Rég született már olyan szívhez szóló magyar családi film, mint a Véletlenül írtam egy könyvet, ami amellett, milyen színes és sokszor meseszerű képi világgal dolgozik, mégis tud komoly témákról beszélni. A rendezővel, Lakos Nórával beszélgettünk.
Január 16-i premierje óta már százezer néző látta a magyar mozikban Lakos Nóra második nagyjátékfilmes rendezését, a Véletlenül írtam egy könyvet című filmet, amely éppen a napokban nyerte el a 44. Magyar Filmszemle nagyjátékfilmes különdíját. A családi filmként és coming-of-age történetként egyaránt jól működő alkotás egy csonka családban felnövő kislány, Nina életét mutatja be, aki a mindennapok forgatagában igyekszik kedvenc elfoglaltsága, az írás és mentora, Lídia (Zsurzs Kati) által megismerni az emlékeiben csak halványan élő édesanyját, akit hosszú évekkel ezelőtt veszített el. Közben persze egy tucatnyi más és új esemény történik az életében: édesapja, András (Mátray László) megismerkedik egy fiatal nővel, akiről nem tudni, milyen szerepet fog betölteni a család életében, feltűnik az első szerelem, elkezdődnek az első bulik, a gondtalan gyerekkor után pedig egyre több kérdés fogalmazódik meg Ninában, amelyekre a válaszok sosem bizonyulnak egyszerűnek.
A holland-magyar koprodukció kapta a legjobb film díját az A-kategóriás Tallinn Black Nights Just Film Nemzetközi Filmfesztiválon, a főszereplő Demeter Villő (akivel interjút is készítettünk, melyet ide kattintva olvashatsz el) első filmszerepével pedig elnyerte Lengyelországban az Ale Kino Festival Ale Debut! – a legjobb fiatal európai tehetségnek járó díját is.
„Mire megértettem a szüleim függőségét, én is belecsúsztam” – Interjú a Mélypont érzés szereplőjével és Wéber Ágnes szakemberrel
2025.2.6 13:18
Lakos Nóra Hab című vígjátékával lett széles körben ismert magyar rendező, a Cinemira Fesztivállal pedig évek óta igyekszik minél közelebb hozni a filmművészet szépségét a fiatal közönséghez is. Nórával a Véletlenül írtam egy könyvet megszületéséről, a főszereplő kiválasztásáról és a magyar ifjúsági filmek helyzetéről beszélgettünk Tallinnban.
Hogyan találtál rá a Véletlenül írtam egy könyvet-re?
A film egy holland regény adaptációja, amit Annet Huizing írt, eredetileg az a címe, hogy Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? Nagyjából négy évvel ezelőtt, karácsony táján találtam rá, Both Gabi írt róla egy könyvajánlót, a leírás alapján megtetszett, megvettem. Nagyon lassan olvasok, mert olvasás közben mindent elképzelek, így általában nehezen jutok egy könyvnek a végére, de egy este alatt elolvastam és sírtam rajta, ami nálam ritka. Azért is tetszett, mert nem kronologikusan meséli el a történetet, ez egyben adta is a kihívást, hogyan lehet a sztorit filmre vinni. Az egész arról szól, hogyan írjunk, különböző javaslatokat ad arról, hogyan kezdj neki az írásnak, ebben segít Lídia, vagyis a filmben Zsurzs Kati. A forma és a tartalom annyira jól működött együtt, hogy rögtön megkerestem Annetet. Szerencsém volt, mert egyrészt élő szerzőről van szó, másrészt honlapja is van, így egyszerű volt vele a kommunikáció. Írtam neki egy e-mailt, amire két nappal később válaszolt is.
„Mindenki szeretné, hogy az élet olyan legyen, mint régen” – Interjú Demeter Villővel, a Véletlenül írtam egy könyvet színészével
2025.1.18 10:54
Két óra beszélgetés után azt mondta, nagyon örül annak, hogy én kerestem meg, mert azt érzi, értem a történetet. Ezután nagyjából fél évig egyedül, majd egy holland forgatókönyv-fejlesztési workshopban írtam tovább a történetet.
Nem egy az egyben dolgoztad fel a történetet, vannak benne új elemek is.
Ez egy rövid regény. A könyv nagy részét beírtam forgatókönyv formátumba és nagyjából negyvenöt oldal volt, ami egy film fele. Ez volt az egyik ok, amiért még hozzáírtam a történethez, illetve bár könyvként nagyon jól működik a sztori, önmagában filmben nagyon statikus lett volna, illetve nekem fontos volt, hogy a főszereplőnek a környezete és a saját korosztálya is jelenjen meg, és hogy ő maga is előrébb lépjen a történet folyamán, ne csak reflektáljon a felnőttek élethelyzeteire. Összességében a történet fele maga a könyv, a másik fele pedig az, amit én hozzáírtam.
Az amszterdami közönségtalálkozós bemutatón megkérdezték az írót, hogy mi az, ami a film és mi az, ami a könyv, és ő maga azt mondta, hogy már nem tudja megmondani, nem tud különbséget tenni. Ez a legnagyobb dicséret, hogy sikerült úgy fejleszteni a történetet, hogy az organikus maradjon.
Mennyire nagy kihívás egy élő író regényét feldolgozni, illetve így, hogy egy holland-magyar koprodukcióról van szó, mennyire engedtek neked teret a változtatásokat illetően?
Szerintem nagy szerencsém volt, ez általában nemcsak attól függ, hogy mennyire híres az író, hanem hogy milyen a személyisége. Annet nagyon támogató volt és rugalmas, az első pillanattól értette, hogy a film egy teljesen más műfaj. Mindketten bíztunk a másikban és teljesen transzparens volt a munka, minden egyes verzióját átküldtem a forgatókönyvnek, 2-3 havonta kapott egy újabb verziót, amit kommentelt. Egy Lídiához kapcsolódó jelenetet nem szeretett volna, az arról szólt, hogy Lídia, a mentor, aki sosem hagyja el az otthonát, elkezd a történet vége felé vezetni. Tele volt a jelenet szimbólumokkal, hogy végre a kezébe veszi az élete irányítását, de Annet nem akarta, mert Lídia nem vezet, hiszen az autók elütik az állatokat, ő pedig vigyáz az állatokra. De ez összességében egy nüansznyi rész volt, és ezt a jelenetet kivéve semmilyen változtatást nem kért.
A filmben rengeteg animáció és egy kisfilm is megjelenik, ezt az eszközt az animációs filmrendező édesapa (Mátray László) miatt választottátok?
Más oka volt, az, hogy animációs rendező az apa, szintén egy új elem volt a könyvhöz képest. Ezt az elemet arra használtam, hogy legyen egy olyan pont, amikor megmutatjuk az apa oldalát, mert a jelenetek többségében az apa inkább a Ninával történő eseményekre reagál. Az animációs filmben az ő művészetén keresztül mutatjuk be a történetét. Az elején még nem is gondoltam bele, hogy a nagyjátékfilm mellé még kell rendeznem egy kétperces animációs filmet is.
Minden más animáció pedig egyfajta grafikai elem, ezek azért vannak, hogy a főszereplő belső érzelmeit kifejezzük és az írást is vizualizáljuk. Amikor meghallja az ember a film címét, hogy Véletlenül írtam egy könyvet, nem feltétlenül gondolja azt, hogy ez egy látványos történet. Pont ezért volt izgalmas folyamat azt kitalálni, hogyan lehet vizualizálni az írás csodáját és közelebb hozni a gyerekekhez azt, hogy az írással mint terápiával vagy bármilyen más művészeti formával képesek lehetünk kifejezni az érzelmeinket, kapcsolódhatunk és magunkat is jobban megismerhetjük.
Gyerekekkel együtt is fejlesztetted a forgatókönyvet, őket hogyan tudtad bevonni a munkafolyamatba?
Nagyon szeretek gyerekekkel forgatókönyvet fejleszteni, általában a saját történeteiken szoktunk együtt dolgozni, ebből is fakadt az ötlet, hogy teszteljük a forgatókönyvet 10-14 éves gyerekek körében. Igazából egy kísérlet volt az egész. Amikor már megvolt a szereplőgárda, csináltunk velük egy felolvasást, majd kérdéseket tettünk fel nekik a történetről, a karakterekről, és a mindennapi életükkel kapcsolatban is. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy milyen zenét hallgatnak, milyen videójátékokkal játszanak, és milyen írókat ismernek, és ezeket is beépítettük a történetbe vagy épp a díszletbe, zenébe.
Mátray Lászlóval nem először dolgozol együtt, hiszen a Hab című filmednek is ő volt a főszereplője, itt azonban teljesen más karaktert játszik, egy teljesen más férfitípust jelenít meg a Véletlenülben.
Régóta ismerjük egymást, alapvetően ha ilyen korú férfi színészt keresek, ő biztosan az eszembe jut. A Hab főszerepére gyakorlatilag az utolsó pillanatban került be és nagyon jól működött, de igazából ez a szerep az, ami igazán eltalálta a Lacit. Szerintem nagyon izgalmas kérdés, hogy milyen ma egy férfinak egyedül nevelnie két gyereket úgy, hogy mindehhez még művész is. Behívtunk több színészt is, de a casting során először Villőt kellett megtalálnunk, mert mindenki mást, hogy ki lesz az anyja és ki az apja, csak hozzá lehetett alakítani már csak a színek és a hitelesség miatt is. Villő már megvolt, és egyszer csak bejött Laci a castingra, és köszönt, hogy „Szia, Villő!”, Villő meg visszaköszönt, hogy „Szia, Laci!”.
Magyar filmek, Bionicle, kiégés elleni tippek – Ezek voltak a kedvenc cikkeitek 2024-ben a Refresheren
2024.12.26 9:01
Megkérdeztem, hogy ti ismeritek-e egymást, ők pedig mondták, hogy igen, mert Villő apukája és a Laci gyerekkori barátok, együtt nőttek fel Erdélyben, sőt, Villő legkisebb testvérének Laci a keresztapja. Ettől a pillanattól fogva teljesen egyértelmű volt, hogy együtt fognak dolgozni. Az is nagyon fontos, hogy egy ilyen castingfolyamat során szülőt is választ az ember egy gyerek főszereplő mellé, és nem feltétlenül szerencsés, ha a szülők mindig ott vannak a forgatáson. Amikor kiderült, hogy Villő és Laci együtt fognak játszani, nagyon megnyugodtak a Villő szülei, mert tudták, hogy a Laci biztosan vigyázni fog rá.
Ez egy abszolút véletlen találkozás volt akkor, de hogyan esett Villőre a választásotok?
Mivel a főszereplő minden egyes jelenetben benne van, elképesztő stressz volt bennem amiatt, hogy meg kell találnom a legjobbat, és biztosnak kell lennem benne, hogy majd végig fogja tudni csinálni az egészet, és ez egy nagy lutri még akkor is, ha tehetséges, szép és ügyes. A forgatás irdatlan hosszú volt, két és fél hónap, egy egész nyár, 6-8 órákat forgattunk, tehát kérdés volt, találunk-e olyat, aki ezt végig tudja csinálni.
Amikor gyerekszereplőket keresek, nagyon sokszor hívom őket vissza, hogy lássam, még mindig bírja-e, ugyanúgy mondja-e vissza a szöveget, mi van akkor, ha gyerekszínésszel vagy egy felnőttel kell dolgoznia, mi történik, ha improvizálnia kell, sokféle helyzetbe kell hoznom őt ahhoz, hogy lássam, mennyire bírja, és Villő ebben nagyon jó volt. Nagyon hosszú casting volt amiatt is, hogy koprodukció volt, aztán pedig financiális okok miatt csúszott egy évet a forgatás. Villő és még egy lány voltak a shortlisten, de csak nyolc hónappal később tudtuk őket visszahívni. Villő egy centit nem nőtt ez alatt az idő alatt, ugyanúgy csodálatosan szerepelt, így őt választottuk a háromszáz gyerek közül, akit erre a szerepre néztünk.
A filmben több olyan jelenet is van, ahol Villő megtöri a negyedik falat.
Felnőtt színészeknek is sokszor nehéz egy filmszerepben, ha ki kell néznie a kamerába, vagy át kell néznie a tengelyen, de amikor a Villő bejött az első forgatásra, az operatőr azt mondta, ő nem is hiszi el, hogy nemcsak tehetséges, de van benne valahonnan egy természetes technikai tudás is, amivel gyakran a felnőtteknél vért izzadunk. Ebből elég sok van a filmben, van narráció és kinézés is, illetve grafikai elemek is, játékos és sokfajta módon akarjuk kifejezni az ő belső világát, mert ez egy nagyon személyes felnövéstörténete ennek a 12-13 éves lánynak, az írásain keresztül ismerjük meg őt.
Pont ez az időszak egy gyerek életében, amikor már elkezd érni, ennek hatására kiismerhetetlenebb, jobban befordul. Mennyire nehéz ezt a filmvásznon megjeleníteni, belelátni ennek a fiatal generációnak a világába?
Villő maga is sokat tudott ebben segíteni, de az is fontos volt számomra, hogy legyenek még más gyerekek is ebből a korosztályból a történetben, akikkel tud beszélgetni, illetve akik által meg tudunk mutatni olyan helyzeteket, amik egy szülő-gyerek vagy egy mentor-gyerek viszonyban nem jelennének meg. Az első szerelem, az első menstruáció, egy csomó első dolog az életben, amik rengeteg változást hoznak. Ez a karakter a történet elején még nem tudja megtenni azokat a lépéseket, amit például a barátai vagy a legjobb barátnője már meg tudtak tenni.
A legjobb barátnő karaktere is egyfajta kontraszt tudott lenni, amivel megmutathattuk, hogy akár konfliktusok is tudnak lenni az ilyen helyzetekből. Ez is egy hajtóerő tud lenni a főszereplő számára ahhoz, hogy a végén továbblépjen és felismerje, hogy problémája van.
Sokat dolgozunk gyerekekkel és én úgy látom, hogy a mostani tizenévesek egy nagyon magányos generációhoz tartoznak. Azok a technikai eszközök, amelyek azért lehetnének, hogy összehozzanak, részben megteszik ezt, de közben mégis nagyon eltávolítanak egymástól, és nagyon érződnek ezek a kapcsolódási nehézségek.
Az első lépés, hogy felismered, hogy problémád van, és ha belátod, hogy nem vagy tökéletes és nem is kell, hogy az legyél, már félsiker. Lehet, hogy nem is tudod senki felé kommunikálni a problémád, de valahogy ki kell add magadból. Az írás lehet erre egy eszköz, mert van, hogy könnyebb valamit leírni, mint elmondani. Ezért is szerettem ezt a regényt, mert azt éreztem, hogy nagyon a mai világnak szól. A forgatókönyv-fejlesztés során megkérdeztük a gyerekeket, mennyire írnak ma még kézzel, írnak-e naplót, mit jelent nekik az írás, és nagyon erős válaszokat kaptunk. Sok felnőtt azt hiszi, hogy ez a generáció csak pörgeti a telefont, tiktokozik meg instagramozik, de én nagyon nem ezt látom. Ha találnak valamit, ami kicsit is érdekli őket, akkor az bármennyi időre képes lekötni őket.
A Véletlenül írtam egy könyvet egy családi film egy gyerek szemszögéből, te pedig nemcsak ebben az alkotásodban, de a nevedhez köthető Cinemira Fesztivál által is kiemelten sokat foglalkozol a gyerekekkel. Miért fontos számodra, hogy ez a korosztály, a fiatalok legyenek a középpontban?
Nehéz megmondani, miért csinál valaki valamit, de nekem ez természetesen jött. Miután elvégeztem az SZFE-t, rájöttem, hogy ez az a műfaj, ami engem tökre érdekel és furcsának is találtam, hogy rajtam kívül nem érdekelt senki mást, de ez most már kezd változni. Sok mindent próbáltunk tenni ennek érdekében, és úgy érezzük, a folyamat végre elindult. A régi vizsgafilmjeimre és rövidfilmjeimre mindig azt kaptam visszajelzésként, hogy nagyon játékos és varázslatos világba visznek el, közben mégsem gyerekeknek szóló történetek voltak, hanem inkább experimentális, kicsit örült, valóságtól elemelő alkotások. Rájöttem, hogy az a világ, amit én elképzelek és szeretek megalkotni vizuálisan, jól passzol a gyerektörténetekhez. Annyira izgalmas, szabadabb világot lehet így teremteni, lehet játszani, álmodni és bármilyen eszközzel kifejezni, amit akarunk. Iszonyúan fontosnak tartom, hogy a gyerekekhez szóljunk. A magyar film teljesen elveszett volt húsz éven keresztül a gyerekek számára.
„A film utat tör magának, így vagy úgy” – Interjú Orosz Dénessel, a Hogyan tudnék élni nélküled? rendezőjével
2024.12.21 9:38
Fontos, hogy legyen egy közös nevező, és azt tudjuk mondani, hogy na, láttam a Véletlenül filmet, ami ugyanannak a generációnak szól. És ha néznek minőségi magyar filmeket, amik nekik szólnak, akkor később is fognak majd más, felnőtteknek szóló magyar filmeket nézni.
Fekete Pont, Magyarázat mindenre, Véletlenül írtam egy könyvet, ezek a filmek mind fiatalokról szólnak, de szerinted mi lehet az oka annak, hogy nem készült elég film a gyerekekről az elmúlt években?
Vannak alkotói trendek, nagyon érdekes, hogy most megjelennek olyan filmek, amik nem feltétlenül csak a gyerekeknek szólnak, de mégis a gyerekek szemszögéből dolgoznak fel egy történetet, és világítanak rá valamilyen társadalmi problémára. Ezeket a trendeket egy-egy sikeressé vált film is el tudja indítani, illetve van most egy generáció, akik akár kapnak vagy nem kapnak rá támogatást, akkor is alkotnak. Úgy tűnik, ez a most harmincas évei második felében vagy negyvenes évei elején járó generáció, mint én és akiket te is felsoroltál, elkezdenek visszagondolni a gyerekkorukra és abból meríteni, történetet mesélni, ilyen régen is azért előfordult, de ez csak az egyik kérdés.
Tallinn ilyen: hűvös, váratlanul gyönyörű, van egy celebsirálya, és hozott magával egy magyar filmet, amire már régóta vágytunk
2024.12.1 10:32
Az, hogy ténylegesen fiataloknak, családoknak szóljon egy történet, az mind a színházban, mind a filmben egy nagyon sokáig lenézett műfaj volt. Ha megnézzük a nagy nemzetközi trendeket és azokat a filmeket, amiket sokan néznek meg, és igazán nagy hatást érnek el, ezek mind ilyen filmek, és szerintem ez is közrejátszik abban, hogy kezd leesni az embereknek, hogy ja, ebben a műfajban tényleg van potenciál. Mi a Cinemirával például sokszor olyan filmeket hozunk be, amiket Magyarországon máshol nem is nagyon vetítenek, például Japánból, Csehországból, Lengyelországból – mert a környező országokban a mai napig sok gyerekfilm készül –, Dániából vagy Hollandiából, ezeken a helyeken teljesen természetes, hogy évi négy-öt gyerekfilm készül. Dániában talán a filmkészítésre szánt teljes költségvetés 30%-át gyerekfilmre kell fordítani, így ez valahol kulturális kérdés is.
Tallinnban mutatták be a filmet, de mennyire tartalmaz a Véletlenül írtam egy könyvet kifejezetten magyar sajátosságokat kulturális téren, és hogyan lehet ezeket a külföldi közönségnek jól átadni?
Én úgy érzem, hogy ez egy nagyon univerzális történet, ami nekik egy tó a filmben, arról mi nagyon jól tudjuk, hogy a Balaton az, illetve sok magyar dal jelenik meg a filmben, benne van Szabó Balázs Hétköznapi című dala és a Bájoló is. Mindkettő erőteljesen magyar dallamvilágú mű, de a holland közönségnél mindenki imádta, pedig gondolkodtunk rajta, hogy legyen inkább nemzetközi ilyen téren a film, hogy arra a kezdetektől fogva mindenki jól tudjon rezonálni.
Aztán mikor a forgatókönyvet írtam és az eredeti történethez képest kitaláltam, hogy legyen az anyának egy dala, azonnal a Hétköznapi jutott eszembe és onnantól nem eresztett. Nyilván ez is egy magyar vonatkozás, de eleve a történet sem magyar, mégis mindenki rá tud kapcsolódni úgy, mint a Bauhaus világra, ami szintén erőteljesen magyar vonatkozású, de közben mégis univerzális.
Kiknek ajánlod ezt a filmet?
Azért nevezzük ezt a filmet családi filmnek és nem gyerekfilmnek, mert úgy látjuk a nézői visszajelzésekből, hogy a felnőtteknél is nagyon működik, és nemcsak a szülőknek, hanem az egyedülálló vagy épp párban lévő harmincas ismerőseim is úgy érezték, hogy hozzájuk is nagyon szól ez a történet. Minden karakterhez lehet valamilyen módon kapcsolódni, illetve mindenki volt gyerek, mindenkinek volt családi problémája, szerintem sokan tudnak érzelmileg kötődni a történethez, legyen az egy nagymama vagy egy mozaikcsaládba belépő új szereplő, egy apa, egy anya, egy gyerek. Mi tényleg úgy gondoljuk, hogy ez egy családi film, ami sok generációnak szól.
A Véletlenül írtam egy könyvet című film a JUNO11 Distribution és az Emberi Jogi és Kulturális Alapítvány forgalmazásában készült, január 16-tól megtekinthető a mozikban.
