Chloé Zhao rendezésében a Hamnet a téli időszak egyik legjobban várt mozija volt. Természetesen mi sem hagytuk ki. Elmeséljük, milyen lett a kétszeres Golden Globe-díjas, Paul Mescal és Jessie Buckley fémjelezte romantikus-kosztümös dráma.
A nomádok földjéért 2020-ban, a legelső nem fehér bőrű nőként két Oscar-, és két Golden Globe-díjat bezsebelő 43 éves kínai rendező, Chloé Zhao életműve meglehetősen színes. 2015-ben debütált a Songs My Brothers Taught Me című korrekt kis filmmel, amelyet két évvel később a meditatív, atmoszférikus mestermű, A rodeós követett, azután pedig visszavonhatatlanul berobbant a köztudatba Oscar-nyertes filmjével. És ahogy az lenni szokott: a sikerét követően Hollywood elcsábította a feltörekvő direktor lelkét a „sötét oldalra", és rábíztak egy Marvel-projektet. Az Örökkévalók (2021) minden szempontból bukta volt, és joggal érezhette úgy Zhao, hogy itt az ideje visszatérni a gyökereihez, az indie-jellegű filmkészítéshez.
A Hamnet Maggie O'Farrell vegyes kritikai fogadtatásban részesült, azonos című regénye nyomán készült. A sztori Agnesről (Jessie Buckley) és William Shakespeare-ről (Paul Mescal) szól, akik miután elveszítik gyermeküket, eltérő módon küzdenek meg gyászukkal a 16. századi Angliában. A spirituális lelkületű Agnes a természetközeli, vidéki életforma naturális energiáiból próbál erőt meríteni és gyógyulni, míg Will Londonba utazik, hogy színpadra vigye az egyetemes európai kultúra egyik legfontosabb irodalmi alapművét, a Hamletet, amelynek tragikus történetét súlyos magánéleti vesztesége inspirálta.
Mindenki másképp gyászol
A Hamnet két fiatal szülő, jelen esetünkben a fiatal Shakespeare-házaspár gyászfeldolgozási folyamatáról szól, és arról, hogy a gyászfolyamat lezajlása egyénenként változó. Traumája következtében Agnes magába fordul, impulzívvá válik, elzárkózik a világ, valamint szerelme elől is, és egyetlen célkitűzése van: megszállottan próbálja védőszárnyai alá venni életben maradt gyermekeit. A férfi ezzel szemben épp, hogy közeledéssel, intimitással oldaná fel a szorongató veszteség gyötrelmeit, de rendre falba ütközik Agnesnél.
Fontos tehát leszögezni, hogy a Hamnet nem egy konvencionális, feel-good kosztümös közönségdráma, hanem meglepően súlyos, és nehezen befogadható filmalkotás. Ahogy említettük, Chloé Zhao hazatért A rodeós étoszához; minimalista és korhű a látványtervezés, a jelmezek, továbbá nyers, kőkemény indie-filmes a vibe, amely napjaink CGI- és zajtengerben fulladozó moziiparát tekintve felüdülésként hat.
A nagy fogás legfőbb ellensége Matt Damon és Ben Affleck renoméja – Kritika a Netflix leghájpoltabb filmjéről
2 nappal ezelőtt
Zhao filmje jólesően csendes, letisztult sztorival operáló, színészfókuszú karakterdráma. A cinematográfia festményszerű, és egyben a Hamnet legvonzóbb aspektusa. Az ágas-bogas, erdei növények és virágok lepte naturalista miliő épp olyan, mintha egy Monet-festménybe csöppennénk. Emellett narratív és érzelmi szempontból kifejezetten mélyreható vizuális megoldásokkal is tarkított, különösen az utolsó harmad tájékán.
A kulcsszó: egyenetlenség
A kezdeti örömködést hamar lelohasztja a forgatókönyv inkonzisztenciája. Agnes és Will egymásra találása a film legelső percében, különösebb felvezetés nélkül, elsietve történik meg, melynek köszönhetően a néző egyetlen pillanatra sem tudja átérezni a szerelmük bimbózását. Az Alkonyat-filmet idézően alulírt szerelmi szálról beszélhetünk (de abban legalább megvolt a guilty pleasure-faktor): Will beugrik Agnesékhez, bemutatkozik, azonnal megcsókolja, majd hemperegnek egyet az erdőben, összebútoroznak, és néhány perc leforgása után már meg is születik az első gyermekük. És a második. És a harmadik.
A szerelmi történetek akkor igazán működőképesek, ha a nézőnek is van ideje, esélye és oka „szerelembe esni" a karakterekkel. A Hamnet ezen a téren irdatlanul felületes: nem tudjuk meg részletekbe menően, valójában kicsoda Will a drámájának címén, és Agnes az anyai ösztönein kívül, és azt sem, miért szerettek egymásba, mit kedvelnek annyira a másikban, hiszen merőben eltérő a habitusuk, világlátásuk, és lehengerlő kémia sem észlelhető köztük.
Szexuálisan túlfűtött, húsba vágó trip az anyaság horroráról – Dögölj meg, szerelmem-kritika
2026.1.15 10:35
Így viszont kevéssé, vagyis inkább egyáltalán nem lehet azonosulni sem a szereplőkkel, sem pedig a viszontagságaikkal – kivéve akkor, ha a cselekményt illetően személyes érintettség merül fel a nézőben, és betalál egy triggerpontba a premissza.
Gyors példa a forgatókönyv átgondolatlanságára: a felütésben alaposan elhintik az írók, hogy Agnes anyja erdei boszorkány volt, és családjának női ága túlvilági képességekkel bír – amely szál ezután teljes egészében köddé válik. A halál motívumával is hasonló a helyzet: kacérkodik a természetfeletti perspektíva beemelésével, de végül elmaszatolja, és hagyja a levegőben lógni az egyébként érdekfeszítő sztorielemeket. Zavaros, hogy mely jelenetek tükrözik a valóságot, és melyek a csupán szimbolikus lázálmokat.
Tényleg nem csinálnak már jó filmeket, és az égvilágon semmi értelme sincs moziba járni?
2026.1.14 11:04
A párbeszédek természetesen manírosak, és olykor már-már a kínosság határát súrolják, de ezt egy Shakespeare-i felhanggal operáló filmnek valamelyest meg lehet bocsátani. Jessie Buckley játékával vannak azért gondok – tény és való, hogy díjesőre számíthat 2026-ban (bár ezt főként a film témájának és miliőjének köszönheti majd), és olykor kifejezetten meggyőző a performansza, de bizonyos pontokon érezhetően erőlködik, túlspilázza a szerepét. A méltányosság kedvéért hozzátenném, hogy kíméletlen feladatot kapott, és az sem segített rajta, hogy felemás a szkript nívója: az író érzékeltetés és karakterépítő dialógok helyett rendre túlírt és kínosan ható mondatokat ad Agnes szájába.
Megesik, hogy hosszú percekig jajveszékelni kényszerül, lenyomva a néző torkán az érzelmi fröccsöt, ami épp, hogy aláássa a kívánt drámai hatást, és inkább megmosolyogtatja az embert. Érezhető is volt a moziterem légterében, hogy olykor nem tudta a közönség, hogy sírjon, vagy kínjában röhögjön – és ez nagyon nem jó jel. Paul Mescal viszont stabilan hozza a tőle megszokott, sőt immár elvárt szintet, és az az érzésünk, hogy nincs olyan szerep, amit ez a pali ne tudna eljátszani. A dialógok tekintetében neki is bőséggel jutnak modoros pillanatok, amelyekből tisztességgel kihozza a maximumot. A gyerekszínészek közül a kis Hamnetet játszó Jacobi Jupe is meglepően ügyes.
A Hamnet vagy nagyon betalál, vagy nagyon nem
Kolosszális elvárásokkal ültem be a moziterembe, de összességében óriásit csalódtam. Az is biztos egyébként, hogy a film egyik legnagyobb ellensége a saját hype-ja. Már a korai kritikák kapcsán is észlelhető volt, hogy erősen megosztja a befogadókat, és sarkos vélemények olvashatóak a spektrum mindkét végpontjából. Rendkívül szubjektív – amennyiben betalál, akkor nagyon, de ha nem, akkor nagyon nem. Zhao rendezése mindezek ellenére egyébként korrekt; a játékidő viszonylag könnyedén elrepül, még úgy is, hogy nincs megtöltve számottevő magvas tartalommal, de a képességes színészek intenzív játéka ideig-óráig leköti az embert.
Kár érte, mert a belső magjában megbújik egy jó film, amely sajnos nem kerül felszínre, mert a mélyreható pillanatokat és impozáns vizuális megoldásokat kínos párbeszédek és álságosan művészkedő momentumok szakítják meg, miközben egybites karaktereket követünk. Az azonosulás, bevonódás elengedhetetlen feltétele a recens személyes érintettség a gyász témakörében, amelynek hiányában üreségtől kongó filmélményt kapunk. A festői küllemén és a színészek javarészt kompetens játékán kívül elenyésző mennyiségű érdemmel bír, és összességében középszerű, könnyen felejthető mozgóképes alkotás.
