A tavalyi The Last of Us után minden rajongó úgy gondolta, hogy egy adaptáció végre akkor működik, ha nem tér el a forrásanyagtól. Igazuk volt. A Fallout most azt bizonyítja, hogy ha van egy őrült világod, nem kell más forrásanyag. És neki is igaza van.
Időpontok, szereplők és helyszínek váltakoznak a Fallout-széria első részében, amelyet „pilotnak” szoktak hívni, de itt a többivel együtt készült el, mert Amazon-sorozatról van szó. Nem is akármilyenről. A showrunner, vagyis fő kitalálópáros Jonathan Nolan és kedves neje, Lisa Joy, a Westworld kreatív zsenijei, a forrásanyag-hűségért pedig az a Todd Howard felel, aki a Fallout 3. részétől kezdve atyáskodott a videójátékos kiadásokért. Hogy bonyolítsuk: igen, a Fallout-széria egy, a 90’-es évek közepe-vége óta létező szerepjáték, amelyet a Bethesda tett 3D-be és amelynek filmes, sorozatos, animés és bármilyen feldolgozásáért ölni tudott volna szinte minden stúdió. De mind luftra futott. Nolanékig.
Hogy miért? Nagyjából koszos 150 millió dollárért – egy forrás szerint ugyanis ennyiből, mások szerint „csak” 120-130-ból készült Fallout, amelynek második évadját már azelőtt berendelték, hogy látták volna, milyen fogadtatása lesz (nem beszélve arról, hogy a teljes költségvetéshez képest aprópénznek tűnő 25 millió adót igényelhetnek majd vissza). De miért? Miért őrült meg mindenki a sorozatért már az első hírektől kezdve, hogy jutottunk el odáig, hogy egy, a videojátékipart felforgató szériából most egy, a videójátékos adaptációkat felforgató széria lett?
Adaptáció, ami nem is az
A bonyolult felütés után keverjük tovább a kártyákat: a Fallout-széria minden egyes része más időpontban, más helyszínen játszódik az Egyesült Államok egykori területén. Amelyben mind közös, az az alapuniverzum, amely az 1950-es évek múltjában ragad, az atomkorszakba és a kor slágereinek giccsébe, amelyben a hidegháború is tovább tart, egészen addig a pontig, amíg valaki meg nem nyomja azt a bizonyos gombot és hát elkezdenek potyogni a bombák az égből – aztán eltelik párszáz év. Howardék első kikötése az volt, hogy az adaptáció olyan legyen, mint a játékok: az univerzum maradjon, a helyszín, a szereplők változzanak. Ebbe senki sem akart belemenni – Nolanékig.
A széria is felvezeti a klasszikus felállást: Cooper Howard (Walton Goggins) egykori slágerszínész „kommunista” vádakkal gyerekzsúrokon lobbizik a megélhetésért, amikor beüt a crach, illetve hát szó szerint rászakad a világ terhe. Hősünk pechjére nem hal meg, a radioaktív sugárzás ugyanis egyeseket elképesztően hosszú élettel, különleges képességekkel és előbb-utóbb őrülettel ajándékoz meg.
A széria második hőse szintén az alapfelálláshoz tartozik: Lucy (Elle Purcnell) egy olyan menedéklakót testesít meg, amelyet a játékosok többsége irányíthatott a széria különböző felvonásaiban (mínusz második rész meg New Vegas, de már így is kellően összezavartunk mindenkit). Ő is boldogan él apukájával, hancúrozik az unokatesójával és várja a nagy őt, amikor összenyitják a bunkerét egy másikkal, kap egy férfit, aki még véletlen sem a rokona és hát kalap, kabát, harang. Vagy hát mégsem, mert az első részből kiderül, hogy az otthonába belépők valójában nem a szomszédai – a pokol elszabadul, ő pedig elindul megmenteni az édesapját (akit valamiért a betörők elrabolnak).
Végül a harmadik szereplő, Maximus (Aaron Molten), aki a Brotherhood of Steel testvériségének egyik tagja, felkent lovag akar lenni – ők már az atombombák után élő fura társaság fura szokásokkal, akik ereklyéket gyűjtenek a múltból, hogy felhasználják azokat, legalább is a filmsorozatban, mert a játékban kicsit komplexebbek. Ő az, aki nem lepődik meg, ha minden sarkon ellenfelekbe bukkan és a saját társaival sem bánik kesztyűs kézzel, hogy megszerezze, amit akar, vagy amire szüksége van. Spoiler: ő testesíti meg az átlagos gamert, de erről majd később.
A három szál nem is indulhatna távolabb egymástól, ráadásul ugrál is az idősíkok között, de Nolanék most nem játszák el a Westworld-húzásokat, villámgyorsan össze is boronálják a triót, amelynek tagjai igazából nem feltétlenül testesítik meg az ideális csapatot, de mind ugyanazt akarják: mind keresik, kutatják, még ha nincsenek is tisztában vele, mit.
Fallout-őrületben lángol a világ
Ez nem egy ideális felállás. A videojátékokat sokan ismerik, de nem annyian, hogy 150 milliós hasznot hozzanak az Amazonnak. Az első résszel tehát azokat kell képbe hozni, akik álmukból felkeltve nem tudják, mi az a Pip-Boy (egy kézre szerelhető computer, amely minden játékban kulcsfontosságú információkat oszt meg), miért jó, hogy vannak stimpakok (gyógyító injekciók, amelyektől a leszakadt végtagok is visszanőnek), és miért is fontos, hogy legyen egy Dogmeat nevű kutya minden epizódban.
Nolannak, Joynak és Howardnak ez nagyjából sikerül is: nem véletlenül közel másfél óra a nyitórész, ami – a félreértések elkerülése végett – kell is az alapanyagnak. Hatalmas információdömpinget zúdítanak rá a fejünkre, de győzzük – még ha nehezen is – követni a három karakter felépítését, a világban való elhelyezkedését. Amikor ez megvan, akkor belecsapnak a lecsóba, és elszabadítják azt a fajta őrületet, amelyre minden Fallout-jellemző, és amelyet a 3. és a 4. rész járatott a csúcsra, a 76 című online-folytatás meg kicsit le. Bömbölnek az 50-es évek slágerei, harsány színekben csillog, villog a nukleáris puszta, jönnek az abszurdnál-abszurdabb karakterek, mellékszálak és fordulatok. Ha valakinek eddig nem esett le – és a „pilotnál” sem – a Fallout nem egy klasszikus, depresszív posztapokaliptikus világ, hanem egy olyan, amely ügyesen keveri a komótos akciót (ezt a széria lassításokkal adja vissza zseniálisan), a depressziót (azért mégiscsak túl vagyunk a világvégén több száz évvel), és a fekete humort.
Karakterei komolyanvehetetlenek (és általában meghalnak), a főszála pedig abszolút értelemben véve érdektelen.
Hoppá? No igen. A Fallout 3-4, amelynek látványa és történetmesélése is alapjául szolgált a szériának, ugyanis tökéletesen érdektelen sztorikkal indul: valakit elrabolnak, megpróbáljuk megmenteni, rácsodálkozunk a világra. Ezt a filmsorozat tökéletesen hozza: megindítja a sztorit, aztán a főszereplőtrióját ráengedi, hogy a maga módján oldja meg a konfliktusait. Egy idő után rájövünk majd, hogy tökéletesen lényegtelen az induló konfliktus, csak azért kell, hogy mozgásba hozza a szálakat, aztán jön a világ felfedezése, rácsodálkozásokkal és kegyetlenkedéssel. Lucynek, a vault-lakónak kellene a játékost adnia, az alaphelyzetben ugyanis az ő szeretteiért indulnak meg csikorogva a fogaskerekek, aztán ő is elkezdi azt, amit a játékos: megismeri a sztorimesélés sajátosságait (egy család csontváza az ebédlőasztalnál), és rácsodálkozik a megváltozott világra. Újabb fordulat, hogy az igazi játékos nem ő, hanem Maximus.
A hősöm neve legyen Maximus
Bár nagyjából egyensúlyban van a trió a játékidőt illetően – a tehetség más kérdés, a már többek között Tarantinóval is együtt dolgozó Goggins színészi játékában messze kimagaslik az amúgy közel sem rossz kollégái közül – a főszereplő furcsa módon a legvisszafogottabbnak érződő fickó. Maximus közönnyel szemléli, ha „legjobb barátját” különleges baleset éri és fapofával bámulja, ha egy power armor tulajdonosa véletlenül előtte leheli ki a lelkét. Aztán persze felveszi a páncélt.
Ahogy a teljes széria tele van kikacsintásokkal és célzásokkal a játékokra – mindezt úgy, hogy nem teszi direktbe, tehát az értésük nélkül is működik – a legrejtettebb, mégis leginkább szem előtt levő kikacsintás Maximus maga. Míg Lucynak kéne lennie annak a figurának, aki a felütés alapján kicsit a tipikus Fallout-player, valójában nem ő az, hanem a visszafogott játékával erre a szerepre tökéletes Aaron Molten. Goggins lubickol a sikeres, majd pályája emlékeiből megélő, a lányáért aggódó, végül a világra már elnézést, de magasról szaró Ghoul figurájaként, és Elle Purcnell nemcsak gyönyörű, de jól hozza a naivát, egyértelműen a fekete paladin-szerepre vágyó srácról sugárzik az a fajta játékos-attitűd, amely – bár sokan maguknak sem vallják be – megtestesíti azt a figurát, akivel a legtöbben bizony neki szoktunk állni a játékoknak.
Moltennek több olyan pillanata is van, amelyre a tévére rámutató DiCaprio-mémmel lehet reagálni, ezek pedig közel sincsenek annyira szem előtt, mint a már említett csontvázak vagy a kétségkívül a Bloody Mess nevű perket (ami azt eredményezi a játékokban, hogy szinte minden egyes lövésünk borzalmas csonkolásokba és vérfürdőbe fordul) viselő Ghoul, Maximus pont olyanokat húz, mint amilyeneket játékosként szoktunk cselekedni.
Az átlagos különcök mintapéldánya, Adam Scott végérvényesen elfoglalta az őt illető helyet a show-bizniszben
4 nappal ezelőtt
Ha lehetősége van megszerezni egy Power Armort karma-vesztés nélkül (vagyis nem öli meg a tulajdonost, csak nem segít rajta) megteszi, ha pedig „zsebmetszés-skillel” véletlenül küldetésre alkalmatlanná tudja tenni a sztori szerint egyik legjobb pajtása, de a player szempontjából egy frissen megismert NPC életét, meg fogja tenni. Bár minden szereplőnek vannak játékos-vonásai, Maximus ebből a szempontból maximálisan lopná a showt, ha nem lenne ennyire okosan megírva, ha nem lenne ennyire elrejtve, ha kirakatba lenne rakva. De nincs, és éppen ezért tökéletes. Vagy egy momentum a szériában, amikor a hihetetlenül tehetséges Molten még az átlagosnál is unottabb arccal néz egy, a szemei előtt zajló drámát: ez kifejezetten olyan, mintha egy játékos volna, aki előtte már hússzor elmentette az adott szcénát és rájött, hogy ez az egy lehetősége végződik a legjobb kimenetellel, csak nem tudja átugrani a párbeszédet. És mielőtt az lenne, hogy bebeszéljük magunknak: Nolan hatalmas rajongója a játékoknak, okos író és tehetséges rendező – nála nem nagyon vannak véletlenek.
No de mi került ezen ennyibe?
A tavalyi The Last of Us gyönyörű volt, a nem játékadaptáció, de sok szempontból hasonló ambíciókkal rendelkező Csillagok háborúja-széria, az A mandalóri is rendelkezik jó pillanatokkal, mégis, a Fallout teljesen új szintet képvisel kb. minden, mostanság látott és vagyonokból készült sorozattal szemben – azzal A hatalom gyűrűivel szemben is, amelynek korábban kellett volna lennie az Amazon zászlóshajójának.
Nolan nem aprózik holmi ledfalakkal, nem fűti fel a stúdiót, hogy színészei izzadjanak. Ha hihető helyszín kell, a százfős stábot kiviszi a világ másik végére a sivatagba, ha pedig azt akarja, hogy a menedéklakók értsék a környezetüket, nem elmagyarázza nekik, mit kellene látniuk, hanem felépíti az egészet csavarról csavarra. Családi vonás, mondhatni, ugyanígy viselkedik a bátyja is, csak ő a filmvásznon (egyébként nem egy filmen dolgoztak együtt is).
Minimális green screen, minimális CGI, rengeteg kaszkadőri munka, praktikus effekt, felépített díszlet, megfogható, súllyal rendelkező kellék, kézzel felkent kosz és alaposság jellemzi a széria szinte minden mozzanatát, ez pedig egyrészt vagyonokba kerül, másrészt pedig meghálálja magát: az egész szürreális világ sokkal valóságosabbnak tűnik, mint bármi, amit eddig a kisképernyőn láttunk. Az már csak hab a tortán, hogy a robbanások zöme (na jó, atom persze nincs), vagy a vérfröccsenések is, ahol lehet, ténylegesen ki lettek vitelezve: vérpatronokból és jól elhelyezett pirotechnikai eszközökből történik szinte minden, kézzel foghatóvá válik, és ez nemcsak nekünk segít sokat, de a színészeknek is.
Dicsértünk itt mi már mindenkit, de tegyük hozzá, hogy a legutolsó felbukkanó karaktert alakító figurának is könnyű dolga van: felépített díszletek között mozoghat.
A Fallout tehát annak idején új standard volt a játékok között is, a széria pedig ugyan ezt teszi a televíziós sorozatokkal. Olyan vaskos egyéniséggel, olyan mennyiségű pénzből, olyan tehetséges gárdával készült, hogy erre a csillagok együttállása kellett. Két fanatikus producer, egy fanatikus játékdesigner, tucatnyi tehetséges színész és rengeteg, velük felérő háttérmunkás. A Fallout mindezt tehát tudja, sőt többet: úgy mutat be egy 30 éve létező játékos univerzumot, hogy az nem csak a fanatikusoknak válik ismerőssé. Nem tudjuk, mikor jön a második évad, de ha itt lenne, már az is késő volna. Kérdés, lehet-e hozni ezt a szintet, de reménykedjünk.
A Fallout-sorozat az Amazon Prime-ra került fel, méghozzá mind a nyolc epizód együtt április 12-én. Zászlóshajónak szánt szériához méltón pedig nemcsak hihetetlenül igényes feliratot, de szinkront is kapott.
