beteggel kellett kommunikálnia, végezhette a – eleinte valószínűleg – törvényes munkáját anélkül, hogy bárkivel is jóban kellett volna lennie.
Mesélték róla azt is, hogy amikor mégis belekényszerült valamiféle szociális interakcióba, akkor egyre hihetetlenebb dolgokat mondott, kóros hazudozó volt. Rengeteget beszélt például a férjéről: kollégái számára egy idő után gyanús is lett ez a férj, mert néhány sztoriban rendőr, néhányban katona volt, de mindig tiszteletre méltó, sokat dolgozó családfő. Utólag, a letartóztatást követően derült ki, hogy a kisebb hazugságok közül ez volt az egyik legnagyobb, Faludi ugyanis sohasem volt férjnél, sőt, elméletileg komolyabb kapcsolatba se bonyolódott soha.
Szüleivel élt, amikor épp nem dolgozott, képezte magát. Gyakran mondogatta, hogy szeretne orvos lenni, de soha, semmi nyoma nem volt annak, hogy valaha jelentkezett volna ilyen képzésre, vagy akár csak készült volna hasonlóra. Az „önképzés” itt elsősorban intellektuális képzést jelentett: szépirodalmat olvasott, komolyzenét hallgatott.
Tevékenysége a Nyírő Gyula Kórházban
1994-ben kezdte meg a munkát Angyalföldön, de hogy mikor követte el az első „gyilkosságát”, arra nem igazán derült fény. Az biztos, hogy a kórház vezetősége is érezte, hogy valami nincs rendben: 1999-ben például összehívtak egy értekezletet, amelyen megtiltották, hogy a nővérek – orvosi utasítás nélkül – bármiféle injekciókat adjanak be a betegeknek. Itt érdemes rá kitérni, hogy ezt a rendelkezést nem a szófogadatlan nővérek miatt találták ki: ők voltak azok, akik gyakran ismerték a páciensek kórtörténetét, ha pedig este fájdalmaik voltak, hát segítettek nekik, pontosan ugyanazzal a gyógyszerrel és ugyanakkora mennyiséggel, amekkorát az előző hetek során minden nap beadott az ügyeletes orvos.
No de visszatérve Faludira: bár később döbbenetes számokat mondott az áldozataival kapcsolatban, különösnek tűnhet, hogy a kollégái számára ezek közül semmi, vagy majdnem semmi nem tűnt fel. Ki tudja, meddig folytathatta volna tevékenységét, ha egy újonnan felvett ápoló 2001. februárjában nem veszi észre, hogy az akkor már Fekete Angyalként emlegetett nő egy súlyos rákbetegnek orvosi konzultáció nélkül ad be valamit. A páciens nem sokkal később meghalt, a tanú pedig jelentette az esetet a kórház vezetőségének. A dolgot nem söpörték a szőnyeg alá, az igazgató és a tettet jelentő munkatárs rendőrségi feljelentést tett, akik, miután kihallgatták a személyzet több tagját, végül kamerákat szereltek fel az épületben. A várva várt áttörés azonban nem jött el. Hiába figyelték különösképpen a „Fekete Angyalt”, semmi gyanús vagy szabálytalan dolgot nem találtak vele kapcsolatban. A nyomozók addigra azonban elég sok furcsaságra figyeltek fel: a kollégák egy része félni kezdett a legtöbbször magába zárkózó nőtől, sőt olyan – később cáfolt – pletykák is terjedni kezdtek, hogy akiket kezelt, azoknál megemelkedett a daganatos megbetegedések száma. Bár Faludi semmilyen profilba nem volt beilleszthető, 2001. február 15-én végül őrizetbe vették.
A nem várt áttörés
Ilyenkor szokott jönni a csavar a történetben, amelyben az elfogott mindent tagad, de Faludi Tímea esetében nem ez történt. A nővér végig együttműködő volt a rendőrökkel, hazugságvizsgálatnak is alávetette magát és döbbenetes vallomást tett. Saját bevallása szerint „nagyjából” 40 embernek adott be engedély nélkül különböző szereket, ezek közül pedig jó néhányan életüket veszítették. A nyomozók ezt követően úgy gondolták, hogy az ügy mögött haszonszerzési, vagy egyéb indíték áll, de igen hamar kiderült, hogy Faludi nem állt kapcsolatban az elhunytak családjaival, sőt, nem egy esetben soha nem is találkozott velük.
Faludi végig ragaszkodott hozzá, hogy nem akart gyilkolni, de azt is elismerte, hogy a beadott szerek kombinációja sok esetben vezethetett halálhoz. Először 19, majd némi gondolkodás után még 21 embert (akinek saját koktélt fecskendezett be) név szerint megnevezett, ugyanakkor hozzátette, hogy jóval többen is lehettek, csak rájuk nem emlékszik. A kórházi aktákból aztán kiderült, hogy Faludi tevékenysége alatt összesen 44-en vesztették életüket – ezek közül ő nyolcat fixen beazonosított, mint olyan személyeket, akik miatta szenderültek jobblétre. Egy kivétellel mind a nyolc esetben hamvasztás történt, így bizonyítékot szerezni lehetetlen volt.
Faludi nem tűnt zavartnak, a bíróságon azonban – az ügyészség szerint szánt szándékkal – „összevissza” beszélt. Vallomásait rendszeresen módosította, visszavonta, illetve többször állított valótlanságokat. Emlékezett olyan gyilkosságra, amit nem is követhetett el, mert akkor nem volt szolgálatban, és olyan szer használatáról is beszámolt, amelyet csak orvostól tudott volna beszerezni – erre utaló nyomok (mármint, hogy bárki összejátszott volna vele a cselekedetek elkövetésében) azonban sohasem voltak.
Az ítélet és az utóhatások
2002 decemberében több emberen elkövetett emberölés kísérletében és négy rendbeli foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésben vizsgálta a bíróság, de az emberölési kísérletet végül elvetették, lévén nem találták bizonyíthatónak, hogy az adott áldozatok tényleg a beadott szerektől veszítették életüket, hiába volt a kezükben egy beismerő vallomás. Az elsőfokú ítélet ellen az ügyészség fellebbezett, de Faludi ugyanazzal a taktikával, amellyel korábban már sikeresen összezavart szinte mindenkit, beismerő vallomását visszavonta, idézett kollégáitól, akik többek között arról is meséltek, hogy nem létező férjéről beszélt több alkalommal, majd kijelentette, hogy nem ártott senkinek, az egész ügyet csak kitalálta, hogy figyeljenek rá.
Végül – mivel az egészségügybe vetett közbizalom megingatására alkalmasnak tekintették az ügyet – a bíróság 11 év börtönbüntetésre ítélte a Fekete Angyalt. Hogy Faludi Tímea nem volt őrült, arról a börtönbéli beszámolók is egyértelmű látleletet adnak: példás magaviseletet tanúsított, számtalanszor dicséretben is részesült, hihetetlen munkabírását – miután betegekkel nem foglalkozhatott – egyéb módokon kamatoztatta, például írni, olvasni tanította rabtársait. Példás magaviselete miatt eredeti büntetésének alig kétharmada után, 2009 júniusában szabadlábra bocsátották.
Most akkor sorozatgyilkos, vagy nem?
Ha csak a bruttó, kattintásvadász számokat nézzük, Faludi akár 44 embert is meggyilkolhatott, de volt olyan időszak, hogy áldozatai számát 30-50-re becsülte. Ez végül nyolcra „apadt” – ezek közül ráadásul egyről kiderült, hogy szinte biztos, hogy semmi köze nem lehetett hozzá. Ha csak ezzel a számmal kalkulálunk, akkor is az ország egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosával állhatunk szemben. Más kérdés, hogy Faludi szándékosan és felelősségének teljes tudatában változtatott a védekezési technikáin a tárgyalás során, együttműködése később már-már álcának bizonyult, hogy még jobban megzavarja azokat, akik utána nyomoznak. Ha a legrosszabbat feltételezzük, a Fekete Angyal akár 40 emberrel is végezhetett, ha a legjobbat (?), akkor is minimum heten vannak a számláján, ezzel pedig az ország egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosa – még akkor is, ha ennek a kifejezésnek szinte semmilyen panelje nem illeszthető rá. A legrémisztőbb dolog azonban – ahogyan arról egy újságcikkben egy, az ügyet vizsgáló nyomozó beszélt –, hogy fogalmunk sem lehet és semmiben sem lehetünk biztosak. A kórházban emberek haltak meg, hogy segítséggel, vagy anélkül, ezt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
