A tavalyi The Last of Us után minden rajongó úgy gondolta, hogy egy adaptáció végre akkor működik, ha nem tér el a forrásanyagtól. Igazuk volt. A Fallout most azt bizonyítja, hogy ha van egy őrült világod, nem kell más forrásanyag. És neki is igaza van.
Időpontok, szereplők és helyszínek váltakoznak a Fallout-széria első részében, amelyet „pilotnak” szoktak hívni, de itt a többivel együtt készült el, mert Amazon-sorozatról van szó. Nem is akármilyenről. A showrunner, vagyis fő kitalálópáros Jonathan Nolan és kedves neje, Lisa Joy, a Westworld kreatív zsenijei, a forrásanyag-hűségért pedig az a Todd Howard felel, aki a Fallout 3. részétől kezdve atyáskodott a videójátékos kiadásokért. Hogy bonyolítsuk: igen, a Fallout-széria egy, a 90’-es évek közepe-vége óta létező szerepjáték, amelyet a Bethesda tett 3D-be és amelynek filmes, sorozatos, animés és bármilyen feldolgozásáért ölni tudott volna szinte minden stúdió. De mind luftra futott. Nolanékig.
Hogy miért? Nagyjából koszos 150 millió dollárért – egy forrás szerint ugyanis ennyiből, mások szerint „csak” 120-130-ból készült Fallout, amelynek második évadját már azelőtt berendelték, hogy látták volna, milyen fogadtatása lesz (nem beszélve arról, hogy a teljes költségvetéshez képest aprópénznek tűnő 25 millió adót igényelhetnek majd vissza). De miért? Miért őrült meg mindenki a sorozatért már az első hírektől kezdve, hogy jutottunk el odáig, hogy egy, a videojátékipart felforgató szériából most egy, a videójátékos adaptációkat felforgató széria lett?
Adaptáció, ami nem is az
A bonyolult felütés után keverjük tovább a kártyákat: a Fallout-széria minden egyes része más időpontban, más helyszínen játszódik az Egyesült Államok egykori területén. Amelyben mind közös, az az alapuniverzum, amely az 1950-es évek múltjában ragad, az atomkorszakba és a kor slágereinek giccsébe, amelyben a hidegháború is tovább tart, egészen addig a pontig, amíg valaki meg nem nyomja azt a bizonyos gombot és hát elkezdenek potyogni a bombák az égből – aztán eltelik párszáz év. Howardék első kikötése az volt, hogy az adaptáció olyan legyen, mint a játékok: az univerzum maradjon, a helyszín, a szereplők változzanak. Ebbe senki sem akart belemenni – Nolanékig.
A széria is felvezeti a klasszikus felállást: Cooper Howard (Walton Goggins) egykori slágerszínész „kommunista” vádakkal gyerekzsúrokon lobbizik a megélhetésért, amikor beüt a crach, illetve hát szó szerint rászakad a világ terhe. Hősünk pechjére nem hal meg, a radioaktív sugárzás ugyanis egyeseket elképesztően hosszú élettel, különleges képességekkel és előbb-utóbb őrülettel ajándékoz meg.
A széria második hőse szintén az alapfelálláshoz tartozik: Lucy (Elle Purcnell) egy olyan menedéklakót testesít meg, amelyet a játékosok többsége irányíthatott a széria különböző felvonásaiban (mínusz második rész meg New Vegas, de már így is kellően összezavartunk mindenkit). Ő is boldogan él apukájával, hancúrozik az unokatesójával és várja a nagy őt, amikor összenyitják a bunkerét egy másikkal, kap egy férfit, aki még véletlen sem a rokona és hát kalap, kabát, harang. Vagy hát mégsem, mert az első részből kiderül, hogy az otthonába belépők valójában nem a szomszédai – a pokol elszabadul, ő pedig elindul megmenteni az édesapját (akit valamiért a betörők elrabolnak).
Végül a harmadik szereplő, Maximus (Aaron Molten), aki a Brotherhood of Steel testvériségének egyik tagja, felkent lovag akar lenni – ők már az atombombák után élő fura társaság fura szokásokkal, akik ereklyéket gyűjtenek a múltból, hogy felhasználják azokat, legalább is a filmsorozatban, mert a játékban kicsit komplexebbek. Ő az, aki nem lepődik meg, ha minden sarkon ellenfelekbe bukkan és a saját társaival sem bánik kesztyűs kézzel, hogy megszerezze, amit akar, vagy amire szüksége van. Spoiler: ő testesíti meg az átlagos gamert, de erről majd később.
A három szál nem is indulhatna távolabb egymástól, ráadásul ugrál is az idősíkok között, de Nolanék most nem játszák el a Westworld-húzásokat, villámgyorsan össze is boronálják a triót, amelynek tagjai igazából nem feltétlenül testesítik meg az ideális csapatot, de mind ugyanazt akarják: mind keresik, kutatják, még ha nincsenek is tisztában vele, mit.
Fallout-őrületben lángol a világ
Ez nem egy ideális felállás. A videojátékokat sokan ismerik, de nem annyian, hogy 150 milliós hasznot hozzanak az Amazonnak. Az első résszel tehát azokat kell képbe hozni, akik álmukból felkeltve nem tudják, mi az a Pip-Boy (egy kézre szerelhető computer, amely minden játékban kulcsfontosságú információkat oszt meg), miért jó, hogy vannak stimpakok (gyógyító injekciók, amelyektől a leszakadt végtagok is visszanőnek), és miért is fontos, hogy legyen egy Dogmeat nevű kutya minden epizódban.
Nolannak, Joynak és Howardnak ez nagyjából sikerül is: nem véletlenül közel másfél óra a nyitórész, ami – a félreértések elkerülése végett – kell is az alapanyagnak. Hatalmas információdömpinget zúdítanak rá a fejünkre, de győzzük – még ha nehezen is – követni a három karakter felépítését, a világban való elhelyezkedését. Amikor ez megvan, akkor belecsapnak a lecsóba, és elszabadítják azt a fajta őrületet, amelyre minden Fallout-jellemző, és amelyet a 3. és a 4. rész járatott a csúcsra, a 76 című online-folytatás meg kicsit le. Bömbölnek az 50-es évek slágerei, harsány színekben csillog, villog a nukleáris puszta, jönnek az abszurdnál-abszurdabb karakterek, mellékszálak és fordulatok. Ha valakinek eddig nem esett le – és a „pilotnál” sem – a Fallout nem egy klasszikus, depresszív posztapokaliptikus világ, hanem egy olyan, amely ügyesen keveri a komótos akciót (ezt a széria lassításokkal adja vissza zseniálisan), a depressziót (azért mégiscsak túl vagyunk a világvégén több száz évvel), és a fekete humort.
Karakterei komolyanvehetetlenek (és általában meghalnak), a főszála pedig abszolút értelemben véve érdektelen.
Hoppá? No igen. A Fallout 3-4, amelynek látványa és történetmesélése is alapjául szolgált a szériának, ugyanis tökéletesen érdektelen sztorikkal indul: valakit elrabolnak, megpróbáljuk megmenteni, rácsodálkozunk a világra. Ezt a filmsorozat tökéletesen hozza: megindítja a sztorit, aztán a főszereplőtrióját ráengedi, hogy a maga módján oldja meg a konfliktusait. Egy idő után rájövünk majd, hogy tökéletesen lényegtelen az induló konfliktus, csak azért kell, hogy mozgásba hozza a szálakat, aztán jön a világ felfedezése, rácsodálkozásokkal és kegyetlenkedéssel. Lucynek, a vault-lakónak kellene a játékost adnia, az alaphelyzetben ugyanis az ő szeretteiért indulnak meg csikorogva a fogaskerekek, aztán ő is elkezdi azt, amit a játékos: megismeri a sztorimesélés sajátosságait (egy család csontváza az ebédlőasztalnál), és rácsodálkozik a megváltozott világra. Újabb fordulat, hogy az igazi játékos nem ő, hanem Maximus.
A hősöm neve legyen Maximus
Bár nagyjából egyensúlyban van a trió a játékidőt illetően – a tehetség más kérdés, a már többek között Tarantinóval is együtt dolgozó Goggins színészi játékában messze kimagaslik az amúgy közel sem rossz kollégái közül – a főszereplő furcsa módon a legvisszafogottabbnak érződő fickó. Maximus közönnyel szemléli, ha „legjobb barátját” különleges baleset éri és fapofával bámulja, ha egy power armor tulajdonosa véletlenül előtte leheli ki a lelkét. Aztán persze felveszi a páncélt.
Ahogy a teljes széria tele van kikacsintásokkal és célzásokkal a játékokra – mindezt úgy, hogy nem teszi direktbe, tehát az értésük nélkül is működik – a legrejtettebb, mégis leginkább szem előtt levő kikacsintás Maximus maga. Míg Lucynak kéne lennie annak a figurának, aki a felütés alapján kicsit a tipikus Fallout-player, valójában nem ő az, hanem a visszafogott játékával erre a szerepre tökéletes Aaron Molten. Goggins lubickol a sikeres, majd pályája emlékeiből megélő, a lányáért aggódó, végül a világra már elnézést, de magasról szaró Ghoul figurájaként, és Elle Purcnell nemcsak gyönyörű, de jól hozza a naivát, egyértelműen a fekete paladin-szerepre vágyó srácról sugárzik az a fajta játékos-attitűd, amely – bár sokan maguknak sem vallják be – megtestesíti azt a figurát, akivel a legtöbben bizony neki szoktunk állni a játékoknak.
Moltennek több olyan pillanata is van, amelyre a tévére rámutató DiCaprio-mémmel lehet reagálni, ezek pedig közel sincsenek annyira szem előtt, mint a már említett csontvázak vagy a kétségkívül a Bloody Mess nevű perket (ami azt eredményezi a játékokban, hogy szinte minden egyes lövésünk borzalmas csonkolásokba és vérfürdőbe fordul) viselő Ghoul, Maximus pont olyanokat húz, mint amilyeneket játékosként szoktunk cselekedni.
A Challengers egy látvány- és hangorgiával felvértezett sportdráma, amit egy szerelmi háromszög súlya emel a műfaj átlaga fölé
2024.4.24 17:40
Ha lehetősége van megszerezni egy Power Armort karma-vesztés nélkül (vagyis nem öli meg a tulajdonost, csak nem segít rajta) megteszi, ha pedig „zsebmetszés-skillel” véletlenül küldetésre alkalmatlanná tudja tenni a sztori szerint egyik legjobb pajtása, de a player szempontjából egy frissen megismert NPC életét, meg fogja tenni. Bár minden szereplőnek vannak játékos-vonásai, Maximus ebből a szempontból maximálisan lopná a showt, ha nem lenne ennyire okosan megírva, ha nem lenne ennyire elrejtve, ha kirakatba lenne rakva. De nincs, és éppen ezért tökéletes. Vagy egy momentum a szériában, amikor a hihetetlenül tehetséges Molten még az átlagosnál is unottabb arccal néz egy, a szemei előtt zajló drámát: ez kifejezetten olyan, mintha egy játékos volna, aki előtte már hússzor elmentette az adott szcénát és rájött, hogy ez az egy lehetősége végződik a legjobb kimenetellel, csak nem tudja átugrani a párbeszédet. És mielőtt az lenne, hogy bebeszéljük magunknak: Nolan hatalmas rajongója a játékoknak, okos író és tehetséges rendező – nála nem nagyon vannak véletlenek.
No de mi került ezen ennyibe?
A tavalyi The Last of Us gyönyörű volt, a nem játékadaptáció, de sok szempontból hasonló ambíciókkal rendelkező Csillagok háborúja-széria, az A mandalóri is rendelkezik jó pillanatokkal, mégis, a Fallout teljesen új szintet képvisel kb. minden, mostanság látott és vagyonokból készült sorozattal szemben – azzal A hatalom gyűrűivel szemben is, amelynek korábban kellett volna lennie az Amazon zászlóshajójának.
Nolan nem aprózik holmi ledfalakkal, nem fűti fel a stúdiót, hogy színészei izzadjanak. Ha hihető helyszín kell, a százfős stábot kiviszi a világ másik végére a sivatagba, ha pedig azt akarja, hogy a menedéklakók értsék a környezetüket, nem elmagyarázza nekik, mit kellene látniuk, hanem felépíti az egészet csavarról csavarra. Családi vonás, mondhatni, ugyanígy viselkedik a bátyja is, csak ő a filmvásznon (egyébként nem egy filmen dolgoztak együtt is).
Minimális green screen, minimális CGI, rengeteg kaszkadőri munka, praktikus effekt, felépített díszlet, megfogható, súllyal rendelkező kellék, kézzel felkent kosz és alaposság jellemzi a széria szinte minden mozzanatát, ez pedig egyrészt vagyonokba kerül, másrészt pedig meghálálja magát: az egész szürreális világ sokkal valóságosabbnak tűnik, mint bármi, amit eddig a kisképernyőn láttunk. Az már csak hab a tortán, hogy a robbanások zöme (na jó, atom persze nincs), vagy a vérfröccsenések is, ahol lehet, ténylegesen ki lettek vitelezve: vérpatronokból és jól elhelyezett pirotechnikai eszközökből történik szinte minden, kézzel foghatóvá válik, és ez nemcsak nekünk segít sokat, de a színészeknek is.
Dicsértünk itt mi már mindenkit, de tegyük hozzá, hogy a legutolsó felbukkanó karaktert alakító figurának is könnyű dolga van: felépített díszletek között mozoghat.
A Fallout tehát annak idején új standard volt a játékok között is, a széria pedig ugyan ezt teszi a televíziós sorozatokkal. Olyan vaskos egyéniséggel, olyan mennyiségű pénzből, olyan tehetséges gárdával készült, hogy erre a csillagok együttállása kellett. Két fanatikus producer, egy fanatikus játékdesigner, tucatnyi tehetséges színész és rengeteg, velük felérő háttérmunkás. A Fallout mindezt tehát tudja, sőt többet: úgy mutat be egy 30 éve létező játékos univerzumot, hogy az nem csak a fanatikusoknak válik ismerőssé. Nem tudjuk, mikor jön a második évad, de ha itt lenne, már az is késő volna. Kérdés, lehet-e hozni ezt a szintet, de reménykedjünk.
A Fallout-sorozat az Amazon Prime-ra került fel, méghozzá mind a nyolc epizód együtt április 12-én. Zászlóshajónak szánt szériához méltón pedig nemcsak hihetetlenül igényes feliratot, de szinkront is kapott.
