Most, hogy jobbnál jobb ajánlatokat kapunk Urunktól és Parancsolónktól a lakhatásunk rendezése céljából, elmerengtem azon, hogy az elmúlt 10, albérletben töltött év mit tanított nekem magamról és az életről.
Az ember a 20-as éveiben azt hiszi, hogy az albérlet egy átmeneti állapot, egy hosszúra nyújtott házibuli, amit hellyel-közzel kimaxol addig, amíg meg nem kezdi a nagybetűst a külvárosban vagy az agglomerációban. Aztán jöhetnek a gyerekek, a kutyák, a kerti tó, a termelői piacok, a kedves szomszédok, az erdőt reggel 5-től nyirbáló Black + Decker lágyan felsejlő hangja, na meg a kedvező kamatozású lakáshitel. Az idill maga.
Végül 10 évvel később azon kapja magát, hogy azt a pénzt, amit félretehetett volna, inkább az életbe fektette – szabad szemmel is jól látható módon megette, elutazta, „elöngondoskodta”, meg azért néha másokra is gondolt. Mindeközben kialakította a többlakiságot, a függetlenséget, és rájött, hogy egy-egy átmeneti helyzet is lehet pozitív, örökérvényű tapasztalat. Na de mire idáig eljutott, sok mindent látott, hallott.
Érkezzen most pár dolog, amivel kapcsolatban egy évtizednyi albérletben élést követően világosodtam meg.
A tárgyak kellemes emlékeket őriznek, de már nem ragaszkodom hozzájuk görcsösen
Kiskoromban nagyon kötődtem a tárgyakhoz. Például, amikor eső közeledett, minden kerti játékomat védett helyre vittem, hogy ne ázzanak meg. Én voltam a megmentőjük, aki mindentől megóvja őket. Később, bárhová is jutottam el a világban, mindig hoztam haza egy-egy szimbolikus helyi apróságot. Na meg persze más dolgok is felgyűltek az évek alatt, ahogy az lenni szokott. A legutóbbi (szám szerint nyolcadik) költözésem előtt azonban rá kellett jönnöm, hogy rengeteg cuccom van, ezért szelektálásba kezdtem. Voltak dolgok, amiktől heroikus belső küzdelmek árán sikerült csak megszabadulnom, de a session végére érve azt éreztem: sokkal szellősebb, átláthatóbb az életterem. Erre nemcsak mentális okokból volt szükségem, hanem azért is, mert a „mobil” életmód egyáltalán nem rímel arra, hogy egy kamionnyi pakkot vonszolok A-ból B-be.
Továbbra is igyekszem kedves lenni, de nem mindenáron és nem mindenkivel
Egy kedves ismerősömtől hallottam nemrég, hogy manapság már nem lakást, házat, környéket, hanem életközösséget választ az ember – akár albérletbe, akár saját otthonba költözésről van szó. Ebben lehet valami, és valóban érdemes kapcsolódni azokkal, akik a közvetlen környezetünkben élnek, és akik formálják a környéket kívül-belül. Nem vagyok egy szomszédolós fajta, de elhiszem, hogy egy mikroközösség építően hathat és praktikus lehet több szempontból. Ugyanakkor nem lehet/kell mindenkivel, mindig jó fejnek lenni. Én az elején azt gondoltam, hogy minden konfliktust meg lehet oldani, ha az ember nyitottan és barátsággal fordul a másik felé. Sajnos azonban egyesekkel nem lehet dűlőre jutni. Szóval ma már abban vagyok, hogy ha valaki nyitott a kölcsönös tiszteletteljes kommunikációra, azzal örömmel kapcsolódom, attól viszont, aki leszarja, amit mondok vagy kérek, igyekszem távolságot tartani. Cinizmus? Bunkóság? A jószomszédi viszony vegzálása? Lehet. De szerintem inkább önvédelem, és egyben annak is a jele, hogy már tudok nemet mondani a művi viszonyokra, ha az élet úgy hozza.
Az albérlet sosem lesz otthon, de attól még lehet otthonos
Az ideiglenesség érzése hosszú ideig megakadályozott abban, hogy igazán belakjam a tereimet, és hogy a magam képére formáljam az adott lakást. Volt, hogy üresen hagytam a falakat, nem érdekelt, mi és hol van, mindent úgy hagytam, ahogy a tulaj elrendezte. Mondhatni, mechanikusan éltem a lakásban, kihasználva a funkcióit és kész. Ez valahol természetes, hiszen, ha hamarosan elhúzok onnan, akkor minek vesződni a dekorral, átrendezéssel? Főleg, hogy vannak főbérlők, akik nem is annyira rajonganak az ilyesmiért. Az utóbbi években viszont valami átkattant bennem ezzel kapcsolatban: ma már azt gondolom, hogy az otthon nem a négy falhoz kötődik, hanem ahhoz, hogy hogyan érzem magam ezekben a terekben. Vallom, hogy a saját jelenlétemmel, szokásaimmal, energiámmal igenis otthonná formálhatok akár pár hónapra is egy-egy helyiséget. Nem az a lényeg ugyanis, hogy meddig vagyok valahol, hanem az, hogy hogyan élem meg azt az időt, amit ott töltök.
Az albérletben élés a pénzügyi tervezés új szintjeit fedte/fedi fel előttem
A kezdetek kezdetén 35 ezerért béreltem egy galériás szobát a VI. kerületben, amihez kéthavi kauciót, azaz 70 ezer (igen, 70 ezer!) forintot kellett befizetnem. Manapság, amikor ennek jócskán a többszörösét kell letenni ugyanerre a célra, kicsit olyan, mintha ez a korábbi időszak meg sem történt volna. Mintha csak álmodtam volna. A kaució intézménye, na meg az elmúlt évek botrányos mértékű inflációja megtanított arra, hogy mindig legyen B-tervem pénzügyileg. Nem lehet úgy élni, mintha nem volna holnap (pedig néha másra sem vágyom), mert bármikor történhet bármi, és akkor jöhet a zsonglőrködés a pénzzel. Ez persze félelmetes és dühítő, de közben egyfajta kényszerített öngondoskodásra is megtanít: ha másért nem, legalább a saját jólétem miatt próbálok tudatosan bánni a pénzzel, és így talán kevésbé leszek kiszolgáltatva – bárkinek és bárminek. Talán.
