Abel Tesfaye, művésznevén The Weeknd újfent színészi babérokra tör: ma érkezik a mozivásznakra a Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán című film, amelyben nemcsak a főszerepét alakítja, hanem a forgatókönyv megírásában is oroszlánrészt vállalt.
Idén januárban debütált The Weeknd hatodik stúdióalbuma, a Hurry Up Tomorrow, melynek műfaji korlátokat átívelő kistesója a szóban forgó, azonos című film (a magyar fordítás azért biztos, ami biztos, kapott egy alcímet). A direktori székben Trey Edward Shults foglalt helyet, akinek a 2019-es, Hullámok című drámája emelkedik ki az életművéből. A szereposztás kicsit sem gyenge: az antagonistát, Animát Jenna Ortega játssza, az énekes drogfüggő és már-már abuzív menedzserét, Leet pedig a BAFTA-díjas, briliáns ír színész, Barry Keoghan alakítja.
Lényeges spoilerek említése nélkül, az alapsztoriról annyit érdemes tudni, hogy a turnézás kellős közepén lévő, épp szerelmi csalódáson áteső The Weeknd inszomniával és szerfüggőséggel küzd, eközben kötelezően le kell nyomnia a fellépéseit, nap mint nap, rajongók százezrei előtt. A mentális egészsége romokban hever, a hangszálai kezdik felmondani a szolgálatot, az énekes mögött operáló gépezet, menedzsment azonban nem méltányolja a „gyengeségét”. Az éjszakák és a nappalok egyre hevesebben mosódnak össze, a popénekes pedig kétségbeesetten próbál kiszakadni az egyre eszkalálódó rémálomból. Az összeomlás előtti utolsó pillanatban ismerkedik meg Animával, a különc rajongóval, akivel egy teljesen elborult, lidérces éjszakát töltenek együtt.
A történetet, melyben The Weeknd önmagát alakítja, valós események, tapasztalások inspirálták, amikkel az After Hours til Dawn-turnén kellett szembenéznie. A kanadai dalszerző nem először adja színészkedésre a fejét: cameózott az Adam Sandler Oscar-díjra jelölt alakításával fémjelzett Csiszolatlan gyémántban (2019), illetve volt egy 2023-as minisorozata is, Az idol, ami csúnyán megbukott, csupán 19%-os Rotten Tomatoes-értékelést kapott. A színészi kvalitásait temérdek kritika érte, lássuk, fejlődött-e azóta ezen a téren.
Tekerd fel a lenti előzetes hangerejét, és éld át néhány percre a film hangulatát – azután megbeszéljük, hogyan sikerült a Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán.
Kezdjük a pozitívumokkal, abból kevesebb van
The Weeknd hangja még mindig földöntúli; lehet szeretni vagy nem szeretni a műfajt, amiben mozog, nagyot szólnak a számai a mozis hangrendszeren. Acapellázik is a filmben, ami különösen jól áll neki. A színészi nívó a legkisebb gond: Jenna Ortega karakterét rászabták, stabilan hozza, és kapaszkodj meg: Abelre sem lehet különösebb panasz. Kicsit sem könnyű a szerepe, végig a sírás-üvöltözés-grimaszolás-éneklés-drogozás spektrumon mozog, és bizony, a film döntő hányadában korrektül helytáll.
A világklasszis Barry Keoghan kirázza az ujjából az alulírt – szinte mindenkire igaz ez, de erről később – figuráját, feltehetően rendezői instrukciók nélkül is letudta néhány nap alatt az archetipikus, klisés szerepét. A filmben ő The Weeknd menedzsere, aki egyben gyerekkori barátja is. Fejőstehénként használja ki a sztár tehetségét, fittyet hányva arra, hogy betegsége és szakítása okán a végkimerülés és az ideg-összeroppanás szélére sodródott.
A pszichedelikus, piros fényekben úszó, hipnotikus, lázálomszerű atmoszféra, be kell valljam, hogy egészen menő. A 35mm-es filmszalagra vett snittek megsüvegelendők, tetten érhető, hogy adtak a külsőségekre a készítők. A képarányokkal is játszottak: The Weeknd elméjének meghasadását, a rémálmai és a valóság közti határvonal elvékonyodását azáltal is érzékeltetik, hogy egyes drámai pontokon 1:1-es képbe zárják a nézőt, klausztrofób hatást keltve ezáltal.
A külcsín és a performanszok rendben vannak, de ezzel véget is ért a pozitívumok kurta listája.
A Hurry Up Tomorrow a rossz trip szótári definíciója
A legelső, vöröslő red flag a huszadik perc tájékán villan fel az ember lelki szemei előtt, amikor még mindig (!) tart a stáblista, és konkrétan csak annyi történt, hogy bemelegítette hangszálait a főhősünk, majd kivonult rajongók tízezrei elé a színpadra. A lassú történetvezetéssel, atmoszféraépítéssel önmagában nincs gáz, sőt, de itt nem ez a helyzet. A sztori olyannyira vékony, hogy legalább a száz percnek a fele unalomba fulladó önismétlés, öntetszelgés. Jóindulattal nevezhető egész estés filmnek, inkább másfél órás videóklip, ami ugyan színes-szagos, de összefüggéstelen szekvenciák sorát vonultatja fel, koherens ív nélkül. Közlendő hiányában a nagy akarásból dögletes nyögés lett.
Playback Péntek: Tyler, the Creator és a Wavy új lemezeivel köszöntjük a novembert
2024.11.1 13:21
Az első óra koncertfelvételekből, színfalak mögötti piálásból, drogozásból, lázálmokból, kocsiban dübörgő The Weeknd-számokból tevődik ki. Karakter- és sztoriépítésnek, expozíciónak, konfliktusnak, de még épkézláb dialógnak is hűlt helye. Az 55-60. perc környékén elstartol a film (hurrá!), Anima introdukciójával. A lány háttértörténete kusza, annyit tudunk, hogy édesapja elhagyta kiskorában, édesanyjával pedig viharos a viszonya. A szerelmi csalódás és kiégés elől menekülő művésszel egy húron pendülnek, mindketten a maguk módján sérültek, elveszettek.
Végre valahára, egy órányi The Weeknd-montázs után kézzelfogható premissza bontakozik ki, viszont ezzel sem kezdenek semmit az írók. Apró polaroidokat, TikTok-szerű inzerteket kapunk a súlytalan konfliktusból, ami sehova nem vezet. Vagyis de, egy újabb The Weeknd-trackhez. Nem viccelek, van egy pont, amikor három-négy egészében végighallgatott track után Jenna Ortega karaktere azzal fenyegetőzik, hogy még egy számot betesz, és már The Weeknd is könyörög (velünk együtt), hogy kímélje meg őt ettől.
A művi, pátoszos párbeszédeket (soha ne hagyj el, örökre szeretni foglak és társai, végtelenített loopon) egyébként ügyesen tölti meg érzelemmel a két színész, azonban a valamelyest azonosulható páros kapcsolata a játékidő szempontjából amilyen későn kezd el bimbózni, olyan hamar érünk a konklúziójához. Ahogy felsejlik valamiféle autentikus feszkó, azonnal agyoncsapja a film.
A zavaros, álomszerű, pszichedelikus elemekkel tarkított képek már-már David Lynch filmjeit idézik fel, de kongnak az ürességtől. Néhol bizony jogos a szemforgatás: rendre fellengző, mesterkélt, álművészi a projekt. Anno Francis Ford Coppolának volt egy jó mondása ezzel kapcsolatban, amit az Apokalipszis most forgatása során fogalmazott meg:
„Nincs annál rosszabb, mint egy önelégült, művészkedő film.”
Rövid anekdota, hogy érzékeltessem a mondandóm. Félidő tájékán már biztos voltam abban, hogy bár az előadó új albuma a soundtrack, a film öntetszelgő tónusa okán tuti, hogy felcsendül a 2019-es Blinding Lights. Így is lett: az addig ellentmondást nem tűrő, karakán, hideg természetű Jenna Ortega, vagyis Anima karakteridegen, rémkínos táncot lejt a virális slágerre, amit teljes egészében végighallgatunk, miközben Abel látszólag kínok közt mustrálja őt. De kit is áltat, tudjuk, hogy igazából minden pillanatát élvezte. Egy Letterboxd-user érzékletes képet festett a kritikája során: Mintha művészetnek neveznéd azt, ha megcsókolod a saját tükörképed.
A világ egyik legnagyobb filmstúdiója és üdítőmárkája megfejtette a tökéletes marketingmódszert a Z generáció eléréséhez?
2024.10.31 17:02
Az absztrakciókkal operáló filmművészetnek tehát, ha szabad így neveznem, nem a Jedi, hanem a Sith oldalát képviseli a film. Amikor kizárólag a hangulatvilágra, egy érzés átadására építő struktúra nem a misztikumra erősít rá, nem húzza be az embert, hanem taszítja, frusztrációt kelt benne.
Ebből szervesen következik: alulírtak a karakterek. A motivációik nem világosak, ezerszer látott toposzokat lóbálnak – a bunkó, kapzsi menedzser (Lee) és törvényen kívüli, de öntörvényű tökös csaj (Anima). Nem mozgatják meg a nézőt, a sorsuk kevéssé érdekes.
Mozi vagy nem mozi: az itt a kérdés
A Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán világos, hogy a világméretű hírnév súlyával küszködő művész tusáját szerette volna bemutatni, azonban ezt a históriát már milliószor láttuk. Semmi újat, mélyet vagy személyeset nem közöl. A cím The Weeknd lelki válságára, identitáskeresésére utal – sietteti a holnapot, ami nem érkezhet meg elég gyorsan: megszabadulna a rémálomtól, amit végső soron, ambivalens módon a hírnevének köszönhet, illetve a mérgező, fájdalmas ürességen, amit a turnéja során érzett.
Az éjszaka határán egyfajta vizuális, komplementer háttérelemként szolgál az album mellé, csakúgy, mint a vibráló LED-falak a koncerten az énekes mögött. Lenémítva, szép képi világának köszönhetően funkcióját is nyerheti, miközben az albumot hallgatja az ember. Tipikusan az az eset, amikor fejben világos lehetett az a fajta életérzés, amit át szeretett volna adni az alkotó; a magával ragadó, koherens történet hiányában azonban darabjaira hullott a koncepció.
A gigantikus The Weeknd-rajongóknak természetesen megérheti moziban, hiszen professzionális minőségben hallhatja és nagyvásznon láthatja kedvenc előadóját. A túlzott elvárásokat viszont ajánlott mérsékelni, mert összességében, angyali énekhang ide vagy oda, csalódást keltő a film.
