Sacha Baron Cohen és Rosamund Pike vadonatúj szatirikus vígjátéka, a Hölgyeké az elsőbbség vezeti jelenleg a Netflix top 10-es listáját Magyarországon. Természetesen megnéztük mi is. Bár ne tettük volna.
- Már elérhető a Netflixen a Sacha Baron Cohen és Rosamund Pike nevével fémjelzett Hölgyeké az elsőbbség című vígjáték, ami az első képkockák ellenére egy sokkal rosszabb film, mint elsőre gondolnánk.
- Mi történik, ha egy szexista, hatalommániás, öntelt férfi egyszercsak egy olyan világban találja magát, amiben kizárólag a nők irányítanak? Képes lesz adaptálódni, megváltozni, belátni korábbi hibáit?
- Spoilermentes kritikánkban elmondjuk, miről szól, és miért is lett felettébb kellemetlen a Netflix világmegváltónak szánt vígjátéka, amit még az A-kategóriás színészek sem tudtak megmenteni.
Thea Sharrock rendezésében május 22-én hussant fel a streamingszolgáltató kínálatába a Hölgyeké az elsőbbség (Ladies First). Az 50 éves direktort olyan komédiákról ismerhetitek, mint a Mielőtt megismertelek (2016) és a Mocskos kis levelek (2023), de példának okáért ő dirigálta a legjobb vizuális effektekért Oscar-díjra jelölt Ivan, az egyetlent (2020). Még ha nem is világmegváltó mozgóképes alkotások fűződnek a nevéhez, korábbi munkái legalább a versenyképes szintet megütötték. A Hölgyeké az elsőbbség esetében azonban valami drasztikusan félrement. Amennyiben esetleg még nem láttad a filmet, a narrátor nyitóbeszédével érzékeltetjük, nagyjából mire számíthatsz.
Egy 20 éves srác egy netes mémből megrendezte az év horrorfilmjét: Backrooms – Hátsó szobák-kritika
2 nappal ezelőtt
A kamera felfelé svenkel. Egy hotelszobából nyíló paradicsomi tájat látunk. Damien Sachs (Sacha Baron Cohen) méregdrága öltönyben és stílusos napszemüvegben álldogál a vízpart mellett, miközben a festői látványt kémleli. Visszaballag a hálóba, majd néhány közhelyes mondat kíséretében elköszön az aktuális egyéjszakás kalandjától. Mindeközben az alábbi kommentár hangzik el.
Nos, így fest Natalie Krinsky (A törött szívek múzeuma), Cinco Paul (Gru, Dalária) és Katie Silberman (Éretlenségi, Nincs baj, drágám, A szerelem asszisztensei, Hát nem romantikus?) forgatókönyvének kiindulópontja. A történet szerint a hímsoviniszta és arrogáns Damien Sachs az Atlas nevű reklámügynökség kreatív igazgatója, egyben a nyugdíjba készülő jelenlegi CEO, a szintén nőellenes Fred Powell (Charles Dance) kiszemelt utódja. Az elavult patriarchális elveken nyugvó cégfilozófián azonban sürgősen változtatniuk kell, ha nem szeretnék elveszíteni a legfontosabb ügyfelüket.
Lehúzhatja a rolót a Star Wars? A mandalóri és Grogu az univerzum legvérszegényebb side questje lett – Kritika
2026.5.21 15:04
Damien szakmai szempontok figyelembevétele nélkül, véletlenszerű kiválasztással lépteti elő „női kreatív igazgatóként" Alex Foxot (Rosamund Pike), akivel a férfi szexista attitűdje miatt már a legelső meetingen konfliktusba kerülnek. Miután Alex felmond és elviharzik az irodából, Damien utánarohan, ám egy elsétáló nő stírölése közben nekiszalad egy oszlopnak és elájul. Amikor magához tér, egy matriarchális társadalomban találja magát, amelyben a férfiakat lenéző Alex Fox vezeti az Atlas-t, Damien korábbi titkárnőjével (Fiona Shaw) és a céges takarító (Glenda Cartwright) nénivel karöltve. Egy módon térhet vissza a „való világba“: ha sikerül megmásznia a vállalat ranglétráját úgy, hogy férfiként senki nem veszi őt komolyan.
Klasszikust idézve: „Mi volt ez a pusztító alpáriság?"
Nehéz egy olyan filmet mélyebben elemezni, amely gyakorlatilag minden aspektusában silány. Kezdjük a felütéssel: világos, hogy a „fordított világ" ideális esetben önvizsgálatra kényszerítené Damient, de a forgatókönyv kizárólag végletekben gondolkozik, és olyan mértékben sarkít, hogy lehetetlen az érem bármely oldalával azonosulni. A sztori első harmadában a férfi tenyérbemászó, dölyfös fuckboy-pszichózisától kaparjuk a falat, míg a hátralévő időben Alex és a női vezetők lekicsinylő attitűdjétől viszolygunk. A film látszólagos üzenete: egy matriarchális társadalom épp ugyanolyan toxikus lenne, mint a patriarchális berendezkedés. Nem hinném, hogy ezt szerették volna közölni az alkotók, mégis ez jön át a cselekményből. Evidens, hogy az optimális megoldás a nemek közti egyenlőség lenne, de a játékidő 95 százalékában erről mégsem esik szó.
Mi a közös a Fruit-AI videókban, Nara Smith-ben, Bonnie Blue-ban és az Eufória új évadában? – A rage bait pszichológiája
2026.5.14 11:09
A történések következtében Damien gyantázni és fogyókúrázni kezd, munkahelyén húsdarabnak nézik és szexuálisan bántalmazzák, pénisznövelő beavatkozáson esik át, továbbá sminkelni kezd, hiszen főnökeinél szakmai alapon nem juthat előbbre – csakis akkor, ha meghunyászkodik, puncsol feletteseinek vagy megkívánják őt. Érthető, hogy a saját múltbeli működési mechanizmusa csapja arcon a férfit, azonban mivel mindkét oldal velejéig romlott, a történet nem teszi lehetővé az azonosulást, annak tanulsága pedig egyszerre átélhetetlen és komolyanvehetetlen.
Mintha nem csupán a drámai felnagyítás eszközével élne a film, hanem egyenesen parodizálná azt a jelenséget, hogy a nőket még napjainkban is hátrányos megkülönböztetés éri a munkahelyeken és az élet különböző területein. A művészetben egy valós társadalmi probléma ábrázolásakor logikus, ha a drámai hatás kedvéért felnagyítják, karikírozzák az adott fenomént. Ám ha kizárólag antipatikus karaktereket visznek vászonra, akiknek folyamatosan a legelőnytelenebb arcukat domborítják ki, és idétlen, Zs-filmeket idéző jelenetekbe tuszkolják őket, a történeten átívelő üzenet nemhogy nem ér célt, hanem ellenérzést és irritációt fog kiváltani a nézőkből.
Pozitív példaként említhetjük Greta Gerwig Barbie-filmjét, amely megtalálta a kellő egyensúlyt a társadalomkritikus és feminista üzenet mainstreambe történő beemelése és az épkézláb karaktereket felvonultató, szórakoztató mozifilm határvonalán. Thea Sharrock és kollégáinak ez nem sikerült, így az egyenjogúsági és toxikus maszkulinitást feszegető kérdéskörök helyett a filmet körüllengő diskurzus az idegesítő szereplőktől, túlzó plottól és a rémségesen cringe jelenetektől marad rövid ideig emlékezetes.
A dialógusokat mintha mesterséges intelligencia, vagy egy fiatalosnak látszani akaró nyugdíjas firkantotta volna le. Olyan frappánsnak szánt blődségek hangzanak el, amelyeket még az Álom.net stábja is megirigyelne. Ha te is úgy érezted, nem is a mi bolygónkon játszódik a történet, az sem a véletlen műve: a helyszínek élettelenek és sterilek; mintha egy lepolírozott, színek és formák szerint összeválogatott lakberendezési katalógusba csöppentünk volna. A hús-vér emberek hiánya mellett a mesterkélt miliő is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzi az ember, hogy hamis kép tárul elé.
A produkció bóvli jellegét jól példázzák a sablonos zenei aláfestéssel operáló, komikusnak szánt, ám dögletesen elnyűtt montázsok (sminkelés, edzés, öltözködés tematikákban), amelyek láttán már a 2000-es évek elején is csak a szemeinket forgattuk. Ha már vígjátékról van szó, a humor minősége sem elhanyagolható, de legfeljebb két olyan poén hangzik el, amely erőteljesebb orrlégzést vált ki a nézőből. Elmosolyodás vagy nevetés helyett sűrűn az arcunkba temettük a kezeinket – főként Sacha Baron Cohen vérciki megnyilvánulásainál.
A Borat-filmekből, A diktátorból, a Brünóból és az Ali G-szkeccsekből közismert, egyébként kivételesen tehetséges színész-komikust iszonyatosan félrecastingolták. Nemhogy nem illik rá a szerep, egyenesen taszítja őt a képernyő. A legyet röptében is meghágni kívánó, arrogáns fazon egyáltalán nem passzol az 54 éves humoristához; a szexizős, sztriptízelős, csábosan bazsalygós pillanatai garantáltan libabőrt eredményeznek – és nem a túlfűtött hangulat, hanem a szekunder szégyenérzet miatt. Cohen valamennyi mozzanata kellemetlen, nem is igazán értjük, mit keres a filmben azonkívül, hogy eladható a neve. Az együgyű, nárcisztikus figurája sokkal jobban passzolna például Rob Schneiderhez.
10 fun fact a 25 éves Amélie csodálatos életéről: nemrég derült ki, hogy KGB-ügynök a főszereplő
2026.4.23 12:27
Rosamund Pike a kisujjából is kirázza a szerepét, sőt Cohennél egy fokkal még szerethetőbb is a karaktere, de az ő esetében sem világos, miért vállalta el a melót. A főszereplők mellett két respektált, szofisztikált angol színész is felbukkan pár szekvencia erejéig: Richard E. Grant a galambos pasit alakítja (ne kérdezzétek), az Atlas cégvezérét pedig Charles Dance kelti életre. Sőt, szerephez jut a Harry Potter-filmekből és az Andor-sorozatból jól ismert Fiona Shaw is. Rejtély, hogyan sikerült elcsábítani őket, hiszen egy ennyire nívótlan film esetében még a kolosszális gázsi sem lehet mentség.
Gondolhatnánk, ha más nem is, legalább a filmtechnika rendben lesz, mégiscsak a Netflixről van szó. Az operatőr azonban olyan halszemoptikára emlékeztető lencsét használt, aminek hatására a széleken torzul a tér, furcsán abnormális összképet előidézve. Feltehetően a groteszk, önmagából kifordult univerzumot hivatott érzékeltetni a fényképezés, de több ízben is zavaróan csúnya a végeredmény.
Olyan gyermeteg forgatókönyves bakik szőrszálhasogatásába pedig inkább már bele se menjünk mélyebben, hogy a narrációs struktúra mennyire értelmetlen: a mesélő csupán a nyitány és a lezárás során kap pár mondatot, míg a történet oroszlánrészében hűlt helye. De bizonyosan annyira epikusnak érezték a cikk elején is szereplő sorokat az írók, hogy képtelenek voltak kihagyni őket.
Michael Jackson életrajzi filmje az ezerszer látott biopic-nyavalya újabb áldozata – Kritika
2026.4.23 9:55
Talán az egyetlen kreatív húzás, hogy a matriarchális világban női protagonisták fémjelzik a népszerű popkulturális termékekeket, úgy mint: Harriet Potter, Donna Quijote és Burger Queen. Tudjuk, sovány vigasz, de ez egy érzékletes, egészen elgondolkodtató és kimondott szavak nélkül is effektív ötlet.
A Hölgyeké az elsőbbség egy égető társadalmi témát közelít meg közhelyes, mesterkélt és fájdalmasan kínos formában. Nem szemfelnyitó, épp ellenkezőleg: bugyuta karakterei és dilettáns forgatókönyve okán végtelenül idegtépő. Az a trip, amit nemhogy szülőkkel közösen, de egyedül is alig lehet kibírni, annyira cringe. Mindemellett az sem árul el sok jót a hazai közízlésről, hogy Thea Sharrock rendezése vezeti a magyarországi Netflix-toplistát. Ha a szóban forgó topikot boncolgató alkotásokat keresel, inkább az előbb említett Barbie-t (2023), a Kisasszonyokat (2019), az Ígéretes fiatal nőt (2020), a Szegény párákat (2023), a Ha tudnék, beléd rúgnék (2025) című filmet vagy a Doktor Szöszi (2001) első részét válaszd. Hidd el, jobban jársz.
