Az Annie Hall örökzöld, újító és generációkat átívelő romantikus vígjáték, amely hűen mintázza Woody Allen és Diane Keaton meglehetősen turbulens, ám gyümölcsöző viszonyát.
A Woody Allen által rendezett, illetve Allen és Marshall Brickmann által írt 1977-es Annie Hall című filmet mára megkerülhetetlen műfaji mérföldkőként tartják számon. A feje tetejére állította a mainstream romantikus vígjátékokhoz fűződő elvárásait: nem sekélyes, epershake-jellegű, egyszernézős, hanem inventív és introspektív, valamint önreflexív, önironikus és szellemes szerelmi komédia volt.
A néhány napja elhunyt Diane Keaton és Woody Allen által fémjelzett mozgóképes alkotás anno négy Oscar-díjat nyert: legjobb női főszereplő, film, rendező és forgatókönyv kategóriákban. Az Annie Hall volt a legelső film, amelynél aranyszoborra jelölték azt a főszereplőt – vagyis Woody Allent –, akit a rendezésért is elismertek. Azon kortalan hollywoodi projektek egyike, amelynek a filmipar modernizációja és a generációk váltakozása ellenére is bérelt helye van az örökös közönségkedvencek közt.
Vajon mi lehet ennek az oka? Felkutatjuk a választ az Annie Hall sikerének titkára, és felelevenítjük Diane Keaton és Woody Allen hat évtizeden át tartó professzionális és magánéleti viszonyának részleteit.
Woody Allen múzsája
Diane Keaton volt Woody Allen legelső múzsája, aki formába öntötte és életre keltette az író-rendező unikális hangvételét. A két ikon 1968-ban ismerkedett meg egymással, a férfi által írt Játszd újra, Sam! című Broadway-darab castingján. Miután Keaton megkapta a szerepet, hamar egymásba habarodtak Allennel a színpadon kívül is. A szerelmük 1972 környékéig tartott, amelyet szoros barátság és koprodukciók hosszú sora követett.

Még ugyanebben az évben filmre vitték a darabot, majd 1973-ban együtt szerepeltek Allen disztópikus sci-fijében, A hétalvóban, majd a Szerelem és halál (1975) című háborús vígjáték következett. 1977-ben értek fel a csúcsra, az Annie Hall máig a legismertebb és legkedveltebb közös filmjük, amely megszilárdította örökös duójukat a filmtörténet elitjében. Az Oscar-díjak után sem húzták be a féket: a Belső terek (1978) című újabb Woody Allen-rendezés után elkészítették a következő világhírű sikerfilmjüket, a két Oscar-díjra jelölt Manhattant.
Ezt követően elfáradt a munkakapcsolatuk és jegelték a közös projekteket, illetve Allen megismerkedett Mia Farrow-val, aki tizenhárom közös filmjükkel karrierjének szintén fontos múzsája volt. A színfalak mögött stabil maradt Keaton és Allen barátsága (a szexuális visszaáléssel kapcsolatos vádak tükrében is, de erről később), és tizennégy évnyi hiátus után A rádió aranykorában (1987) ismét felmelegítették munkakapcsolatukat, akárcsak a Rejtélyes manhattani halálesetben (1993), amely az utolsó professzionális együttműködésük volt.

Örök szerelmünk, Annie Hall
Sokan sokféleképpen magyarázzák az Annie Hall titkát. Vitathatatlan erénye, hogy a fősodorba emelte a Jean-Luc Godard-ra, a francia új hullámra és Ingmar Bergman filmjeire jellemző, idealizációt nélkülöző párkapcsolati attitűdöt. Az Annie Hallhoz hasonló párbeszédalapú, lélektani hangvétel a művészmozikban már korábban is tetten érhető volt (a film elején épp egy Bergman-filmre ülnek be Alvyék), de Alvy Singer és Annie párosa feketén-fehéren és átélhető módon illusztrálta, hogy a szerelem bizony nem fenékig tejfel, sőt.

A film Alvy Singer önreflexióval és öniróniával átitatott, terápiás jellegű panaszkölteménye Annie-vel való kacifántos és turbulens szerelmi viszonyáról. Bemutatja, miként idealizálja és írja újra a múltat önmagában a lelki sebeket hordozó, megkeseredett középkorú értelmiség, hogy egy kicsit elviselhetőbbé tegye a jelent. A cselekmény nem lineáris, sokkal inkább kaotikus és kiszámíthatatlan, hiszen logikától mentes, érzelmektől túlfűtött múltidézést követünk. A történetvezetés Annie és Alvy kapcsolatához hasonlóan ritmusosan ingadozik az emocionális spektrum két véglete közt.
A férfi rumináló, ömlengő és olykor fullasztó monológjai egyszerre teszik őt szerethetővé és irritálóvá, megágyazva karaktere különös ambivalenciájának. Az Annie Hall az ő hosszúra nyúló elbeszélése a szerelem rapszodikus mivoltáról, a mindennapi nihilizmus és pesszimizmus csábító komfortjáról. Alvy felszínre hozza és kibeszéli a párkapcsolati létforma valamennyi viszontagságát, lazítva ezáltal a néző lelki béklyóin is. Illékony védőpajzsa a humora és szarkazmusa, amelyeknek köszönhetően tisztes távolságban tartja magát a felszín alatt megbúvó sebektől.

A film minden elemében szórakoztató és „összekacsintós” – többször is áttöri a negyedik falat, közvetlenül hozzánk beszél, és meseszerű elemeket vonultat fel. Emlékeztetve minket, hogy ne vegyük túlzottan komolyan se a szerelmi csatározásainkat, sem pedig önmagunkat. Woody Allen száraz humora időtlen, a poénok zömében intellektuális és önreflexív természetűek, ezért szinte megunhatatlanok – az Annie Hall a kortalan, ezerszer újranézhető film prototípusa.

Annie volt Diane Keaton bájosan hóbortos, karakán, ezerarcú egyéniségének filmművészeti kivetülése. Gyakran spekulálnak arról, hogy a film Keaton és Allen valóságbeli párkapcsolatát vitte vászonra, ezt azonban elutasították a szereplők. Azt viszont nem tagadták, hogy vannak igazságmorzsák a teóriában. A karizmatikus, vibráló kisugárzású színésznő ebben a filmben érte el színészi mestersége csúcsát, és vált eggyé a törékeny lelkületű, de talpraesett és belevaló énekesnő karakterével. Nagybetűs hollywoodi csillag volt, akinek fénye a nagyvásznon örökké ragyogni fog, de a világ szürkébb lett nélküle.
A magyar nézők egyébként különösen el voltak kényeztetve, hiszen két színészóriásunk, Kern András és Bánsági Ildikó kölcsönözte a főszereplők hangját, akik szinkronszínészi karrierjüket tekintve ezután végérvényesen összenőttek hollywoodi alteregójukkal.

Diane Keaton és Woody Allen viszonya a vádak tükrében
Lehetetlen Woody Allenről anélkül beszélni, hogy ne említenénk az ellene felhozott vádakat, amelyek 1992-ben popkulturális sokként hatottak. Mia Farrow és az Allen-Farrow család több tagja is azzal gyanúsította a férfit, hogy az 1980-as évek végén szexuális kapcsolatot létesített Mia örökbe fogadott lányával, az akkor tizenéves Soon-Yi Previnnel, illetve még ugyanebben az évben molesztálta a hétéves adoptált lányát, Dylan Farrow-t.

Woody Allen 1997-ben feleségül vette Soon-Yi Prevint, ami finoman szólva sem csillapított a férfival szemben tanúsított közkeletű ellenérzésen. 1993-ban vette kezdetét a médiaszenzáció által végigkísért nyomozás, amelynek során végül nem emeltek vádat a színész ellen. A Connecticut állambeli ügyészség ugyan talált okot a gyanúra Dylan Farrow ügyében, de végül azért nem indítottak büntetőeljárást, hogy megkíméljék őt a további traumáktól. Dylan Farrow 2018-ban részletesen elmesélte a CBS-nek, hogyan molesztálta őt nevelőapja, az esetről pedig 2021-ben HBO-dokumentumfilm is készült.
Az ügy ismét felszínre hozta azt a dilemmát, hogy érdemes-e elkülöníteni a művészeti produktumot az alkotótól, hiszen Woody Allen kétségtelenül a filmművészet egyik legprominensebb ikonja, de az ellene felhozott vádak, valamint a házassága Mia Farrow örökbe fogadott lányával a mai napig jelentős árnyékot vet a megítélésére. Diane Keaton híresen kiállt Allen mellett az évtizedek során, amiért őt is érték kritikák. 2014-ben például így nyilatkozott róla:
„Ő a legerősebb, legfegyelmezettebb ember, akivel valaha találkoztam. Acélból van. A vádakkal kapcsolatban nincs mit mondanom, csak annyit: hiszek a barátomnak.”
Allen ritkán jelenik meg a nyilvánosságban, de 2017-ben kivételt tett, amikor Keaton AFI életműdíjat kapott.
„Amint megláttam Diane-t, azonnal inspirált. Amit életem során elértem, annak nagy részét neki köszönhetem. Az ő szemein keresztül láttam a világot, ámulatba ejtett”
– mondta beszédében a színész. Keaton halála Allent is váratlanul érte, a People magazin exkluzív forrása szerint zaklatott, megdöbbent és feldúlt lett a tragikus hír hallatán. Diane Keaton együtt élt Woody Allen mellett Al Pacinóval és Warren Beattyvel is, de sosem ment férjhez. Két gyermeket adoptált, Dextert (29) és Duke-ot (25).