Október 30-án ismét Budapesten játszik a Shame, az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb brit zenekara. Az A38-as koncertjük előtt magyarországi emlékeikről, "Cutthroat" című albumukról és a gyávákról beszélgettünk Charlie Steennel, a banda frontemberével
Nem ez az első alkalom, hogy Magyarországon játszotok. Van esetleg valami vicces emléketek innen?
Emlékszem, legutóbb (2023 őszén – a szerk.), mikor ott jártunk, a barátnőm is jött, és nagyon jó volt együtt sétálgatni a városban. Eddie (Green, a zenekar gitárosa) is velünk volt, elejtette a telóját, és összetört a macskakövön.
Még az is megvan, hogy elmentünk egy nagyon szép szaunás helyre Budapesten, az csodálatos volt, közvetlenül a koncert előtt. Aztán kajáltunk is egy finomat, jó sörrel, szóval nagyon kedves emlékeim vannak. Nem átlagos külföldi turnéállomás volt.
Rengeteget beszélsz az albumon gyávákról és képmutatókról. Sajnos innen, Magyarországról ez túlságosan is azonosulható. Szoktad érezni, hogy a magyar közönség rezonál a dühvel, ami a zenétekből árad?
Azt gondolom igen, mármint, mindig kemény bulijaink voltak Magyarországon. Igazából ez most egy univerzális dolog. Napjainkban a legtöbb országnak és nemzetnek olyan vezetői vannak, akik képmutatóak, és rossz folyamatok mellé állnak. Jelenleg hatalmas civil nyugtalanság van a világ minden pontján.
A Cutthroat című albumotok talán a legváltozatosabb eddig hangzás szempontjából. Például soha nem hallottunk ennyi szintetizátort egy Shame-lemezen. Hogy alakult így?
Mikor még a Food for Worms albummal turnéztunk, Sean (Coyle-Smith, a zenekar másik gitárosa) szórakozott egy OP-1 nevű hordozható szintetizátorral. Aztán elkezdtük írni a Cutthroatot, ő pedig kísérletezett vele a dalírás során. Először úgy voltunk vele, hogy „ nem igazán illik hozzánk“, de aztán elkezdtük rájátszani a gitárokat, és azt éreztük, hogy érdekesebb lesz tőle a hangzás. Ráadásul az élő produkciót is feldobja, és nekünk is egy újfajta kihívást nyújt, ami mindig jól jön.
Hogyan zajlik nálatok a dalszerzés? Mi a workflow?
Változó. Ott a Quiet Life, aminek a gitárrészeit Sean már nagyon rég megírta külön, aztán végül együtt pofoztuk ki, és így állt össze. Más esetekben egy közös dzsemmelésből alakul ki egy-egy dal, nagyon különböző minden szám esetében. Ami ennél az albumnál újszerű volt, hogy ez az első alkalom, hogy a szövegek nagy részét a stúdióban írtam meg.

Olyan nincs, hogy egy zenekari tag megírja az egészet, és utána együtt elővesszük, és eljátsszuk. Mindig közösen dolgozzuk ki a dalokat. Sean nagyon gyakran hoz gitárriffeket, de máshonnan is jöhet egy alapötlet.

Sokat beszéltetek arról, hogy most hagytátok, hogy kizárólag maga a dal határozza meg a hangszerelést, és nem a zenekar bevett hangzása. Ez hogyan néz ki a gyakorlatban?
Korábban – például, mikor a Drunk Tank Pink készült – éreztük egy-egy dalon, hogy „na ez single lesz“. Az én személyes benyomásom az, hogy ez esetenként el tudja cseszni az alkotást. Ennél az albumnál nem fordult elő ilyesmi. Nem tettük fel azt a kérdést, hogy „melyik dalt fogjuk először kirakni?“ vagy „mit fogunk ezzel a számmal kezdeni?“. Csak hallgattuk a demót, és azon gondolkodtunk, mire van még ennek a konkrét dalnak szüksége.
A Lampião talán a leglátványosabb példa erre. Tudtuk, hogy itt valami szokatlant fogunk csinálni. Ezelőtt sosem raktunk egy dalba fade-outot (amikor egy dal lassú halkulással végződik), de most azt mondtuk, „csináljunk egy jó hosszút ide“. Vagy azt, hogy „énekeljünk portugálul“. De ott volt a Spartak, amiről tudtuk, egyszerűen kell megszólalnia, hogy egyenes és lényegre törő legyen. A Cutthroatnál nem volt kérdés, hogy vadnak kell lennie, mert egy punkszámról van szó. Az egész így érződött természetesnek.
Jó, hogy pont a Spartakot mondtad. Számomra ez a dal azt a pillanatot örökíti meg, amikor elmegyek egy eseményre, ami tele van felszínes, jól öltözött emberekkel, és úgy jövök el onnan, hogy „basszátok meg, pózerek“. Érdekesnek találtam, hogy pont ez a dal kapott ilyen letisztult hangszerelést. Mintha nagyon nem akarna menő vagy modern lenni, sokkal inkább nyers és őszinte. Direkt került ilyen harmóniába a mondanivaló és a zene, vagy csak belemagyarázom?
Igazából... ja. A stúdióban voltunk, Sean hozta az alapötletet, nekem meg volt egy ilyen sor a fejemben, hogy „you're no better than me“ (magyarul: „nem vagy jobb nálam“) – ebből lett aztán a refrén. Úgy hangzott eleinte, mint valami Pogue-dal vagy ilyesmi. Megéreztem azt a vibe-ot, mikor egyedül sétálsz haza részegen, és magadban beszélsz. Én rendeztem a klipet is, ami szintén erre a koncepcióra épül. Egész egyszerűen mész haza a kimaradásból, be vagy rúgva és fel vagy baszva.
Ha eltávolíthatnál egy embertípust a Föld színéről, milyen archetípusra esne a választásod?
Odaáig sose mennék el, hogy bárkit eltávolítsak, vágod?
Természetesen.
Akik cserben hagynak másokat – ha muszáj válaszolnom, akkor ezt mondanám. A manipulátorokat nem kedvelem.
A lemezen a gyáva kifejezés visszatérő motívum. Mit jelent az számodra, ha valaki gyáva? Csak mert a Cowards Around című dalotokból az derül ki, hogy nem igazán létezik olyan ember, aki nem az.
Igen, igen. Ez volt a poén benne. A gyávaság elég általános dolog, mégis nagyon stigmatizált. A dal lényege az volt, hogy kifejezzem: a sokkal általánosabb jelenség, mint azt gondoljuk.
Olvastam, hogy katolikus családban nőttél fel. Az egyházi tanítások sokszor bűnként hivatkoznak a gyávaságra. Olyan, mintha te direkt kivennéd ebből a kontextusból, és azt mondanád, hogy ez része az emberi létnek.
Igen. Szerintem vannak különböző szintjei a gyávaságnak. Ez egy nagyon súlyos szó, de azért kell legyenek szintjei. Amikor emberek gyávaságból nem szólalnak fel szörnyű dolgokkal szemben, az borzasztó. De mindig van egy kontextus, ami nélkül nem lehet helyzetet értékelni.
Innen Magyarországról nehéz megítélni, de mintha a brit és ír gitárzene reneszánszát élné nemzetközi platformokon, különösen a Brexit óta. Te mennyire érzékeled ezt? Van olyan benyomásod, hogy a fiatalok elkezdtek újra a punk- vagy rockzene felé fordulni?
Érdekes, mert most, ahogy turnézunk, azt látom, hogy nagyon sok fiatal van a koncertjeinken. Az is benne lehet a dologban, hogy mostanság nagyon sok időt töltünk a telónkon, egy élőzenei koncert pedig tökéletes kikapcsolódás.

Egyébként egészen para látni, mekkorát futnak ezek a zenekarok, mennyien rajonganak értük. Sokszor már kávézókban is ilyen zene szól, én viszont nem bánom, mert jó a zene, érted.
Mit üzennél a magyar közönségnek? Mire számíthatunk az október 30-i koncerten?
It's gonna be a joyride, motherfucker.