Január 25-én végre megérkezett a mozikba a Szegény párák, ami elképesztő sikereket hozott mind nézői, mind szakmai részről (többek között 11 Oscar-jelölést), mi pedig kíváncsiak voltunk, hogy vajon mi az, amitől ennyire működni látszik az alkotás.
A Szegény párák (Poor Things) Jórgosz Lánthimosznak már egy régi szerelemprojektje volt, az alkotás alapjául szolgáló, azonos című könyvnek a megfilmesítési jogait még személyesen a skót szerzőtől, Alasdair Graytől vásárolta meg a 2010-es évek elején.
Lánthimosznak még az 2009-es Kutyafog című alkotása hozta meg az szélesebb körű ismertséget, majd olyan filmeknek volt a rendezője és írója, mint A homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása (Barry Keoghan főszereplésével) vagy a 10 Oscar-jelölést begyűjtő A Kedvenc.
A direktor filmográfiájáról elmondható, hogy alapvetően a művek mindegyike a pszichothriller, a pszichodráma és a horror határain mozognak. Ameddig az első filmjei a hétköznapi élethelyzetekből és kortárs viszonyokból merítkeztek, addig a legújabb filmje már inkább A Kedvenchez hasonlít, egyrészt a kortörténeti kontextust tekintve (hiszen mindkettő a viktoriánus Angliában játszódik), másrészt pedig abban, hogy a film feszültségét és horrorisztikus jellegét nemcsak kellő humorral oldja fel az alkotás, hanem sokszor a Saltburnt is megszégyenítő naturalizmusával. Ezt teszi igazán egyedi élménnyé a történelemmel keveredő mágikus realizmus keretei adta játéktér.
A film cselekménye azonos a könyvvel, amely egy önmagán túlmutató alternatív Frankenstein-feldolgozás. Dr. Godwin Baxter (William Dafoe) megszerzi egy öngyilkosságba menekült terhes nő hulláját és úgy dönt, hogy kísérletet tesz: a még élő csecsemő agyát helyezi el az anyában, így hozza létre a gyönyörű és fiatal hölgy testébe zárt újszülöttet, Bella Baxtert (Emma Stone). Godwin Baxter megkéri tanítványát, Max McCandlest (Ramy Youssef), hogy segítse őt a munkájában – tanulmányozza és vezesse Bella fejlődését. A két fiatal között szoros érzelmi viszony alakul ki, viszont a sármos és gátlástalan ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) elcsalja Bellát egy európai utazásra, akinek így lehetősége lesz felfedezni a világot.
Az alkotás vizuális unikalitása különböző és egymással kölcsönhatásban lévő rétegekből áll össze, így kínálva egy különleges filmélményt a nézőnek. Ennek egyik alappillére, a kosztümös filmek szerethető giccsességén túl a mágikus realizmus adta határtalanság, ami a valóságos és mesébe illő környezet (jelmezek, díszletek és építmények – és itt külön szeretnénk kiemelni a magyar stáb munkáját, valamint gratulálni Mihalek Zsuzsának, aki esélyes lehet az Oscar-díjra production design kategóriában) keveredéséből érhető tetten, de ide tartoznak a Baxter házában lófráló, Bellához hasonlóan összeeszkábált háziállatok, mint a kutyafejű tyúk vagy a kutyatestű liba.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
3 nappal ezelőtt
Az egyedi vizualitásnak a másik alappillére a különböző operatőri iskolák fúzióját alkalmazó megoldások, amiktől egy olyan dinamikus lüktetése lesz a filmnek, hogy még a több mint kétórás játékidő sem tűnik soknak. Illetve a színekkel való játék nemcsak esztétikai, hanem szimbolikus funkciót is betölt a moziélmény komplexitásában, az egyes jelenetek sokszor szélsőséges – nagyon meleg vagy nagyon hideg – színekkel dolgoznak, összhangban azzal a szándékkal, amilyen atmoszférát az egyes jeleneteknek szánt a rendező. ***SPOILER*** Ennek a szimbolikának az egyik legjelentősebb megnyilvánulása, amikor Bella életét az utazás előtt fekete-fehérben, az utazás kezdetétől viszont színes képkockákon keresztül kísérhetjük, utalva ezzel a bezártság és a szabadság dichotómiájára.
A film megkérdőjelezhetetlen népszerűségének és sikerének a kulcsa ezeken a technikai illetve koncepcionális elemeken túl a színészek játéka. A professzort alakító Willem Dafoe, aki egyébként a díjesőből érthetetlen módon csak egy jelölést szedett össze, és a Bella szeretőjét játszó Mark Ruffalo meggyőző játékukkal egészítik ki azt az Emma Stone-t, aki végig viszi a hátán a filmet. A színésznő valószínűleg sosem lépett még így ki a komfortzónájából egy szerep kedvéért sem.
Az önmaga testébe zárt csecsemő kognitív és pszichoszexuális fejlődésének az egyes szakaszait egészen lenyűgöző ösztönösséggel hozza,***SPOILER*** a beszélni és járni tanuló kisgyermektől egészen az önmagát felfedező és függetlenedő fiatal orvostanhallgatóig.
Jaaaj, de most akkor ez tényleg megint valami feminista őrület?
A Szegény párák mondanivalójának értelmezési lehetőségei talán két fő irányra oszthatóak, az egyik az valóban a feminista, a másik pedig egy antropológiai perspektíva. A film (és nem elhanyagolható módon az annak alapot adó könyv) igazi erőssége, hogy ez a két megközelítési mód mégis egymásra épül, így jön létre egy olyan alkotás, ami sokkal intelligensebb és szerethetőbb is, mint a feminista narratívákkal próbálkozó filmek túlnyomó része.
Az antropológiai értelmezési keretet az az elképzelés indukálja, hogy mi lenne, ha fognánk egy testileg teljesen érett felnőtt embert egy csecsemő képességeivel és tudásával, majd ameddig beérik a korához méltóan, addig követjük végig a fejlődését.
Nemcsak biológiai szempontból láthatjuk, hogy egyre jobban megtanul beszélni, olvasni, írni vagy éppen fokozatosan javul a mozgáskoordinációja és felfedezi önmaga szexualitását, hanem kulturális szempontból is, ahogy a deviánsnak tűnő magatartásával kérdőjelezi meg azokat a társadalmi szabályokat és kereteket, amikhez mi már tudat alatt alkalmazkodtunk.
Ezzel támasztva alá a film mondanivalójának azon részét, hogy a dolgok, amiket elfogadottnak és normálisnak tartunk, illetve, amiket elítélünk, azoknak a konformizmus-deviancia határán elfoglalt pozíciója csakis attól függ, hogy az egyes közösségek milyen kereteket alkotnak meg saját maguk számára.
Egyszerre izgalmas és keserű élmény végigkövetni Bella fejlődési ívét
Megmosolyogtató, ahogy az új impulzusokra reagál, felfedezi magának a zenét, a táncot, az alkoholt, a saját nemiszervét. Viszont elszomorító látni, ahogyan fokozatosan alkalmazkodik azokhoz a játékszabályokhoz, amik a saját túlélésének és boldogulásának a zálogát jelentik. A naiv és jószándékú lány a sok borzalom láttán egyre inkább kiábrándul idealizmusából és a saját lábára áll. Ez az, ami mondanivalóként feminista megközelítésének tekinthető.
Bella Baxter létrehozásával az öngyilkosságba hajszolt terhes, fiatal anya születik újjá, aki előtt megnyílik a lehetőség, hogy új életet kezdjen. Első látásra valóban egy elcsépelt, egyszemélyes szüfrazsett-hadjáratnak tűnhet a megközelítés, azonban pont annyira hozza csak felszínre ezeket a kérdéseket, hogy ne legyen túlságosan didaktikus és ne csapjon át egy kellemetlen kioktatásba (mondjuk a Barbie-val ellentétben).
Például a fejlődés azon szakaszában, ameddig Bella sem értelmileg, sem képzettség szempontjából nincs azon a szinten, hogy ellássa önmagát, addig nemcsak a munkaerőpiacnak van kiszolgáltatva, (például rákényszerül, hogy egy bordélyházban dolgozzon) hanem az őt kihasználni igyekvő férfiaknak is.
A Szegény párák mindezek ellenére nem tökéletes, a logikai hibákat (például, hogy miért ír tőszavakban Bella, mikor már folyékonyan, irodalmi szinten beszél) még úgyis számon lehet kérni a mozin, hogy ez közel sem egy oktatófilm az orvostanhallgatóknak. Ami pedig a legnagyobb mulasztásának tekinthető, az az, hogy ugyan a szexualitásra és annak megélésére elég nagy hangsúlyt fektet, a menstruáció okozta fájdalmak megélésével, illetve annak felfedezésével már egyáltalán nem foglalkozik.
Ezek persze nem ordító hibák, csak még hitelesebb alkotás és még hitelesebb üzenet születhetett volna, ha a felnövésnek és a nővé válásnak ezek az aspektusai is megjelennek abban az egyszerre bizarr és szerethető látványorgiában, amit a Szegény párák kínál az óvatlan nézőnek.
