Hiába vagyunk Európa közepén, a balti államok mégis egyfajta szürkezónát képeznek az átlagember fejében. Novemberben szó szerint a véletlennek köszönhetően jutottam el Észtország fővárosába, ahol 2025 talán legjobb magyar családi filmjét láthattam.
Észtország, Lettország, Litvánia – legyünk őszinték, mindenki ismer legalább egy olyan embert (saját magát?), akivel ha szóba jönnek a balti államok, nem kicsit jön zavarba: most akkor melyiknek mi a fővárosa, hol vannak pontosan, akkor ott jó az élet, vagy rosszabb, mint Magyarországon?
Nem tagadom, az én látókörömből a földrajz és töriórák lezárultával ezek az országok is teljesen kiestek, és még véletlenül sem szerepelt az idei bingókártyámon, hogy egy csodálatos magyar film miatt jutok majd el az észt fővárosba. Észtországról csupán annyit tudtam, hogy innen indult a Skype és a Bolt, informatikai kishatalomnak számítanak és minden évben itt szervezik meg a PÖFF, vagyis Tallinn Black Nights Film Festival névre keresztelt fesztivált, ahol idén a legjobb gyerekfilm díjjal jutalmazott, Lakos Nóra rendezésében készült Véletlenül írtam egy könyvet című filmet mutatták be, amiről még sokat olvashattok a következő hetekben, hónapokban.
A filmünnepnek és a januárban megjelenő magyar filmnek és stábjának köszönhetően két teljes és egy fél napot tölthettem Tallinnban, ahová nemcsak annak érdemes elmennie legalább egyszer, aki szívesen utazna, de már elege van a turistákból, hanem annak is, aki szereti a hideget, nem riad vissza az esőtől, szereti a történelmet és azt sem tartja kizártnak, hogy a 6°C-os Balti-tengerben mártózzon egyet.
Észtország olyan, mint az az osztálytársad, aki majdnem ugyanúgy tanul, mint te, mégis mindig jobb jegyeket kap
Ha a történelmet nézzük, a mai Észt Köztársaságnak is bőven jutott mindenből. Északi része volt már Dánia birtoka, tartozott svéd fennhatóság alá, voltak teljesen függetlenek, a II. világháború alatt pedig mindenből is kaptak. 1940-ben a Szovjetunió részévé váltak Észt Szovjet Szocialista Köztársaság (Észt SZSZK) néven, a terület 1941–1944 között a náci Németország megszállása alatt állt, 1944 és 1991 között pedig ismét a szovjetek égisze alá tartozott a ma alig másfél millió lakossal rendelkező ország. Ez idő alatt rengeteg oroszajkú költözött át az észt földre, melynek köszönhetően a lakosság több mint 20 százaléka, a főváros lakosainak pedig 36 százaléka orosz nemzetiségű.
1991. augusztus 20-án az észt parlament bejelentette kilépését a Szovjetunióból, alig három héttel később, szeptember 6-án a Szovjetunió pedig el is ismerte Észtország függetlenségét, noha az utolsó orosz csapatok csak 1994-ben vonultak ki. Tíz évvel később az ország első posztszovjet államként csatlakozott az Európai Unióhoz (igen, 2004-ben), ma pedig már az euróövezet és a schengeni övezet része, NATO és ENSZ tag.
Tallinn egy nagyon sokoldalú ékszerdoboz
A várost még nem fedezték fel maguknak az olcsó fapados repjegyekre rárepülő turisták, ennek köszönhetően sehol nincsen tömeg, a város apróbb és nagyobb nevezetességeit is kényelmesen, nyugiban fel lehet fedezni, és érdemes is! 1145-ben alakult óvárosa az UNESCO világörökség része, az azt körülvevő fal pedig az egyik legjobb állapotban fennmaradt középkori emlék, jól láthatóan körülhatárolja a belvárosi részt, ahol például egy igazi középkori étterem, az Olde Hansa található. A konyha különlegessége, hogy csak olyan ételeket kínálnak, amelyeket valaha, 700 évvel ezelőtt fogyaszthatott az ember ezen a földrészen: krumpli nincs, só is csak alig, hiszen az luxuscikknek számított, az egyetlen kirívó ital, amit az étlapon találsz, pedig a kávé lesz.
A Virun található városkapunál több érdekes helyet is érdemes bejárni, egyfelől innen pár méterre található a szűk Katariina Käik, mely egy kicsi, középkori utcácska a városfal mentén (olyan, mint egy 150 méteren át tartó időutazás), de itt, a kapunál várnak napi 24 órában a virágpiac eladói is, akik a legnagyobb esőben, szélben és hóban is gyönyörű virágokat árulnak. Ami viszont még ennél is érdekesebb hely, az a kapuval szemben álló, az épületek közül kimagasló Hotel Viru, ami bár első ránézésre csak egy szimpla szállodának tűnik, története alighanem egy szovjet krimibe illik.
@coddiwomplers This is Hotel Viru in Tallinn - the only hotel available to Westerners during the Soviet occupation of Estonia. The KGB set up a floor dedicated to listening to visitors, which became an important source of intelligence. Staff were so frightened of the 23rd floor it took 3 years after the KGB left for them to open the door to the listening station. #kgb#estonia#tallinn#spies#007#vanlife♬ James Bond Theme - Nicholas Dodd
A történelemkedvelők alig pár perc sétára találhatják meg Európa leghosszabb ideje üzemelő patikáját is, amely 1422-ben nyílt meg, és ahol egykor olyan alapanyagokkal „gyógyítottak”, mint a napon szárított kutyaürülék és a porított unikornisszarv.
A kicsi, macskaköves és hirtelen emelkedőkkel majd lejtőkkel teli utcákon sétálva rengeteg kávézóba és észt kézműves boltba bele lehet botlani, itt található viszont az ország legrégebbi, 1864-ben nyílt kávézója, a Maiasmokk. Az észt finomságok mellett itt lehet meglesni a legfinomabb marcipánokat, a kávézó sarkában pedig egy néni egész nap kézzel festi a marcipánmacikat és marcipánlovakat. Az óváros nagyrésze sétálóövezet, autóval errefele alig találkozik az ember, a hepehupás utakon azonban érdemes (főleg csúszós, esős időben, vagyis az év nagyjából 300 napján) körültekintően járni, ha nem akarjuk külön kirándulásra küldeni a bokánkat.
A robosztus kőfalakkal ellátott épületek mellett sok skandináv stílusú szűkös, égbemagasodó házikóval találkozhatunk, ahol egy-egy fadíszektől és nemezkalapoktól roskadozó észt kézműves üzlet húzódik meg. Budapesttel ellentétben nagyon úgy tűnik, hogy Tallinn nem bukott nagyot a belvárosba beépített plázákkal: a város kirakatai annak ellenére élettelteliek, alig pár percre legalább két nagy bevásárlóközpontot is találunk (a Viru Keskusban található a világ legjobbnak kikiáltott könyvesboltja, ide is érdemes betérni).
Az adventi időszakban természetesen karácsonyi vásár is várja az embert a városháza mellett, melyet az Öreg Toomas, a torony szélkakasként funkcionáló őr vigyáz, párszász méterre, a Vanalinna Uisuparkban pedig gyönyörű panorámában jégkorizhatunk egyet az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház közelében. Az ortodox katedrális a város talán leglátványosabb épülete, amelyet még az Orosz Birodalom fennállása alatt építettek. A belépés ingyenes, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a férfiak csak sapka nélkül léphetnek be, fotókat készíteni pedig tilos.
Magyar filmek, Bionicle, kiégés elleni tippek – Ezek voltak a kedvenc cikkeitek 2024-ben a Refresheren
2024.12.26 9:01
Nemcsak nézni, fülelni is érdemes a reggeli és esti órákban az óvárost, különösen a Toompeai vár környékén, a Hosszú Hermann nevű torony tetején ugyanis minden reggel az észt himnuszra húzzák fel a zászlót, napnyugtakor pedig egy észt népdal csendül fel.
A rejtett kincsek nem az útikönyvekben vannak
Call me a boomer, de most fordult velem elő először, hogy az időszűke miatt a TikTokot használtam kisokosnak. Tallinn nevét begépelve rengeteg kétperces videó jött szembe a városról, hogy miket érdemes itt csinálni, hova érdemes ellátogatni. Így történhetett meg, hogy találkoztam az észt főváros number 1. listás celebritásával, Steven Seagullal is, aki a Kohtuotsa nevű kilátóban páváskodik egész nap. Elképesztően fotogén, szelíd, de távolságtartó, ráadásul saját Instagramja van és a Google-ben is külön nevezetességként lehet rákeresni a megtermett sirályra, akinek bár valószínűleg egy dublőre is van, tágra nyílt szemekkel várja a finom falatokat és azt, hogy megtaggeld őt egy Insta storyban.
Legnagyobb bánatomra nem jutottam el a művészeti negyednek számító Telliskivi Loomelinnakba, amely több gallériának, két színháznak, tucatnyi kreatív kisvállalkozásnak, stúdiónak, bárnak ad otthont, mindezt teszi egy nagyon látványos körítésben gyönyörű graffitik és festett házak között. Vasárnap reggel azonban fogtam magam, és ellátogattam a Balti Jaama Turg nevű vásárcsarnokba (szintén a TikTok ajánlotta), amely nemcsak, hogy egy nagyon modern és látványos piactér, a felső szintjén óriási antik piac és két kisebb, de mutatós vintage ruhabolt is található, utóbbiból nem mellesleg rengeteg van a városban, a ruhákat viszont elég borsos áron mérik.
Az antikvitások között igazi szovjet kincsekre lehet lelni, megannyi plakát, katonai felszerelés, hangszer, porcelán és gyerekjáték között szinte Dunát lehetne rekeszteni Misával, az 1980-as olimpiai kabalamaci különböző relikviáival a kendőtől kezdve a termoszon át egészen a fröccsöntött szoborig.
Véletlenül írtam egy könyvet
Mármint nem én, az igazi ok, ami miatt Tallinnba mehettem, Lakos Nóra, a Hab című film rendezőjének legújabb filmje volt, melyet itt, a 28. Tallinn Black Nights Film Festivalon (PÖFF) mutattak be. A Véletlenül írtam egy könyvet a holland szerző, Annet Huizing regénye alapján készült, főszereplője pedig a 13 éves Nina (Demeter Villő), aki édesapjával (Mátray László) és kisöccsével (Hárs Bonca) él együtt. Nina korán elvesztette édesanyját (Lovas Rozi), akiről szinte semmilyen emléke nincsen, apja új kapcsolatának és írói aspirációjának köszönhetően azonban mindent megtesz azért, hogy emlékezzen, egyben bizonyítson mentorának, a híres, szomszédban lakó írónőnek, Lídiának (Zsurzs Kati).
Lassan két hét telt el azóta, hogy láttam a filmet, ezt az élményt ráadásul a stáb egy meghatározó részével élhettem át, akikkel azelőtt sosem találkoztam, mégis minden együtt töltött óra rendkívül izgalmas és inspiráló volt a rengeteg történet és – számomra – emlékezetes beszélgetés miatt. Így könnyen lehetne azt mondani rám, hogy elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban, az azóta eltelt idő azonban bebizonyította, hogy nem erről van szó.
„A film utat tör magának, így vagy úgy” – Interjú Orosz Dénessel, a Hogyan tudnék élni nélküled? rendezőjével
2024.12.21 9:38
A Véletlenül írtam egy könyvet egyszerre családi film és egy nagyon is megható, néha szívet facsaró felnövéstörténet, annak ellenére, hogy a főszereplő Nina egy támogató, színes és biztonságos környezetben nő fel. Tizenhárom évesnek lenni azonban nem könnyű, mert sokszor mi magunk sem értjük, mi miért történik körülöttünk, miért reagálunk dolgokra úgy, ahogy, mindezt pedig még nehezebbé teszi az, ha nincs ott az a valaki, jelesül Anya, aki végigkísérne minket ezen az ismeretlen úton. Nina fokozatosan, lépésről lépésre járja végig a késleltetett gyászfeldolgozás útját, teszi mindezt úgy, hogy egy kicsit minden lépcsőfoknál kitépi még annak a szívét is, aki szerencsés környezetben, a világ legjobb anyukájával nőtt fel. A főszereplő Demeter Villő olyan természetesen, sallangok és manírok nélkül éli meg karaktere érzéseit, amit végre üdítő érzés látni a filmvásznon, a Véletlenül további főszereplői pedig mind csak tovább növelik a fényét az egész történetnek. A Véletlenül írtam egy könyvet egy itthon mostanában hiánypótlónak számító, családi filmbe oltott felnövéstörténet, ami bár nem a totálisan darabjaira szedett és szétnyírbált oktatási rendszerünkről, de még csak nem is a társadalmilag belénk égett kollektív transzgenerációs traumákról, hanem arról a támogatói közegről, szeretetről, kedvességről, odaadásról és humorról szól, amit minden egyes gyerek megérdemelne a világon.
A Véletlenül a PÖFF nézői között is nagy sikert aratott, és el is hozta a Youth and Children's Film Festival legjobb filmnek járó díját (frissítés: a hétvégén a film főszereplője, Demeter Villő Lengyelországban elnyerte az Ale Kino Festival Ale Debut! –a legjobb fiatal európai tehetségnek járó díját is). De nem lövök le mindent az alkotásról, (2025. január 16-tól ti is megnézhetitek, mi pedig még írni fogunk róla) egyelőre csak annyit mondanék, hogy a stáb a bemutatót követő reggelen nem volt nyuszi beugrani a 6°C-os Balti-tengerbe, ami nem mellesleg divatos és egészséges napkezdés az északi népeknél, és valószínűleg sokkal jobban felkelt, mint két kávé.
Tallinn olyan város, ami bár elsőre nem biztos, hogy ott van az útitervek között, mégis érdemes legalább egyszer – akár télen is – meglátogatni, körbejárni, esetleg átkompozni a szomszédba, Helsinkibe (előre szólunk, a kompon jönnek át olcsó pia reményében a bulizni vágyó finnek), mártózni egyet a tengerben, vagy csak beülni a moziba egy olyan jó filmre, mint amit én is láttam.
