Emlékszel, milyen gyalázatos videójáték-adaptációk születtek a '90-es évek végén, 2000-es évek elején? Felelevenítjük a legmélyebb pontokat, és kitérünk arra is, mi változott az évek során – mert bizony nagy fordulat történt, méghozzá jó irányba.
A '80-as, '90-es évek gyermekei pontosan emlékezhetnek arra, hogy egy időben a csapból is a videójátékok alapján készült filmadaptációk folytak. Ezek az alkotások főként a fiataloabb generációkat célozták meg, és a játéktermes hangulatot próbálták átültetni a vászonra – több-kevesebb, de valljuk be, inkább kevesebb sikerrel. No de miért születtek meg ezek a művek? A helyes válaszhoz nem szükségeltetik a spanyol viaszt feltalálni: a filmstúdiók fel kívántak ülni egy-egy populáris játék vagy franchise hype-vonatára.
Sejthetjük, hogy nem a történetmesélési, alkotói vagy értékadási szándék lebegett a készítők szeme előtt, hanem szerették volna egy jól csengő filmcímmel beédesgetni a nézőket a moziba, és villámgyorsan legombolni róluk pár dollárt. Ennyi. A produktum nívója sokadlagos szempont volt – a stúdiók számára csakis az volt a lényeg, hogy minél kisebb költségvetéssel és magasabb nettó bevétellel abszolválják a vállalkozást. A játéktermes srácoknak jó lesz, gondolták ők, így a lehető legsebesebben, minimális befektetett energiával pörgették ki a mára Zs-filmes legendává avanzsált alkotásokat.
A szóban forgó kultikus éra legkiemeltebb és legtermékenyebb filmese (kultúrbűnözője?) kétségtelenül a német-kanadai filmrendező, Uwe Boll volt. Olyan hírhedtté vált, selejtes videójáték-adaptációk fűződnek a nevéhez, mint a Holtak háza, Egyedül a sötétben, BloodRayne - Az igazság árnyékában, A király nevében-széria, Postal és a Far Cry. Uwe Boll nemrégiben ismét a hírek középpontjába került, uszítás és gyűlöletkeltés miatt ugyanis betiltották a Citizen Vigilante című új filmjét Németországban, amely egyúttal a filmszakmából kitaszított Armie Hammer visszatéréseként is szolgált. A sztori egy önbíráskodó férfiról szól, aki szadista módon végez ki bevándorlókat – és talán mondanunk sem kell, borzasztó értékeléseket kapott és jogosan váltott ki heves indulatokat a film.
Mutatunk 6 videójátékot gyerekkorunkból, amit imádtunk, de már lehet el is felejtettünk
2026.10.30 10:22
Uwe Boll "gyöngyszemei" mellett többek között olyan röhejes adaptációk is eszünkbe juthatnak, mint a Mortal Kombat és Mortal Kombat 2. - A második menet, Super Mario Brothers, Doom, Street Fighter - Harc a végsőkig, Double Dragon, Wing Commander - Az űrkommandó, Max Payne - Egyszemélyes háború, Dead or Alive: Élve vagy halva, Tekken és a Hitman - A bérgyilkos. Napestig sorolhatnánk az ezekhez hasonló guilty pleasure-finomságokat, mert tényleg Dunát lehetett rekeszteni velük. A készítők ugyanis fifikásan kihasználták a kiskapukat: olcsón megvásárolták az egyes videójátékok jogait, minimális költségvetéssel leforgatták a szörnyűségeiket, és lám, a felismerhető franchise-név miatt szinte garantált volt a kisebb-nagyobb pénzügyi diadal.
A zsáner kitüntetett zászlóvivői, úgy mint Uwe Boll és Paul W.S. Anderson nem értették meg (vagy nem is akarták megérteni), hogy egy filmadaptációnak nem csupán annyi a dolga, hogy egy baltával metszett főhős kezébe nyom egy lőfegyvert, és indulhat a hentelés, másfél-két órán keresztül. A videójátékok története jellemzően lassan bontakozik ki, fokozatosan építkezik, és jó esetben érzelmileg is behúzza a gamert, szoros köteléket kialakítva ezáltal a termék és befogadója között.
Az Aranyélet írója traumák közé zárta Molnár Áront, Lengyel Tamást és Mucsi Zoltánt – Az örökség-kritika
2026.10.22 10:19
A Zs-kategóriás, értelmezhető karakterek nélküli, röhejes megvalósítással és amatőr rendezéssel operáló átdolgozásokkal pedig épp a rajongói bázis igényeit vették semmibe. Ekkoriban még sok producer legyintett a videójátékokra; a stúdiók gyerekesnek tartották őket és rendre alábecsülték a bennük rejlő történetmesélési potenciált – amely tévedésük pár évtizeddel később a napnál is világosabbá vált.
Mostanság sorra érkeznek a színvonalas adaptációk – mi változott?
Az eddigiekben taglalt trend az elmúlt években 180 fokos fordulatot vett. A videójátékokból készített kurrens filmek és sorozatok nemcsak hogy nívósak, de bizonyos esetekben túl is szárnyalják az eredeti produktum népszerűségét. Gondolhatunk a The Last of Us- és a Fallout-sorozatokra, amelyek mögött olyan showrunnerek állnak, Craig Mazin, Geneva Robertson-Dworet és Graham Wagner, akik maguk is gamerek, értik az alapanyagot, és maximális tisztelettel nyúlnak hozzá.
Megértették, hogy ha a játékok eszmeiségét követve nem építenek fel egy különleges világot, sosem érhetik el a kívánt immerzív hatást, illetve hamar feldühítik és elveszítik a keményvonalas rajongókat. A modern feldolgozások fókuszálni kezdtek a karakterépítésre, a szereplők közötti kémiára és az érzelmi bevonódásra – így azok körében is sikert arathat az alkotásuk, akik életükben nem fogtak még kontrollert a kezükben. A Last of Us esetében egyértelműen tetten érhető volt ez a hatás.
9+1 mai szemmel cringe-nek tűnő sorozat, amit lelkesen zabáltunk a 2000-es évek elején
2026.10.16 16:21
Ráadásul újabban nem holmi B-kategóriás próbálkozásokról van szó, hiszen a prominens átdolgozások manapság Hollywood legdrágább és legigényesebb produkciói közé tartoznak – a legfoglalkoztatottabb színészek szerepvállalásával. És hogy miből mazsolázgass, melyek ezek? Az imént említett sikersorozatok mellett szintén minőségi az Arcane, Cyberpunk: Edgerunners, Super Mario Bros.: A film, Twisted Metal, Uncharted, Castlevania, a Minecraft-filmet a kritikusok lehúzták, de a fanok odáig voltak érte. Készülőben van emellett egy Tomb Raider- és egy Assassin's Creed-széria, továbbá egy Zelda-film is.
Fontos szempont, hogy az egyes streamingplatformok számára tökéletes táptalajnak bizonyulhat egy-egy videójáték adaptálása, hiszen hosszú ideig magukhoz láncolhatják az előfizetőt. Ráadásul nagyfokú kreativitás sem szükségeltetik a produkcióhoz, mert a készítők bőséggel meríthetnek a rendelkezésre álló nyersanyagból. A Netflixes Arcane-sorozat, amely egészen új szintre emelte a vizuális történetmesélést, remek példa arra, hogyan lehet egyfajta médiumok közötti fúziót kialakítani, világszínvonalú eredménnyel.
„Nem akartam olyan alkotó lenni, aki rányomja a traumáját a nézőkre" – Interjú a Mommy Blue rendezőjével, Mayer Bernadette-tel
2026.10.10 8:00
Természetesen napjainkban is születnek mellényúlások: a Rampage - Tombolás, a 2021-es A kaptár-film, a Monster Hunter - Szörnybirodalom és a 2016-os Assassin's Creed sem váltotta meg a világot, de ezen projektek esetében inkább történeti és rendezői problémák akadtak, mintsem arról lenne szó, hogy félamatőr, befejezetlen számítógépes effektekkel és sírva röhögős koreográfiával előrukkoló filmek lennének, mint például a Mortal Kombat 2. Végezetül hozzátenném, hogy nehéz haragudni a cikk elején felsorolt, irtózatosan gagyi filmekre, hiszen bűnös élvezeti célzattal még most is fantasztikus szórakozást nyújtanak, még ha filmművészeti szempontból a legalsó polcra hivatottak is.
