Reisz Gábort olyan filmek kapcsán ismerhetitek, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek és a Magyarázat mindenre. Vadonatúj tragikomédiája, a Földszint apropóján beszélgettünk vele.
Reisz Gábor és stábja Földszint című új filmjének főszereplője Méhn Kristóf (Tompa Ádám), a festőművészből lett banki archiváló, aki feleségével, Verával (Józsa Bettina) egy társasházi földszinti lakásban lakik. A történet azon a napon játszódik, amikor Kristóf véletlenül penészfoltot fedez fel lakásuk falán és nem sokkal később megtudja Verától, hogy gyerekük lesz. Elhatározza, hogy felderíti a penész eredetét. A lakótársak faggatása közben egyre élesebbé válik a konfliktusa a nyájaskodó közös képviselővel, aki épp egy nagy liftbeszerelési projektet akar keresztülvinni a késő délutáni lakógyűlésen. Ahogy Kristóf kezd belegabalyodni a ház ügyeibe, gyanúja egyre erősebb: a ház beteg.
Interjúnkra Budapest legszeretnivalóbb mozgóképes műhelyében, a Cirko-Gejzír mozi kistermében került sor. Reisz Gábor filmrendező és forgatókönyvíró beszámolt a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon szerzett élményeiről, friss alkotása társadalom- és rendszerkritikus attitűdjéről, a Nemzeti Filmintézet és a filmtámogatási szisztéma jövőjét illető gondolatairól, a kettészakadt Magyarországot megjelenítő, 2023-ban Velencében is díjazott Magyarázat mindenre és a Földszint forgatásának viszontagságairól, továbbá azt is elárulta, melyik volt élete legfontosabb filmélménye.
Hogy érezted magad Velencében? Másként készültél a kiutazásra, miután a Magyarázat mindenre című filmetekkel megjártátok már a fesztivált, illetve 2024-ben zsűriztél is Biennálén?
Édesanyám is kérdezte, hogy izgulok-e. Inkább várom, hogy megtörténjen, hogy túl legyünk rajta. Tudom, ez nem hangzik valami jól. Nem egy szenvedéstörténet, ami ott megy, de akadnak nehezebb részei. Ott is van egy sajtónap, amikor rengeteg interjút kell adni. Azokon főként az angolom miatt izgulok, ami egyszer csak, a „warm up" után valahogyan bemelegszik. Egyébként a frankfurti átszállást követően két napig nem érkezett meg a bőröndöm Velencébe, amely két napba vacsorák és fotózások is voltak, úgyhogy a feleségemmel, Zsófival tettünk egy nem tervezett bevásárlókörutat.
25 éves a Moszkva tér, a rendszerváltás emblematikus filmje – Érdekességek, háttérsztorik, karakter-inspirációk
2026.9.20 9:16
Természetesen éppen két órával a vetítés, vagyis a nagy premier előtt megjött a bőrönd, de addigra már komplett szetteket összevásároltunk, ami okozott némi feszültséget. Utólag viszont úgy érzem, az állandó várakozás izgalmát éppen, hogy oldotta. A Földszintet egyébként olyan szempontból jobban éltem meg, mint a Magyarázatot (szerk.: Magyarázat mindenre), hogy összességében jobban éreztem magam abban a két napban, amikor kint voltunk, pedig 2023-ban szép időnk volt, idén viszont borzasztó időjárást fogtunk ki.
A VAN valami és a Rossz versek vizuális és narratív gagekkel tarkított világa alapján valamelyest meglepő, hogy hozzád fűződnek az elmúlt időszak legpregnánsabb mozgóképes társadalom- és rendszerkritikai leiratai. Az első két nagyjátékfilmed tónusa merőben más volt, mint a Magyarázat mindenre és a Földszint – minek volt köszönhető a váltás?
Nagyon sok fajta filmet szeretek. 2012-ben, amikor elkezdtünk dolgozni a VAN valamin, részben a bizonyítási vágy, részben az indie-filmek szeretete, továbbá a sztori jellege miatt is adta magát, hogy mi legyen a forma, a nyelv. A Magyarázat kapcsán viszont egyfajta kisrealizmust éreztem validnak. Egyébként nem úgy csinálok filmet, hogy azon gondolkozom, mi az a zsáner, amiben kipróbálnám magam, mert példának okáért imádom a krimit és a film noirt, vannak is ötleteim, amik noir jellegűek, de még egyik sem erősödött fel bennem annyira, hogy megvalósítsam.
50 éves a vérzivataros rémálmokat okozó Carrie: fun factek a kultikus filmről, amelynek ősszel jön az új adaptációja
2026.9.19 9:19
Van egy szűrő, amit nemcsak én képezek, hanem az a közösség is, ami körbevesz. Ennek meghatározó része Berkes Juli (szerk.: Reisz Gábor nagyjátékfilmjeinek producere) és Schulze Éva is, akivel közösen írunk. Velük együtt fogalmazódik meg, hogy végül milyen filmet csinálunk.
A Magyarázatnál azt éreztem, hogy egy itt és most jellegű filmet kell hajtani, annyira, hogy konkrétan, dialógok szintjén is ki legyen mondva, milyennek látom a 2020-as évek Magyarországát.
Viszonylag szigorúan tartottuk a formát, bár a Magyarázatban is vannak határfeszegető apróságok, amik nem is biztos, hogy feltűnnek a nézőknek. A Földszint esetében már az írási folyamat közben egyértelmű volt, hogy szatirikus irányba visszük el, ami végül abszurdba megy át. Folyamatosan keresem a kihívásokat, részben a saját szórakoztatásom miatt is. A filmkészítés során szeretek logikai rendszereket, kvázi szabályrendszereket kreálni, majd azon agyalni, hogyan lehet azokat áthágni.
A VAN valami Áronja és a Rossz versek Tamása is útkereső, szerelemre vágyakozó, szentimentalista figurák, a Földszint Kristófja pedig a 10 évvel idősebb változatuk is lehetne, amint szembenéz a karrierválsággal, az álmok feladásával és az apasághoz köthető szorongással. Honnan merítkezel a főszereplőidet illetően? Van közös bennük?
Ha van is, az nem tudatos. A VAN valamiben Szentesi Áron karaktere az egyetem végén kallódó Ferenczik Áronból és jómagamból sűrűsödött össze. A Rossz versekben azáltal, hogy játszottam is a filmben, vállaltan a saját személyiségem volt Tamás karakterének kiindulópontja. A Magyarázat esetében volt egy egyetlen mondatban összefoglalható alapötlet, és ahhoz találtunk ki szereplőket. Közben ahogy leültem és elkezdtem egy 18 éves fiún gondolkodni, óhatatlanul a saját gyerekkorom jutott eszembe, és így került bele egy személyesebb vonulat is.
A Földszintben pedig a lakógyűlés volt az alapötlet, majd egy lakóház, ami szörnyű állapotban van. Így érkeztünk meg Méhn Kristóf főszereplőhöz, egy olyan fickóhoz, aki kívülálló – de nem azért, mert most költöztek be a lakásukba, hanem mert apatikus életet él és nem igazán foglalkozik semmivel. Többféle válságban szenved, és sok olyan belső konfliktusa van, amit én is gyakran érzek. Ezt úgy mondom, hogy ezekre én is mostanában kezdek rájönni. Nem úgy megy az írás folyamata közben, hogy na, én is ezt érzem, akkor ezt beleírom, hanem valószínűleg hamarabb nyúlsz olyan dolgokhoz, amit saját magadban vagy a környezetedben látsz.
Elgondoloztál már azon, mi lehet most a korábbi filmjeid főszereplőivel?
A VAN valami Áronja szerintem megírta a könyvét, de nem másnap. Lett utána egy másik barátnője, és közben kezdte el írni a kötetet. A Rossz versek Tamása próbál filmet csinálni Magyarországon... de nem könnyű neki. (nevet) A Magyarázat Ábele tuti, hogy leérettségizett és külföldre ment tanulni. Bár nagyon szereti őt az édesapja, de ahhoz, hogy felnőjön, úgy érezte, jobb neki, ha olyan környezetben van, ahol nincs minden nap jelen az apukája. Szerintem egy nyugati suliba, Angliába vagy Németországba ment, és most is ott tanul.
A Földszint totálban a belülről rothadó, apokaliptikus végnapjait élő Orbán-rendszer manifesztációja; Kristóf képében felrajzoljátok az elnyomó rendszerek elleni lázadás folyamatát, amelynek során az apatikus reményvesztettség dühbe fullad. A közelképi értelmezés, hogy az apaság előtt álló főhős felnövéstörténetét követjük, amint a jelentéktelenebb dolgok, például a lakásban burjánzó penészfolt miatti aggályait felváltja a szülői lét felelősségvállalása, valamint a múltbéli sérelmeinek, gyászának elengedése. Számodra melyik üzenet a hangsúlyosabb?
Az első volt a kiindulópont, de igazából nehéz sorrendet állítani.
Egy általános közérzetet jelenítünk meg a 2020-as évek Magyarországán, tágabb értelemben a Föld nevű bolygón, ahol rohadt nagy gondok vannak, mégsem vállalja senki a felelősséget. A kérdés az, hogy mikor kezd el aktivizálódni az ember.
A második értelmezés, amit felvázoltál, az közben alakult ki. Részben a gyász feldolgozása, az apaság megélése, az ahhoz való felnövés kényszere. Kristófnak egyszerűen fel kell ébrednie az addigi apatikus működésből.
Mivel politikus attitűdű filmről van szó: hogy látod most az Orbán-rendszer évei alatt a szakmai szempontokat nélkülözve működő Nemzeti Filmintézet jövőjét? Akadnak jelek optimizmusra?
Én egy eléggé pesszimista és szkeptikus alkat vagyok, de a Nemzeti Filmintézet (NFI) esetében speciel optimista vagyok. Főként azért, mert ilyen változásokra, amelyek a hazai filmes közösségekben zajlanak, egyáltalán nem számítottam. Bárcsak akkor lett volna ilyen mértékű összefogás, amikor kiépült az NFI működése, és még az is lehet, hogy történt volna valami. Viszont itt jön a képbe a pesszimista énem, hogy történt volna a francokat, mert hány petíció volt az elmúlt 8-10 évben, 7-8 ezer filmes szakember aláírásával, amelynek végül semmiféle következménye nem lett...
Üdv az év mozgóképes mélypontján, kerülj beljebb, vegyél kekszet – Átkozott boszorkák 2. kritika
2026.9.10 11:52
Azért vagyok mégis optimista, mert azt látom, hogy szakszervezetek jönnek létre, amelyek folyamatosan tárgyalnak egymással, és gyakorlatilag függetlenül attól, hogy ki az, aki az elmúlt időszakban támogatott vagy elkaszált alkotó volt, összefogással próbálnak létrehozni egy rendszert, ami szerintem egészen bizalomgerjesztő és nagyon nagy optimizmusra enged okot.
Szóval még az is megeshet, hogy újból lesz NFI által támogatott Reisz Gábor-film?
Én ugyebár a Magyarázattal és a Földszinttel már nem pályáztam NFI-támogatásra. Ha felépül egy olyan rendszer, amelyik mondjuk nem arról szól, hogy most mi jövünk, tehát kvázi nem az elkaszált alkotókat fogja előtérbe helyezni, hanem ténylegesen megpróbál tisztán szakmai alapon döntéseket hozni, amely döntéshozók időnként rotálódnak, akkor úgy hiszem, pályázni fogunk.
Mert az van, hogy már a Magyarázat után is azt gondoltuk, hogy ez a rohanós, alacsony költségvetéses módszer, amivel forgatunk, nem fenntartható, a Földszint után pedig végképp úgy érezzük, hogy hosszú távon az egészségre káros így filmet csinálni.
A Földszint szerény büdzséje, valamint a kevés helyszín kihívásai ellenére úgy tűnik, révbe értél filmrendezőként. Te is így érzed, vagy van még egy magasabb fokozat is?
Ez azért jó kérdés, az életkoromból fakadóan az erőm teljében kellene, hogy legyek, de ez a film annyira lefárasztott minket, hogy szükségem van még egy pár hét, hogy azt mondjam, gyerünk, menjünk neki és csináljuk a következőt, ami még nagyobb, még erősebb, még jobb lesz. A Földszintet olyan körülmények között és olyan rövid idő, mindössze 20 nap forgattuk le... Úgy képzeld el, hogy tavaly ilyenkor adtam le a történet vázát, és csak utána született meg a forgatókönyv. Olyan rövid idő alatt készült el a film, hogy gyakorlatilag alig aludtunk, mert máshogy egyszerűen nem tudtunk volna tető alá hozni. Volt azonban egy belső késztetés, hogy ennek most el kell készülnie.
Az az igazság, hogyha kritikus vagyok magammal szemben, úgy érzem, ennél még sokkal jobb filmet is tudunk csinálni.
Mennyire bosszant, ha az idő szűkössége miatt egy jelenet nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna?
Egyszerre látom meg az időfaktor miatt bizonyos jelenetek pozitívumait, hogy a viszonytagságok milyen jó dolgokat is kihoztak belőlünk, de természetesen észlelem a negatívumokat is. Amikor ekkora intenzitással, ilyen rövid időn belül csinálsz egy filmet, igazából nem látsz ki belőle. Ez azért is rossz, mert közben interjúkat adok, és nyilván kíváncsiak az emberek, mit gondolok a filmről, a mondanivalójáról, és hogy honnan jöttek az impulzusok. Olykor azért nehéz válaszolni, mert még annyira benne vagyok az egész procedúrában, hogy egyszerűen nem látok ki belőle.
Jacob Elordi csábos mosolya vajon megmentette Ridley Scott legújabb sci-fi-moziját? – Kutya csillagkép-kritika
2026.8.27 8:06
Ennek kapcsán eszembe jutott egy sztori: a Filmrendezők klubjában tavaly a Rossz verseket vetítették, amit nem láttam a 2018-as bemutató óta, és tökre meglepődtem rajta.
Tetszett?
Igazából tetszett. A feleségem nagyon szereti, és soha nem értette, hogy miért vagyok távolságtartó vele. Megnéztem, és azt kell mondjam, hogy egész jó film. Soha nem mondanám, hogy büszke vagyok magamra, de örültem, hogy közöm van hozzá.
A Földszint szimbolikája mentén különösen érdekel, hogy szerinted érdemes-e most itthon maradni és együttes erővel, alapköveiből újjáépíteni azt a bizonyos „roskadozó lakóházat"?
Nyilván elhagyhatod az országot és kipróbálhatod magad valahol máshol, ez mindig egy lehetőség. Én speciel azt érzem, hogy az, amibe születtem, hogy magyar vagyok, hogy bárhova elmegyek itthon, pillanatok alatt kódolni tudom, pontosan mi történik körülöttem, arra ilyen szinten sehol máshol nem lennék képes. És ez lecsapódik abban, amilyen filmeket csinálunk. Ennek pedig nagy igénye az, hogy valahogyan kommunikáljuk a változás igényét, ami jobb irányba viszi a környezetünket, ahonnan végső soron inspirálódunk.
Érdekességek a 30 éves Trainspottingról, az egyik legzseniálisabb kultfilmről – Elárulta a könyv írója, pontosan mire utal a cím
2026.8.23 10:38
Egészséges folyamatnak érzem, hogy én kapok valamit a négyes-hatos villamoson, aztán a négyes-hatos utazóiból páran elmennek megnézni a filmünket és rájönnek valamire. Amire egyébként nem én jöttem rá, csak valószínűleg van bennem egyfajta érzékenység, aminek köszönhetően folyamatosan próbálom megfogalmazni, mi az, amit érzek, és keresni azt, hogy mi az, amit mások is éreznek.
Szabó István mondta egyszer, hogy a filmművészet maga a rácsodálkozás arra, hogy nem vagy egyedül. A film nagyon konkrétan megadja azt az erős érzést, amikor rájössz, hogy más is hozzád hasonló problémákkal küzd. Az irodalom is megadja ezt, csak sokkal elvontabban.
A film konkrét, és azt hiszem, hogy egy fontos dolog ahhoz, hogy a sértettségek elmúljanak, a sebek begyógyuljanak, és új alapokon tudjunk felépíteni egy házat.
Ha már szóba került, melyik a kedvenc Szabó István-filmed?
Az Álmodozások kora és az Apa. A korai filmjei a kedvenceim.
Behoznék a képbe egy másik kultikus magyar filmrendezőt; a Földszint apokaliptikus pillanataiban felsejlett előttem a Werckmeister harmóniák fináléja. Lassan egy éve, hogy nincs már velünk Tarr Béla. Író-rendezőként hogyan formált téged a művészete? Fontos volt számodra?
Nagyon. A Sátántangó életem egyik legnagyobb és legfontosabb filmélménye. Nem ismertem személyesen Tarr Bélát, csak egyszer beszéltem vele telefonon, a Rossz versek egyik jelenete kapcsán.
Reggel van, a csillebérci stúdióban a filmzenén dolgozunk. Juli hív, mindjárt elküldik a Béla számát, hívd fel, de mit mondjak neki, kérdezem. Hát azt, hogy a Cirko mozis jelenetnél a Sátántangó plakátja ott van a háttérben, használhatjuk-e. Lerakom a gitárt, kimegyek, nagy levegő, hívom, nem veszi fel. Visszamegyek. Pöcsörészünk tovább a zenén, lassan besötétedik. Egyszer csak világít a telefon. Odahajolok, Tarr Béla. Gyomorgörcs, gitár le, kirohanok, nagy levegő, hadarok.
- Haló, jó napot kívánok, én azért ke...
- Szia, tudom, ki vagy. Ide figyelj, tanulj meg valamit: egy rendező mindig hívja fel a másik rendezőt, ha akar tőle valamit. Ne a producerek meg a mozi meg mit tudom én. Rendben?
- Igen.
- Na, hajrá.
Csillebérc, erdő, demerung, árnyék nélküli fák.
Ma elment egy lázadó, egy tanító, egy zseni.
Lenyűgözött a bölcsessége. Amennyire pontosan meg tudott fogalmazni dolgokat, elképesztő sűrítésben, azok nekem mérhetetlenül sokat jelentettek. Ha szembejön velem egy Tarr Béla-videó, biztos, hogy végignézem, mert tudom, hogy lesz benne legalább egy olyan mondat, amit elviszek magammal. Számomra ő egy nagyon-nagyon fontos alkotó volt. Az, ahogy kiállt a víziója mellett, ilyenből sajnos egyre kevesebb van, mert mindenki egy kicsit a piac irányából próbálja terelni a filmalkotási kényszerét.
Zárásként, van most olyan magyar film a palettán, aminek várod a premierjét?
A Mommy Blue-ra rettentően kíváncsi vagyok (szerk.: október 8-án érkezik). Az előzetese nagyon tetszett és csupa jót hallok róla.
Reisz Gábor Földszint című új filmjét október elsejétől vetítik a hazai mozik.
