A Dave Franco és Alison Brie által fémjelzett Együtt október 2-án debütált a hazai mozikban. Spoilermentes kritikánk következik a filmről.
A testhorror műfaja akkor működik jól, ha nem öncélú. Nem a vérengzés, a trancsírozás vagy a sokkolás a lényege, épp ellenkezőleg: reprezentálja és érzékelteti az elfojtott, mélyen gyökerező félelmeinket. A szórakoztatás mellett eszköze az absztrakció és a szürrealitás is; egy kompakt testhorrorfilm a maga módján művészi, a felszín alatt pedig (véresen) komoly emberi problémákat és traumákat boncolgat.
Vegyül például a zsáner atyját, David Cronenberget. A legnépszerűbb filmje, A légy a krónikus betegségek metaforája, a Videodrome az elszemélytelenedett, elgépiesedett világé, a Két test, egy lélek identitáskeresésről szól, az eXistenZ pedig az ember autonómiáját és egzisztenciális szerepét veszi górcső alá a technológiai túlfejlődés árnyékában. Tavaly nagyot ment Coralie Fargeat rendezésében Demi Moore és Margaret Qualley testhorrora, A szer, amely az Elisasue-szörny ámokfutása mögött a megöregedést és a szórakoztatóipar nőkkel szembeni kíméletlen bánásmódját taglalta. A cinefilek emlékezhetnek a Titánra is, amely film 2021-ben a mainstreamben találta magát, és a nemi identitással, a nemi szerepekkel és a szerelemmel foglalkozott testünk olykor groteszk mivoltának tükrében.

John Carpenter A dolog című klasszikusa szintén az egyéni identitással foglalkozik, míg David Lynch Radírfeje a szülőséggel, gyerekneveléssel kapcsolatos félelmeket vitte vászonra. Mint látható, nem új találmányról van szó, sőt már az 1960-as években is születtek olyan testhorror-alapfilmek, mint a Szemek arc nélkül, ami a társadalmunk megszállottságát kritizálta az ember külső, fizikai jegyei iránt.
A horror kitüntetett alműfajáról van szó, amelytől joggal várhatunk magvasabb tartalmat és szerzői filmes tálalást. Így érkezünk el Michael Shanks író-rendező első nagyjátékfilmjéhez, az Együtthöz. Az év eleji Sundance Filmfesztiválon sokat lehetett hallani arról, hogy lesokkolta és megosztotta a közönségét – ez egyébként jó jel, hiszen ha megosztó egy film, akkor garantáltan lesz miről diskurálni.
Az Együtt szinopszisa a következő: Tim (Dave Franco) és Millie (Alison Brie) már tíz éve alkotnak egy párt, így elérkezett az idő arra, hogy egy közös vidéki vityillóba költözzenek, távol New York zajától. A nagy váltástól mindketten tartanak, és évek után először merülnek fel bennük kételyek a kapcsolatukat illetően. Egy alkalommal, amikor a házuk melletti erdőben túráznak, eltévednek, és összetűzésbe kerülnek egy természetfeletti entitással, aminek következtében egyre rémisztőbb jelenségeket észlelnek magukon. Mindeközben barátságot kötnek a titokzatos Jamie-vel (Damon Herriman), aki Millie kollégája és egyben a szomszédjuk is. Ahogy a kirándulást követően elfajulnak a testi tüneteik, ráeszmélnek, hogy már nemcsak a közös jövőjük, hanem az életük forog kockán – vajon együtt maradnak és felveszik a harcot a rájuk leselkedő veszéllyel, vagy letépik a sebtapaszt és megválnak egymástól?
Ilyen egy elfáradt, mérgező párkapcsolat, amiből nem tudsz kilépni
Azt már az elején leszögezhetjük, hogy Michael Shanks filmje egyáltalán nem öncélú vagy exploitatív. Az Együtt azért is osztotta meg a publikumot, mert a játékidő feléig inkább feszült pszichodráma, mintsem horror vagy testhorror. Bőségesen hagy időt arra, hogy felépítse, elmélyítse a karaktereit, és bemutassa Tim és Millie gyenge lábakon álló párkapcsolatát. Azért senki ne a Ragyogásra számítson, zömmel B-filmes trópokat vonultat fel az expozíció, de kétségtelenül van valami újszerű és elementárisan eredeti Shanks közlésmódjában. Ahogy David Lynch mondta, amikor arról kérdezték, hogy nem ismétlik-e egymást a filmek mondanivaló terén: „persze, hogy már filmre vitték ezt a témát, de nem általad”.

Az Együtt M. Night Shyamalan-i atmoszférája okán a legelejétől kiérdemli a feszült figyelmet: nem konvencionális kameramozgásokkal, madártávlati snittekkel és nyugtalanító hangeffektekkel operál, illetve kicsit sem sieti el a bevezetését. Engedi, hogy beszippantsa a légkör a nézőt. Az üzenetét sem rejti véka alá, sőt egy-két kiszólással a napnál is világosabbá teszi.

A mondanivaló tehát nem reveláció, de a tálalás mindenképp üdítő; rafináltan kombinálja a kihunyóban lévő szerelem elfojtással tűzdelt dinamikáját a testhorror műfajával. Az expozíciója tekintetében ugyanakkor hiba, hogy Tim és Millie viszonyát már az elejétől kezdve, az összeköltözést megelőzően is ingatagnak állítja be, ezért nem szól akkorát, amikor úgy tűnik, zátonyra fut a kapcsolatuk. Hatásosabb lett volna, ha legalább a bevezető erejéig működőképes kémia és kölcsönös szeretet észlelhető a páros közt. Ehelyett egyből azzal indít, hogy már hónapok óta nem élnek nemi életet, és a megszokáson kívül gyakorlatilag semmi nem köti őket össze. Nem kedveljük meg a duót, és nem is igazán szurkolunk értük. Nem mellesleg, a dinamikájukat és a vibe-jukat tekintve inkább tűnnek tesóknak, mint szerelmespárnak.

A műfaji aspektust illetően meglepően visszafogott. A kevesebb több étoszát tartja szem előtt, de lehetett volna bátrabb és elborultabb is. Az alkotók bizonyára ügyeltek a korhatáros besorolásra és a széles körű fogyaszthatóságra, ami nem feltétlenül baj, de bizonyos pillanatokban szembetűnő, hogy amikor igazán nagyot szólhatna egy dramaturgiai kulcspont, a rendező-író leveszi a lábát a gázpedálról. A testhorror-aspektus elvétve domborodik ki, de akkor eszméletlenül kreatív és hatásos – ezért is szerettünk volna többet látni belőle. Javarészt mutatósak a prosztetikus effektek is, egy-két feltűnően számítógépes megoldás kivételével.

Ha most nem szakítunk, később még nehezebb lesz
Elsőfilmes rendezés ellenére Shanks rendkívül ügyesen használja a keretezés és a visszautalás eszközeit. Fent olvasható a film esszenciális jelmondata, amely többször is visszatér más-más kontextusban, de ezenkívül is elhangzanak fifikás módon ismétlődő apróságok, amelyek az ígéretes forgatókönyvírói véna hírnökei.

Dave Franco viszi a hátán a filmet, és újfent prezentálja, hogy mélyen alulértékelt színész Hollywoodban. Alison Brie is ügyes, kár, hogy lángolás helyett csak pislákol a kettejük közti tűz. A visszafogott, naturális kisugárzású tanító néni és a kócos, wannabe rocksztárfiú nem igazán illik össze, és csakúgy, mint az Alkonyatban Bella és Edward esetében (erős példa, tudom), nem derül ki, pontosan miért szeretik egymást, mi a közös bennük, és miért vannak együtt. Az rendben van, hogy épp a szakításuk a fő tematika, de nem ártott volna, ha azt is bemutatja a film, hogy mi köti össze őket a közös múltjukon és a szingliségtől való iszonyon kívül.
A dialógok kompetensek, de tény, hogy nem shakespeare-i a színvonalúak, és olykor csupán a meggyőző színészi játék miatt válnak hitelessé. Lehetne magasabban is a léc, de az Együtt végső soron nem művész-, hanem közönségfilm, amely a szokásostól eltérő, indie-filmes megoldásokat is felvonultat. Épp ezért is lóg ki a megszokott, hollywoodi B-horrorfilmek sorából. A rendező munkája egyébként összességében átgondolt, feszes, és nagyon egyben van.

A természetfeletti entitás képében tesz egy hangyányi Midsommar-stílusú kitérőt, ami lehetett volna számottevően hangsúlyosabb. A szektás vonal alapvető műfaji checklist-elem, amit szélsebesen kipipál a film, holott a lore-ja kegyetlenül izgalmasnak tűnt – ki tudja, lehet, hogy érkezik a folytatás, és franchise-potenciállal alkották meg a történetet. Mindenesetre nem bántuk volna, ha egy húsz perccel terjedelmesebb a játékidő, de precízebben kibontja Shanks az okkultista történetszálat. Itt jön a képbe az egyedüli mellékszereplő, Jamie, akiben óriási potenciál rejlett, de az effektív karakterépítés után légből kapott, elsietett konklúziót kapott, ezért szóra sem érdemes a jelenléte.

Az Együttből nem vált műfaji örökzöld, de ezután feltétlenül érdemes szemmel tartani Michael Shanks munkásságát. Már a legelső egész estés filmjében tetten érhető a friss hatású történetmesélési metódusa, nem véletlen, hogy a Neon után az A24 is lehetőséget adott neki, hiszen ezekben a percekben is zajlanak a Hotel Hotel Hotel Hotel című új filmjének előkészületei. A projekt premisszája hajaz Stephen Kingtől az 1408-ra, miszerint egy férfi csapdába esik egy rejtélyes hotelszobában, ahonnan nem tud kiszabadulni.

Az Együtt tipikusan az a film, amire ha kíváncsi vagy, akkor feltétlenül nagyvásznon csekkold – a feszült, szorongató atmoszférája és a színészi alakítások garantáltan a székedhez fognak bilincselni, és amint felgyulladnak a fények, sajnálni fogod, hogy csupán bő másfél órás a játékideje. Nem váltja meg a világot, de minőségi és érdekfeszítő horrorfilmről van szó, amely nemcsak, hogy megszorongatja a gyomrot, hanem egy kicsit kimozgat a mai, kommersz, trancsírozós közönséghorrorfilmek által kreált komfortzónából.