A történelem során számos érdekes foglalkozás létezett, de kétségtelen, hogy néhány közülük jóval bizarrabb volt a többinél. A borbélyok amputáltak, a király bizalmasa az ágyékszékért is felelt, míg a herceg büntetéseit a vesszőfiún hajtották végre.
Ha azt hiszed, nehéz a munkád, várj, amíg meglátod, mivel foglalkoztak elődeink! Akadt fodrász, aki rothadt piócával festett hajat, és ébresztőember, aki kavicsokkal dobálta az ablakokat. Voltak, akiknek a pöcegödör mélye jelentette a mindennapi munkahelyet, mások pedig a király legintimebb pillanatait őrizték. Bár ma ezek a mesterségek sokszor bizarrnak tűnnek, a maguk korában teljesen hétköznapinak számítottak. Merüljünk el együtt a múlt legfurcsább szakmáiban!
Önfeláldozó fodrászok az ókori Rómában: az ornatrixok
Az ókori Rómában nem volt szerencsés az, aki fodrásznak kényszerült állni, hiszen ez a szakma akkoriban vajmi kevés megbecsülésnek örvendett. Az ornatrixoknak nevezett korabeli fodrászok nem bérért dolgoztak, hanem a napi betevőjük miatt, hiszen ezt a tisztséget a rabszolgák töltötték be. Főként a római nemesség körében dívott az alkalmazásuk, feladatuk pedig az volt, hogy gazdájukat a lehető legmutatósabbnak állítsák be. Igaz, ami igaz, ma is jelentős ügyesség kell a fodrászathoz, de akkoriban ez még nagyobb tudást igényelt. Hiszen az ókorban természetesen nem voltak adottak azok az eszközök, melyek megkönnyítették volna munkájukat, az elvárások viszont semmivel sem voltak kisebbek. Gyakran előfordult, hogy az ornatrixoknak egyedi kotyvalékokat kellett készíteniük az elérni kívánt eredmények érdekében. A sötétebb hajszínt például rothadt piócákból, zúzott rovarokból, tintahal tintájából és epéből kevert festékekkel értek el, míg világosításhoz galambürüléket és hamut kentek a hajra. Ha pedig gazdájuk kopaszodott, az is könnyen előfordult, hogy saját hajukat kellett leborotválniuk, hogy póthajat készíthessenek belőle.
Akiknek tényleg büdös volt a munka: a székvivők
Ha létezik munka, ami szó szerint bűzlik, azt biztos, hogy a középkorban kell keresnünk. Mi pedig meg is találtuk, pontosabban többet is találtunk. Az első ezek közül pedig bármennyire is hihetetlen, igazi megtiszteltetésnek számított akkoriban. A székvivő ugyanis nagyon fontos szerepet töltött be az uralkodó életében. Ő volt az, aki a nap huszonnégy órájában az angol uralkodó rendelkezésére állt, segítette őt a toalett használatában, és folyton hordozta utána az ágyékszéket, a törölközőket, illetve a mosdótálat. Olyannyira elköteleződtek szerepük iránt, hogy még a király székletét is nyilvántartották, figyelték az étkezéseit, és tudták, mikor lesz annak szüksége a székre. A furcsaság ellenére a pozíció sokszor jó fizetéssel, nagy hatalommal, és annál is nagyobb udvari befolyással járt. A székvivő a királlyal való igencsak bizalmas viszonyának köszönhetően ugyanis jóval több titkot tudott, mint azt mi most gondolnánk.
Veszélyes terepen: a pöcegödör-ürítők
Kevésbé megtisztelő, de hasonlóan szagos meló volt a pöcegödör-ürítőké is. A középkori Európában viszont valóban nagy szükség volt olyan emberekre, akik kiürítették és karbantartották a városi latrinákat és pöcegödröket. Természetesen ez a foglalkozás nem volt veszélytelen, hiszen mindamellett, hogy könnyen belezuhanhattak ezekbe a kezdetleges emésztőkbe, még komoly fertőzésveszélynek is ki voltak téve. Nem egyszer fordult elő, hogy az ürítő kolerát vagy vérhast kapott, amik idő előtti halálhoz vezettek.
Aranybánya a szennyvízben: csatornakincsvadászok
Ha valaki nem vállalta az ürítő munkáját, de valamilyen furcsa indok révén mégis vonzódott a csatornákhoz, választhatta a csatornakincsvadász mesterséget. Ők főleg a viktoriánus Londonban dolgoztak, és megélhetésüket a csatornákban keresett értékes tárgyak biztosították. Ha valaki véletlenül leejtett egy érmét, órát vagy gyűrűt a csatornába, jó eséllyel egy csatornakincsvadász találta meg. Ez persze nem volt legális foglalkozás, a csatorna az állam tulajdonában állt, így gyakorlatilag tolvajnak számítottak. Ennek ellenére különféle eszközöket használtak a zsákmány megszerzésére: kampós rudakat és réteges ruházatot, amellyel mélyebbre merészkedhettek. Egy rokon, kissé tisztább szakma volt a „sárguberáló” (mudlark), aki a Temze partján kutatott értékek után. Ez a tevékenység még ma is létezik.
A 19. század igazi hősei: a patkányfogók
A 19. századi Európa városait több rettegett probléma is sújtotta, ezek közül az egyik legnagyobb bajt pedig a patkányok jelentették. A rágcsálók nemcsak járványok (köztük a bubópestis) terjesztői voltak, hanem komoly akadályt jelentettek a modern városfejlődésben. Ezért volt szükség a patkányfogókra, akiket a városok vagy a tehetősek fogadtak fel, hogy csapdákat, mérgeket helyezzenek ki, vagy vadászkutyákat és görényeket irányítsanak a rágcsálók ellen. A patkányfogók feladata a betegségeket terjesztő rágcsálók befogása volt. Általában több lyukat eltorlaszoltak, egyet pedig nyitva hagytak, majd ott várták a patkányok érkezését. A munka fontos volt a járványok és az élelmiszerkészletek védelme miatt, de senki sem tekintette veszélytelennek a szakmát, hiszen már egyetlen harapás is halálos fertőzést okozhatott. Ugyanakkor nagyon jól lehetett keresni vele, a legjobb patkányfogók magasabb fizetést kaptak, sőt mellékjövedelmük is volt, hiszen a gazdagok olykor háziállatként vásároltak tőlük különösen szép példányokat.
Hajvágás mellé amputáció: borbély-sebészek
A barber shopok egyik legszembetűnőbb ismertetőjele szinte mindenhol az ikonikus piros-fehér-kék borbély-rúd, melynek színei nem csak úgy találomra lettek összeválogatva. A piros a vért, a fehér a kötszert, míg a kék egyesek szerint a vénákat volt hivatott jelképezni. A középkorban ugyanis furcsán ötvöződött a borbély és az orvos szakmája. A borbély-sebészek nemcsak hajat vágtak, borotváltak és mostak, hanem fogat húztak, érvágást végeztek, amputáltak és kisebb sebészeti beavatkozásokat is csináltak. Az ötlet abból indult, hogy mivel a borbélyok már amúgy is ügyesen bántak az éles eszközökkel, sokan úgy gondolták, hogy orvosi műveleteket is rájuk lehet bízni. A szakma annyira elterjedt, hogy 1540-ben megalakult az angliai borbély-sebészek céhe, de mivel az orvoslás egyre speciálisabb tudást igényelt, a két szakma a 19. század elején végleg különvált egymástól.
A bűnbocsánat ára: búcsúcédula-árus
A katolikus egyházban a búcsúcédulák révén a hívek enyhébb büntetést kaphattak bűneikért, ha jóvátételt mutattak be vagy pénzbeli adományt ajánlottak fel. Természetesen sok esetben utóbbi volt a legegyszerűbb megoldás, melynek gyakorlati lebonyolítására a középkori egyház bűnbocsátókat jelölt ki, akik lényegében házaló árusként kínálták ezeket a lelki „javakat”. Bár ez a rendszer a plébániáknak és a híveknek is megfelelt, kaput nyitott a korrupciónak és csalásnak, hiszen sokan zsebre vágták a bevételt, miközben minél több búcsúcédulát adtak el. A szakma hírhedtsége odáig jutott, hogy Geoffrey Chaucer az egyik Canterbury mesében is pellengérre állította azt, majd Luther Márton a 95 tételében élesen bírálta a gyakorlatot. Végül V. Pius pápa 1567-ben végleg betiltotta a búcsúcédulák árusítását, ezzel munkanélkülivé téve a bűnbocsátókat.
A szundi gomb előtt: ébresztőemberek
Általában minden reggel a pokolra kívánjuk az ébresztőórát, de gondoltál már arra, micsoda luxus is ez? A találmánya előtt ugyanis a mélyen alvóknak egy „kopogtatóembert” kellett felfogadniuk, aki minden reggel az ablakukat ütögette, hogy felébredjenek. Az ipari forradalom idején fontos lett, hogy a munkások pontosan érkezzenek a munkahelyekre, ez pedig csak úgy volt kivitelezhető, ha mindenki időben tudott elindulni otthonról. Az álmaikat viszont egyesek nem könnyen szakították félbe, ekkor került képbe az ébresztőember, aki akár több száz ügyfelet is végigjárt naponta. Az ablakokat botokkal kocogtatva vagy kaviccsal megdobálva ébresztette klienseit. Nem volt szundi gomb, vagy azonnal felkelt valaki, vagy elkésett. A mesterség addig tartott, amíg az 1900-as évek elején olcsó ébresztőórák forgalomba nem kerültek.
Akik üzletet csináltak a halálból: hullarablók
Törvényesnek még véletlenül sem volt nevezhető ez a foglalkozás, viszont sokan meglátták a hasznot a halottakban is, így a középkorban virágzott a sírrablás, melynek nem a fosztogatás volt a fő célja. Az erre vetemedő bűnözőket ugyanis gyakran arra bérelték fel, hogy kiássák a frissen eltemetett holttesteket, amiket orvosi kutatásra vagy oktatásra használtak. Ez a gyakorlat természetesen illegális volt, ezért sötétség leple alatt zajlott, de a temetkezési vállalkozók is oroszlánrészt vállaltak benne, hiszen a rablók gyakran azok lefizetésével szerezték meg a testeket, amiket nem sokkal később borsos áron adtak el. A nagy kereslet miatt virágzó feketepiac alakult ki, amely sokakat kísértésbe vitt, bár kétségtelenül hátborzongató módon.
Vezeklés a herceg helyett: vesszőfiú
A középkori Európában alakult ki a szokás, hogy a herceget vagy hercegnőt nem volt illendő testi fenyítéssel büntetni. Ha királyi herceg rosszul viselkedett, nem lehetett megütni, hiszen királyi vér folyt az ereiben. Helyette egy erre kijelölt gyermek, a vesszőfiú kapta a kiszabott büntetést. Bár a módszer kegyetlennek hangzik, sok forrás szerint működött a gyakorlat. Mivel a herceg és a vesszőfiú együtt nevelkedtek, így barátság fűzte őket össze. Amikor a vesszőfiú a herceg helyett kapott verést, a herceg bűntudatot érzett, és később kevesebb eséllyel viselkedett rosszul. Ha pedig király lett, gyakran bőkezűen megjutalmazta egykori társát. Például William Murray, I. Károly angol király vesszőfiúja később a király tanácsadója lett, majd Dysart első grófja.
