Nagyot robbantott harmadik és egyben legújabb nagyjátékfilmjével Reisz Gábor. A rendező a "VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan", majd a "Rossz versek" után sem lőtt mellé, tűpontos képet festett, milyen is ma Magyarországon fiatalnak lenni.
Amikor Reisz Gábor a velencei filmfesztiválon debütált, Magyarázat mindenre című filmjével elhozta az Orizzonti (Horizontok) szekció fődíját, köszönőbeszédében arra figyelmeztette a magyarokat, hogy addig beszélgessenek, „amíg van kivel”. A magyar rendező állami támogatás nélkül készült, harmadik nagyjátékfilmje is pont a párbeszédek szükségességére hívja fel a nézői figyelmét.
A történet főhőse a 18 éves Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár), aki se nem jobb, se nem rosszabb, mint bármelyik kortársa, érettségire készül – már amennyire az idő módszeres elütése készülésnek nevezhető –, olykor szüleivel harcol, na meg halálosan szerelmes az osztálytársnőjébe, Jankába (Kizlinger Lilla), aki pedig történetesen a történelemtanárukért epekedik. A szóban forgó történelemtanár, Jakab (Rusznák András), akit Ábel fideszes apja félreérthetetlen gúnnyal csak „szabadelvűnek” nevezne, épp egy erős életközepi válsággal küzd.
Jakab kétgyerekes családapa, aki úgy néz át feleségén és a közös gyerekeiken, mintha azok nem is egy fedél alatt élnének vele, ugyanis minden energiáját felemészti a törekvés, hogy alternatív módszerekkel, például ’56-os forradalmárok megszólaltatásával tanítsa diákjait – mindezt nettó 188 ezer forintos fizetésért. Na meg ott van Ábel apja, György (Znamenák István), a hazafias építészmérnök, aki a legkevésbé sem titkolt módon veti meg Dániába kívánkozó fiatal kollegáját, Budapestet félti egy megnevezetlen valakitől (a főpolgármestertől), nehogy az „még jobban elbassza” a szeretett várost, de azért halkan káromkodva teszi vissza a lekvárt a közértben, miután meglátja, hogy annak mennyit emelkedett az ára. Mindebben semmi szokatlan nincs, az élet folyik a maga medrében, egészen addig, amíg el nem jön a szóbeli érettségi napja.
Ó, az érettségi – kinek ne lenne keserédesen ismerős érzés izzadó tenyérrel imákat mormolni az iskolai folyosón, és abban reménykedni, hogy csak ne az ipari forradalmat húzza ki, hogy aztán persze pont azt húzza. Ábel a diákoknak nem abba a közutálatnak örvendő csoportjába tartozik, aki azt mondja, hogy nem tud semmit, majd ötössel távozik – ő tényleg nem tud semmit.
Igen, egy kokárda. Ez az apró, ám gigászi jelentőséggel bíró textildarab ugyanis éppen elegendő ahhoz, hogy a mai magyar viszonyok között kész lavinát indítson el, mindezt anélkül, hogy a film műfaja szatíra lenne – ez ugyanis a valóság. Mint ahogy Reisz karakterei is, akik hol szerethetőek, máskor kinyílik tőlük a bicska a zsebünkben, de egy dolog biztosan közös bennük: ízig-vérig illeszkednek 2023 magyar valóságába, ki-ki a maga sajátos módján.
Jakab, a történelemtanár éhhalálra elegendő fizetése ellenére is azért gürizik, hogy némi izgalmat csempésszen a diákjai életébe – hogy mindez megéri-e a fáradságot, arról talán nem a feleségét érdemes kérdezni. Jakab tipikusan az a férfi, aki bár felvilágosultként lobbizik, láthatóan nemcsak az „agymosott másik oldallal” és a feleségével, de saját magával is állandó küzdelemben áll.
Miért drukkolunk a toxikus kapcsolatoknak a filmekben, miközben tudjuk, hogy rosszak?
2024.5.6 19:10
Suta tanítványa, Ábel sem lesz ismeretlen a nagyérdemű számára – a fiú leginkább csak öntudatlanul sodródik, próbál neutrálisan egyensúlyozni vérmesen hazaszerető apja és villámhárítóként operáló anyja mindent látó tekintete alatt, miközben csak egy dolog érdekli: szerelme tárgya, Janka. Ábelnek azonban nem csak a történelemérettségin van pechje, Janka ugyanis az a típusú korán érő csaj, aki tizennyolc évesen a húsz évvel idősebb történelemtanárának vall szerelmet, és annyira megvan a véleménye mindenről, hogy a szülei valószínűleg erősen izzadnak, ha a lányukkal kell társaságba menniük.
És hát nem feledkezhetünk meg Györgyről, Ábel apjáról sem, aki duzzad a hazaszeretettől és az üldözöttségérzettől, és bár a film több pontján is kollektív rémálmunk megtestesítője, valahol mégis szerethető. György ugyanis Jakabbal ellentétben nem néz át a gyerekén, hanem igazi apához méltóan azt teszi, ami szerinte a fiának a legjobb – még ha nem is mindig sikerül eltalálni, hogy mi is az pontosan.
Mellettük felsorakozik még a magyar társadalom néhány további archetípusa: ott van például Erika (Hatházi Rebeka), a törtető újságíró, aki erdélyi lévén annyira bizonyítani akar a magyar fővárosban, hogy még az erkölcsi normák sem állítják meg abban, hogy egy jó sztoriért a cancel culture máglyájára taszítsa a történelemtanárt.
Aztán van még egy tipikusan szorongó iskolaigazgató (Kocsis Gergely), aki az érettségistatisztikákat és az intézmény jóhírét félti, ám valószínűleg annak örülne a legjobban, ha porig égne az egész kóceráj. Ugyan lehetne pálcát törni a történet szereplőinek feje fölött, mégsem érdemes: őket ugyanis mindannyian jól ismerjük, és hozzánk hasonlóan nem akarnak rosszat, csupán olykor mást gondolnak arról, hogy mi a jó.
Reisz legújabb filmje nemcsak szereplőiben, de helyszíneiben és látványvilágában is ismerősen köszön vissza a mozivászonról. Észrevétlenül is mosolygásra késztet például a fáradtan felgöngyölt térképek látványa Ábel iskolájában, amelyeket valószínűleg már a rendszerváltás előtt is használtak oktatásra, Budapest csak ritkán kialvó fényei, vagy a kettes villamos komótos döcögése a Duna mellett. Ilyen körítéssel a film nem lehet távoli – otthon vagyunk a moziban.
Reisz Gábor harmadik filmje, a Magyarázat mindenre ugyan állami támogatás nélkül készült, mindez korántsem ment a minősége rovására. Hiába forgattak ugyanis már-már partizánakcióként, kifejezetten alacsony költségvetésből, Reisz és stábja képes volt rámutatni az összetartás és az összetartozás sokszor háttérbe szoruló fontosságára.
A film a maga két és fél órájával Reisz leghosszabb alkotása, és az előző kettővel ellentétben nem elveszett karaktereinek egyéni problémáit boncolgatja, sokkal inkább ezeken keresztül mutat rá az egész társadalmat sújtó bajokra. A film a nézőpontokat is váltogatja, így nem egy mindentudó egészként, hanem epizódokon keresztül bontja ki az eseményeket. A rendező nem pályázott a Nemzeti Filmintézetnél a legújabb filmje tervével (előző kettő tervét ugyanis elkaszálták), helyette baráti szívességekkel, kölcsönlakásokban forgatott.
Öt magyar sorozat, amit az egész ország nézett, de ma már kihívás leülni elé
2024.5.4 10:09
Reisz Gábor valami igazán fontosat alkotott, és az alkotásán keresztül kicsit mindenkinek görbe tükröt mutatott a magát üldözöttnek érző hazafitól a saját igazából engedni nem hajlandó értelmiségiig. Nem mondta meg, hogy ki a jó, és ki a rossz, hiszen jól tudja, hogy nincs ilyen – csak egymástól különböző van. Amit elviszünk, az nem megerősítés a saját identitásunkban vagy önnön igazunkban, hanem egy jó nagy pofon, ami arra figyelmeztet, hogy nem csak én tudhatom jól, na meg rosszul tudni is bocsánatos bűn. Ezzel pedig alighanem nem árt időről időre mindannyiunknak szembesülni.
Hogy válaszoljunk a film egyik karakterének kérdésére: nem, magyarnak lenni nem baj, az viszont igen, ha a saját igazunk hajthatatlan kergetésének oltárán felégetjük az összes hidat, ami még összeköt minket – és ettől int óva a Magyarázat mindenre.
