Giórgosz Lánthimosz ismét a lovak közé csapott: mától ülhetsz be a Bugonia című, Emma Stone és Jesse Plemons által fémjelzett friss filmjére a moziban. Spoilermentes kritikánk következik.
Az ötszörös Oscar-jelölt görög rendező megállás nélkül duzzasztja az életművét: a Szegény párákkal 2023-ban felért a csúcsra, majd egy évvel később, viszonylag radar alatt rukkolt elő a vegyes fogadtatású A kegyelem fajtáival. Épp, hogy kihevertük a film által okozott pszichés sokkot, már ránk is küldte a Bugonia névre keresztelt újabb mozgóképes alkotását. A forgatókönyvet az Utódláshoz és A menühöz köthető Will Tracy jegyzi.
A történet alapjául a Mentsétek meg a zöld bolygót! című 2003-as koreai film szolgál. Két konspirációmániás fiatal férfi, a hobbiméhész Teddy (Jesse Plemons), és a feltehetően autizmus spektrumon lévő Don (Aidan Delbis) elrabolják Michelle-t (Emma Stone), egy gyógyszeripari multicég befolyásos igazgatóját. A logikájuk a következő, kapaszkodjatok meg: a srácok úgy hiszik, hogy űrlényinvázió küszöbén áll a világ, a nő pedig egy földönkívüli, akinek célja, hogy elpusztítsa a bolygónkat. Teddynek személyes sérelmei is vannak, hiszen szerinte Michelle vállalatának kísérleti gyógyszere káros ökológiai hatással van a méhekre, illetve a fiúk súlyosan beteg édesanyját épp ez a medicina ejtette kómába. A felütés tehát kellően groteszk, hamisítatlan Lánthimosz-löket – lássuk, hogyan sikerült a film!
Mi is bekanalazzuk az orvosságot
A Bugonia szó az ókori görög irodalomból, mitológiából származik. Egy hitrendszert jelöl, amely szerint a méhek spontán keletkeznek a szarvasmarhák elpusztult tetemeiből. Szó szerint: „ökörből születés". Az ókori görögök rituálékat tartottak, amik során feláldoztak egy-egy hím szarvasmarhát, hogy ezáltal új méhraj láthasson napvilágot. A cím az emberiség transzformációjára, újjászületésére utal, valamit jelzi, hogy vízválasztóhoz érkeztünk.
A méheket párhuzamba állítja az emberrel, és összegzi az okokat, amiért minket is kipusztulás fenyeget, legyen szó környezeti veszélyekről vagy az egyenlőtlen társadalmi rendszer fenntarthatatlanságáról. Az ember, akárcsak a méhek, éjt nappallá téve dolgozik, hogy aztán egy nála nagyobb hatalom kihasználja és megsarcolja a betevőjét – a filmben Michelle gyógyszercége méhekből nyeri az alapanyagát, ami a ritkulásukhoz vezet a térségben.
Ismét hódít a „sadboi aesthetic" a mozivásznon – Miért jött el újra a szomorú férfiak aranykora?
tegnap 18:43 -kor
A privilegizált üzletasszony már-már robotszerű működésmechanikája megtestesíti a gátlástalan, bevételorientált multicégek világát, amelyek a kapitalizmusban leuralják a bolygónkat. A nő képtelen kitörni a PR- és marketinglózungok, lélektelen sajtóközlemények útvesztőjéből, és egész lényében hamis. Ezzel szemben a koszban, kilátástalanságban és elmezavarral élő kékgalléros Teddy és testvére szentül hiszik, hogy összeesküdött ellenük a világ. A végletekig hajlandóak elmenni annak érdekében, hogy külső magyarázatot kapjanak szerencsétlen sorsuk okáról. Ahelyett, hogy saját életvitelüket, gyerekkori traumáikat, lesújtó mentális állapotukat vennék górcső alá, sajnálatos módon inkább interplanetáris konspirációk felé fordítják a fejüket.
Zseniális részlet egyébként, amely kiváló írói vénára vall, hogy Teddy rakodómunkás Michelle-ék multijánál, szóval ő is az általa bűnösnek ítélt cég bevételéből él. Felidézi a Trainspotting-életérzést, miszerint forronghatsz és lázadozhatsz, de végül te is bekerülsz a mókuskerékbe, és a dekadens szisztéma részévé válsz.
Nemes Jeles László Árvája a szépiára festett, 20. századi magyar balsors – Kritika
2025.10.22 10:53
A film két végletet vázol fel, és bemutatja, hogy mindkét oldal esetében fellelhetők a pszichopátia magvai – és a maguk módján romlottak a felek. A Bugonia központi dilemmája, hogy vajon érdemes-e tovább vesződnünk a társadalmi egyenlőtlenségekkel, az eltűnőben lévő középosztály okozta szociális feszültségekkel, vagy az egész koncepciót le kellene söpörni az asztalról, és a poraiból újjáépíteni.
A rendező a tőle megszokott módon, a szatíra és a horror határmezsgyéjén balanszírozva érzékelteti, hogy a felek között már nem életképes a kommunikáció, a szakadékok pedig egyre mélyebbek. Épp ezért, egy asztalhoz ülteti Michelle-t és Teddyt – ami a film talán legfelvillanyozóbb momentuma –, hogy mindketten felmondhassák a véleménybuborékuk által alaposan indoktrinált házi feladatot. Elbeszélnek egymás mellett – csakúgy, mint a való életben az ellentétes véleményen lévők mind politikai, mind társadalmi ügyek tekintetében.
Az üzenet releváns és fontos, de meglehetősen szájbarágós, és olykor erőszakkal nyomja le a torkunkon az orvosságot – a keményvonalas Lánthimosz-fanatikusok egy fokkal metább közlésmódhoz szokhattak hozzá. Jól példázza ezt, amikor Michelle tizenötször kimondja egy közleményben a „diverzitás" szót, vagy amikor véleménybuborékokról vitáznak a főszereplők. Értenénk a mondanivalót a túlsulykolás nélkül is, de nyilvánvalónak tűnik, hogy Lánthimosz A kegyelem fajtáinak leszereplése után közönségbarátabb, szélesebb rétegeket megcélzó filmet akart csinálni.
Ezért vagyunk reménytelenül szerelmesek a mai napig az Annie Hallba, Diane Keaton és Woody Allen időtlen örökzöldjébe
2025.10.15 11:35
Kicsit olyan, mint amikor a Metallica a kezdeti heavy metal-érája után kicsit emósabb és trendibb lett – továbbra is éltük, de egyértelmű volt, hogy célba vették a nagyközönséget is, ami az OG fanoknál keserű szájízt eredményezett.
Az viszont még mindig elismerésre méltó, ahogyan Lánthimosz a fekete komédia, a vérengzős feszültségkeltés és a groteszk szürrealizmus kombinációjával számot ad társadalmunk állapotáról – teszi mindezt szórakoztató és lebilincselő formában. A görög direktor ebben a tekintetben párját ritkítja, és továbbra is az egyik legizgalmasabb, legfontosabb kortárs filmes. A kvintesszenciája a Bugoniában is tetten érhető és maradéktalanul élvezhető, de az üzenet finomsága és a filmkészítés arthouse-jellege nem ér fel a Szegény párák vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása szintjére.
Ennek ellenére hatásosan működik a narratívája, főként azért, mert végig a homályban tartja a nézőt. Teddy és Michelle álláspontja egyformán visszataszító, és közel sem egyértelmű, melyikük kerekedik felül. A labilis karakterek meghazudtolják önmagukat, egyikükben sem bízhatunk meg, ezért konstans a feszültség, a moziszék karfájának szorítása. Hozzáteszem, hogy aki látta a görög filmjeit, előre kiszimatolhatja a csavarokat, de az alkalmi, casual befogadóknak néhány alkalommal garantáltan le fog esni az álla.
A „weird wave" triumvirátusa
Jesse Plemons játékára nehéz szavakat találni; emberünk rejtett gyöngyszem, aki szerencsére újabban egyre feltűnőbben csillog. Kőkemény kihívás elé állították őt a készítők: Teddy figurájának megformálása során egyszerre kellett viccesnek, rémisztőnek és szociopatának lennie. Hiánytalanul kimaxolta a feladatot. Önmagában az ő játéka miatt is megér egy misét a film, teljességgel leuralja a nagyvászont. Emma Stone kirázza a kisujjából a szerepét, és továbbra is rendkívül otthonosan érzi magát, mondhatni lubickol Lánthimosz sajátosan bizarr univerzumában.
A kegyelem fajtái és a Bugonia után egyértelmű kijelenthető, hogy Giórgosz Lánthimosz, Jesse Plemons és Emma Stone triumvirátusának kémiája hibátlan. Megalapították a saját kis posztmodern, fekete komédiával és pszicho-horrorral operáló „weird wave" társulatukat. Egyedül Don karaktere izzadságszagú a filmben – röhejesnek szánt, B-filmes comic relief-fazon, ezerszer látott manírokkal, kevéssé életszerűen kivitelezve. Az ő megmozdulásai kirántják az embert a sztoriból, és emlékeztetik arra, hogy filmet néz, ami bizony nem jó ómen. Szerencsére Plemons és Stone mellett nem jut kiemelt szerephez, így nem rontja el az összképet. Aidan Delbis játékával egyébként nincs gond, inkább a karakteralkotás egysíkú és lusta.
13 közelgő Disney-folytatás, amit nem láttunk jönni: a Toy Story 5. és a Neveletlen hercegnő 3. csak a jéghegy csúcsa
2025.10.12 10:49
A direktor a tőle megszokott formanyelvvel operál, de kevésbé tömény, barátságosabb verzióban. Dominálnak a nyugtalanító, álomszerű érzetét keltő nagylátószögű snittek, csakúgy, mint a dramaturgiai kulcspontokat jelző drasztikus hanghatások. A szerzői alkotó ezen stílusjegyekből, illetve a különböző műfaji elemek világklasszis színvonalú elegyéből ismerhető fel.
A párbeszédek épp kellemesen feszültek és abszurdak. Teddy meggyőződéses blődségének, valamint Michelle kimért és stratégikus, ám visszatetsző habitusának kontrasztja izgalmas disszonanciát teremt a sztorinak. Eleinte együtt érzünk Michelle-lel, de a kiszolgáltatott helyzete ellenére tanúsított hidegsége és a Teddyre emlékeztető pszichopátiája hamar elbizonytalanítja a nézőt. Nem tudjuk, hogy kinek szorítsunk, vagy hogy egyáltalán érdemes-e bárkinek.
Mozizzak, vagy megvárjam streamingen?
A Bugonia nívóját tekintve valahol középtájt helyezkedik el Giórgosz Lánthimosz életművében. Megvan benne a cukor, só, s minden, mi jó, amiért imádjuk a görögöt, de szajkózott üzenetátadása, és elenyésző mennyiségű absztrakciót tartalmazó volta miatt nem sorolható a legemlékezetesebb projektjei közé. Ennek ellenére egész nyugodtan kijelenthető, hogy jó filmről van szó, ami végig leköti a figyelmet, szórakoztató és beszélgetésindító – mély nyomot viszont nem hagy a nézőben.
Ilyen egy halálosan mérgező kapcsolat, amiből sosem léphetsz ki – Kritika az Együtt című filmről
2025.10.5 9:06
A homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy a Szegény párák még úgy is képesek felkavarni az embert, ha csupán felidéz belőlük egy-egy jelenetet. A Bugonia esetében ez nincs így – már csak azért sem, mert sokkal könnyedebb és fogyaszthatóbb. Lánthimosz-rajongóknak viszont kötelező darab, hiszen a tavalyi filmjénél hangsúlyosabb alkotás, illetve akkor is javallott, ha szereted a vegyülő zsánereket és a társadalomkritikával megfűszerezett szatírákat. A rendező komikummal színezett borzongató atmoszférája pedig igazán nagyot mozivásznon szól, szóval bátran válts jegyet rá.
