Mayer Bernadette rendezővel beszélgettünk a Mommy Blue című első nagyjátékfilmje kapcsán, amely október 8-án fesztiválkedvencként érkezik a hazai mozivásznakra.
Mayer Bernadette debütáló egész estés filmje szerepelt a Karlovy Vary Filmfesztivál Work in Progress kategóriájában, a pekingi és jeruzsálemi fesztiválok hivatalos programjában, míg a hazai bemutatóra szeptember elején, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon került sor. A Mommy Blue fesztiválkörútja eredményesen zárult: a 16. Pekingi Nemzetközi Filmfesztivál (BJIFF) Forward Future versenyének szakmai zsűrije Mayer Bernadette mozifilmjét a legjobb film, Für Anikót a legjobb színésznő, illetve Vilmányi Benettet a legjobb színész díjával tüntette ki, Miskolcról pedig közönségdíjjal távozhattak az alkotók.
A kontextus érthetőségének kedvéért röviden ismertetjük a film hivatalos szinopszisát. Krisztina (Für Anikó) körül egyre sötétebbé válik a világ. A látása menthetetlen. A boldogsága talán még nem az. De ehhez nagy szükség van a fiára (Vilmányi Benett), akinek a segítsége nélkül nem tudja berendezni az új életét. Csakhogy Máténak éppen gyereke születik, a felesége pedig külföldre szeretne költözni. A srác majd kettészakad: az anyja egyre jobban ragaszkodik hozzá, ő pedig egyre jobban ragaszkodna az új családjához. A helyzet megoldhatatlan. És ők megpróbálják megoldani.
A filmről készült kritikánkat itt olvashatod.
Az idén 100 éves Puskin Mozi bisztrójában beszélgettünk a rendezővel az elsőfilmes élményeiről, a Mommy Blue életrajzi ihletéséről, a kultikus színészgárdáról, Alföldi Róbert nyersen őszinte kritikájáról, a mozgóképes inspirációiról, valamint a jövőbeli terveiről.
Mesélsz egy picit arról, milyen érzés volt nagyjátékfilmes rendezői székbe ülni, illetve olyan kultikus magyar színészeket instruálni, mint Für Anikó, Hámori Ildikó és Znamenák István?
Csodálatos. Kényelmes helyzetben voltam, mert mondhatni kibiztosítottam magam olyan profi színészekkel, akiket szinte nem is kellett irányítani. Eleinte arra készültem, hogy rengeteget fogok instruálni, hiszen személyes okokból betéve tudom a cselekmény érzelmi dinamikáinak minden csínját-bínját, de egész egyszerűen olyannyira érző, értő, és zsigerileg pontos színészekkel dolgoztam, hogy rögtön értettek mindent. Amikor egy-egy jelenetet átolvastunk vagy elpróbáltunk, kevés olyan pillanat volt, amikor irányítanom kellett őket.
Az év magyar meglepetésfilmje keserédes elixír a reménytelennek tűnő hétköznapokra – Mommy Blue-kritika
52 perce
Annyira evidens volt számukra a sorok között minden, a jelenetek érzelmi ívétől kezdve egészen odáig, hogy mi motoszkál a karakterekben vagy épp mi a megfelelő ritmus. Zavarba ejtő is volt néha, hogy nekem csupán az a dolgom, hogy filmileg átlássam a helyzetet, megfelelően hangoljam a jeleneteket és egy nagyobb egészbe belehelyezzem őket.
Életrajzi ihletésű produkcióról van szó, hiszen édesanyád megvakulásának traumájából kiindulva született meg a film. Vilmányi Benett megformálásában mégis egy fiúgyermek került a középpontba, nem pedig egy anya-lánya dinamikára épülő cselekményre íródott. Miért alakult így?
Az egyetem óta ismerem Benettet, és már akkor megláttam benne valamit, ami a tinédzserkori önmagamra emlékeztetett. A történet első vázlatait egy tinifiú szemszögéből írtuk, ha viszont egy tinilányban gondolkoztunk volna, akkor lehetséges, hogy felmerül az a kérdéskör is, hogy mit vár el napjaink társadalma egy lánytól. Hogy igenis, egy lány lássa el az ápolásra szoruló szülőjét, vagy épp ellenkezőleg, neki is joga van ahhoz, hogy az ambícióit kövesse az életben. Nem kívántuk feszegetni ezt az aspektust, mert így is akadt már épp elegendő topik, amely súlyozásra került.
Für Anikó és Vilmányi Benett mintha nem is színészkednének, annyira realisztikus, mélyen emberi karaktereket látunk a vásznon. A Moszkva tér rendezője, Török Ferenc jutott eszembe, aki híresen azt kérte a színészeitől: „Csak ne játsszatok!”. Fontos szempont volt a spontaneitás?
Érdekes, hogy ezt mondod, mert a miskolci vetítés után, amikorra én már viszonylag régen láttam a filmet, és szerencsére egy kicsit kívülről is tudtam nézni, felmerült bennem, hogy komolyan megírtuk ezeket a jeleneteket?! Olyan, mintha csomószor improvizálnának a színészek, de közben ez nem így volt. Talán csak a rehabilitációs csoport és a Főkertes buli jelenetsorai azok, ahol nemcsak előre megírt mondatok hangzanak el, de én is azt vettem észre, hogy rengeteg olyan megszólalás van, ami annyira életszerűnek tűnik, mintha ott és akkor találták volna ki a színészek.
Szerintem ez annak köszönhető, hogy az írás során próbáltunk belebújni Anikó és Benett bőrébe, akik emiatt otthonosan mozogtak a szövegben.
Az írótársammal, Nagy Zoltánnal együtt nagyon szeretjük, amikor egy jelenetnek természetes folyása van, és nem papírízű, hanem olyan keresetlen, mint amilyen az élet. Egy rugóra járt az agyunk, és talán mondhatom, hogy rá is éreztünk erre.
Beleszólhattak a szövegbe, improvizálhattak a színészek?
Abszolút volt beleszólásuk a dialógokba. Mindig úgy vittem oda hozzájuk az aktuális jelenetet, hogy ez egy ajánlat, és szóljanak, ha átírjuk, nem áll a szájukra a szöveg, vagy szerintük máshol van a drámai ív csúcsa. Nyitott voltam a javaslataikra, és ha kellett, akkor szóltak is. Meg is lepődtem egyébként, hogy ritkán volt ilyen, és a legtöbb esetben csak egy-egy ragot változtattak meg, miközben azt vártam, hogy az egészet átírásra kérik majd. Zoltánnal ezt annak tudtuk be, hogy valószínűleg jó nyomon jártunk.
A viszontagságos helyzetekben a humor gyakran védőhálóként, túlélési mechanizmusként működik. Miért volt fontos számodra, hogy kisrealista humorelemek is megjelenjenek az alapvetően szomorú alaphelyzettel rendelkező történetben?
Régóta görgettem magamban ezt a személyes sztorit, de addig nem éreztem a belső motivációt és az elengedettséget, amíg rá nem jöttem, mennyire szeretném, hogy a humor fontos szervezőerő legyen a cselekményben.
Nem akartam olyan alkotó lenni, aki pszichológus helyett rányomja a traumáját a nézőkre.
Ezt a fajta önző alkotói attitűdöt eltoltam magamtól. A múzeumos jelenet volt a film egyik alapköve, ahol ugyebár fontos szerepe van a humornak, a játékosságnak, és onnantól kezdve vált nyilvánvalóvá, hogy ez a történet akkor lesz jó, ha a humort is magában hordozza. Amikor végre megértettem azt, hogy ezáltal valami többet is tudok adni a nézőknek annál, hogy egy lehúzós filmet megnézzenek a moziban, akkor született meg a motiváció.
A humor egy olyan emberi adomány, ami iszonyú fontos, és pont a lehetetlenül nehéz élethelyzetekben tud lélekemelő lenni.
A Mommy Blue-ban precízen kimért a keserédes, melankolikus atmoszféra és az önironikus, komikus attitűd elegye. Mészáros Márta és Reisz Gábor filmjeinek hangulatvilága is felsejlett előttem közben, de kíváncsi lennék a mozgóképes inspirációidra.
Mészáros Márta személyességen alapuló történeteit és Reisz Gábor játékosságát nagyon szeretem, továbbá Mike Leigh és Ken Loach filmjeit is. Iszonyatosan emberiek, és ez rettentően szimpatikus nekem. A tematika okán mondhatnám az Életrevalókat, amit remek filmnek tartok. Nem volt tudatosan a szemem előtt, hogy hasonló projektet szeretnék, de egy ponton előjött bennem az emléke. Nem véletlenül szeretik annyian, hiszen az Életrevalók esetében is az volt a szándék, hogy az alkotók felhívják a figyelmet a humor jelentőségére.
Ez a legkeserűbb pirula, amit Tom Cruise valaha lenyomott a torkunkon – Digger-kritika
2026.10.3 9:19
Volt még egy film, ami rendkívül fontos volt az alkotói folyamat során, az a címe, hogy James White. Életrajzi ihletésű történet, amely egy 20-25 éves fiúról szól, akinek rákos lesz az édesanyja, fokozatosan leépül, a fiú pedig nehezen birkózik meg az élethelyzetével és önmagával is. Erősen hatott rám a film, de közben azt is láttam, hogy mi az, amiben szeretnék elmozdulni a dramaturgiájától. Inspirációként említeném még a Toni Erdmannt és a Három óriásplakát Ebbing határában című filmeket.
Elsőfilmes rendezőként mindenképp szerettél volna beleférni a 90 perces, „közönségbarát" hosszúságú játékidőbe?
Nem volt szempont. Ez a történet egész egyszerűen ekkora. Volt egy 110 perc körüli vágat, de hosszúnak éreztük. Sőt a rövidített verzióban is egy ideig benne maradtak olyan szimbolikus, vizuálisan egyébként gyönyörű képek is, mint például széles totálban egy timelapse, amiben alpinista technikával csonkig lebontottak egy fát, jelképezve Mátéék (szerk.: Vilmányi Benett karaktere) családjának leépülését, de ezt idővel kivetette magából a film. Adta magát a cselekmény folyama, mi pedig Balla Gábor vágóval együtt engedelmeskedtünk a történetnek, azt szolgáltuk.
Sokáig voltak a filmben stilisztikailag nem feltétlenül összesimuló pillanatok, amelyek egyfajta elsőfilmes, „mindent is belerak" típusú attitűdnek tudhatók be. Segített, hogy szakmai szinten fontos emberekkel konzultáltunk, volt tanáraimmal, többek között Schulze Évával, de Alföldi Róberttel is.
Alföldi fejbe kólintott, hogy túl van zsúfolva elsőfilmes betegségekkel.
Pár dolgot kivettünk, de volt, amihez ragaszkodtam. Addig csiszolgattuk, amíg végül megszületett a végleges, szikárabb verzió. Örülök, hogy bizonyos dolgokat el tudtam engedni, és nem maradt a filmben több, mint amennyinek tényleg benne kellett lennie.
Nyugtass meg, hogy lesz újabb egész estés filmed. Vannak már ötleteid a jövőre nézve?
Igen, abszolút. Vannak ötletek, és rettentően szeretnék újból rendezni. Ezért is lesz nagyon fontos, hogyan teljesít majd a mostani filmünk.
A Mommy Blue-t október 8-ától vetítik a hazai mozik.
