Soha nem ültem be moziba ilyen szkeptikusan, és kevés film válik ilyen pozitív csalódássá. Míg az első film egy lelkes vallomás volt a divat világának, ez a film az újságírásnak szól, és annak valóságát meglepően részletesen és meghatóan mutatta be.
Se nem ördög, se nem Prada?
Az első rész 2006-ban egy összekacsintás volt a filmesek és a nézők között, mind tudtuk kiről és miről szól, de nem mondtuk ki. A második kiadás ezzel szemben inkább egy bensőséges összekacsintásnak érződött a Vogue szerkesztősége, Anna Wintour és a filmesek között, és mi, nézők valahogy kívül maradtunk ezen az egészen.
A “Szex és New York” reboot-tragédia után főleg azért aggódtam, hogyan fognak egy ennyire szépen befejezett sztorit újraindítani, hisz az első film végén Andy Sachs (Anne Hathaway) felmond a Runway szerkesztőségében. Picit erőltetett a sztori kezdete (Andy nyer egy díjat, majd azzal egy jelenetben elveszti a munkahelyét), de az egész filmet visszanézve ez volt a legfájdalommentesebb megoldás.
Nagyon röviden a sztori: a Runway-nek szüksége lesz Andy szakértelmére, hogy egy PR-problémát megoldjon, ami sikerül is. Tovább bonyolódik a helyzet, amikor az Elias Clarke vezetője, Irv Ravitz (Tibor Feldman) szívrohamot kap. A céget – ami a Condé Nast átnevezett megfelelője, a Vogue és még sok más magazin kiadója – fia, Jay Ravitz (B. J. Novak) karaktere veszi át, és elkezdi „fiatalítani”, vagyis elbocsátaná a dolgozók nagy részét.
Michael Jackson életrajzi filmje az ezerszer látott biopic-nyavalya újabb áldozata – Kritika
2026.4.23 9:55
Andy tenni akarásból felveszi a kapcsolatot Emilyvel (Emily Blunt), aki már a Dior egyik vezető eladója, és akinek egy milliárdos üzletember, Benji Barnes (Justin Theroux) a párja. Megkéri hogy vegyék meg az Elias Clarke-ot, így megtartva Mirandát, Nigelt és az egész magazint. A csúcspont az, amikor kiderül, hogy Emily valójában magának akarja a magazint, egyfajta ajándékként, bosszúból Miranda felé.
Miranda és Andy összefognak, és Andy, aki szeretné helyrehozni a kialakult helyzetet, megkeresi Barnes volt feleségét, a hasonlóan milliárdos Sasha Barnest (Lucy Liu), aki kiemelt szerepet kap a végső megoldást illetően.
Andy karaktere a 2006-os elváláskor magabiztos volt, otthagyva a toxikus munkakörnyezetet, amit Miranda alakított ki a magazinnál, ezzel szemben most, amikor újra látjuk, már megint Miranda irodájában hadonászik és kunyizik a kedves szavakért. Sajnos Anne Hathaway színészkedése erőltetett, testidegen, és pár kivétellel felejtős. Félő volt, hogy a teljes karakterfejlődése eltűnik a második részre, a film befejezése mégis hasonló teljességet és lezárást adott: Andy ismét felnőtt a feladathoz, partnere lett az őt zrikáló, már sokkal kevésbé „ördögi” Miranda Priestly-nek.
A szerelmi szál hasonló érzést keltett: az építész csávóról (akinek amúgy a neve Peter, de ezt külön gugliznom kellett) semmi nem maradt meg. A személyisége kimerül abban hogy ausztrál. Nem volt köztük kémia, a találkozás erőltetett, és elveszett az a varázs, amit Simon Baker tökéletesen hozott az előző filmben a göndör szőke hajával és performatív írós sálaival.
Ki kell emelnem Kenneth Branagh karakterét. Lehet az én saram, de körülbelül a film feléig nem értettem teljesen, hogy ő kicsoda (egyébként Stuart, Miranda új férje). Bár felismerhető a narratív szerepe. Általa látjuk, hogy az ördög mégsem akkora ördög, hiszen tud hüppögni a milánói lakosztályában, általa hallhatjuk Miranda belső gondolatait. Ennek ellenére a karakter felesleges, és gyakorlatilag semmilyen interakciója nincs a többiekkel, csak Miranda kontextusában létezik.
Nouvelle Vague-kritika, avagy Godard szerethető antitézise: dokudráma készült egy korszakalkotó film botrányos forgatásáról
2026.4.16 10:57
Térjünk rá a pozitív részletekre, hiszen, hogy őszinte legyek, ez nem volt egy rossz film, sőt. Meryl Streep továbbra is arcizom-pontossággal hozza a karaktert, komoly mélységet tud adni neki, csak úgy, mint az első részben. Megmutatja, hogy valaki nem azért lesz kemény, mert gonosz, hanem azért, mert ebben az iparban nem maradsz meg, és felfalnak, ha nem te falod fel őket először. Stanley Tucci és Emily Blunt kiemelkedő színfoltok: viccesek, mellékszereplőkhöz képest jó a karakterfejlődésük, jó volt őket viszontlátni. Emily narratívája, miszerint megveteti az idegesítő pasijával a Runway-t, egyébként természetesnek hatott és ötletes volt. Simon Ashley és Caleb Hearen fantasztikusan feldobják a szereplőgárdát, ahogy a kameók is (Lady Gaga, Donatella Versace), bárcsak többet lettek volna kamera előtt.
Az első film azért volt jó, mert klasszikus szakmai és emberi kapcsolatokat dolgozott fel az újságírói világból. A szigorú főszerkesztő, a szurkálódó asszisztens, a szupportív idősebb kolléga és a piperkőc gyakornok mind olyan karakterek, akik sokszor komikusak, de közben végtelenül emberiek, és bármelyik irodában felbukkanhatnak, sőt néha magunkra is ismerhetünk bennük. Ezt a feladatot most is sikeresen hozták a filmkészítők, bemutatva a bajtársi viszonyt és azt, hogy milyen felemelő tud lenni ez a közeg.
“Who gives away Chanel?” - „Ki mond le egy Chanelről?”
A legfontosabb kérdés a ruhák voltak: sikerül-e hozni azt a tökéletesen harmonikus ruhatárat, amit az első filmben felépítettek. Most egyértelműen Miranda kapott több figyelmet, az első jelenetben viselt piros estélyije tökéletes, és minden, ami rajta volt, illett a karakteréhez, talán jobban is, mint az első filmben. Több ruhája egyértelmű utalás volt Anna Wintour gardróbjára, például a hosszú, testhez álló kabátjai.
A Kreml mágusa: a Putyin bizalmasáról szóló filmben a diktatúra csak egy alkotásnak tűnik, az orosz nép pedig tesztközönségnek
2026.4.3 8:36
Andy karaktere az első rész óta csiszolta stílusát: egy-két power suit, ami rajta volt, maradandó látványt nyújtott, de általánosságban ő is erősíti azt a képet, hogy ez a film nem igazán a divatról szólt. A karakterrel szemben Emily ruhái sokkal óvatosabban voltak összerakva, (érthetően, hisz Andyvel ellentétben ő a divatvilágban maradt) a fekete-fehér Dior ruhája talán a film legjobb szettje volt.
A filmet végignézve ezúttal nem volt meg az az érzés, hogy futnék a gardróbomhoz, és azonnal próbálgatni akarnék, új szetteket összerakni. Nem volt érezhető az a különös energia, amiről szerintem maguk a filmkészítők sem tudják,pontosan hogyan alakul ki, amitől úgy megyek ki a moziból, hogy inspirálva vagyok, és azonnal alkotni akarok. Néhány elsuhanó outfit sajnos Blake Lively katasztrófikus Lily Bloom (Velünk véget ér) gardróbjára emlékeztetett.
A Vogue-nak, amelyet a film most már nyíltan jelenít meg, érezhetően több szerepe volt a forgatás alatt. Érdemes megnézni Wintour és Streep közös médiamegjelenéseit, Anna mára teljesen vállalja: ő az említett „ördög”. Több karakter is kitálalt azóta: Leslie Fremar, aki a kritikus Emily-t inspirálta, nemrég Chloe Malle-nak (a Vogue jelenlegi főszerkesztőjének) nyilatkozott arról, hogyan fogadták annak idején az erős kritikát Lauren Weisberger könyvéből, aki Andy karaktere mögött áll. A Vogue-kapcsolatok érezhetőek voltak a kameók és odakacsintások által, az egész produkción pedig az volt a benyomás, hogy már nem kellett tojásokon lépdelve utalgatnia a filmeseknek.
Mirandának igaza van: “Boy, I love working”
Valahogy az újságíró lányok a kora kétezres filmek alapjai lettek: Bridget Jones, Carrie Bradshaw, Andie Anderson, Jenna Rink és persze Andy Sachs. Van valami mélyen idealizált a szakmánkban, egyébként számomra érthető módon. Hiszen tagadhatatlan, hogy valami hatása ezeknek a karaktereknek, akiken felnőttem, mégis lett, hiszen én is író lettem. Emma Specter Vogue-cikkét tudom ajánlani, amiben analizálja, honnan is jöhetett létre a „hot girl journalist” archetípus. A szakmánk legnagyobb erőssége, hogy sohasem lesz monoton, hiszen az ember minden nap mást csinál és más témában merül el. Egy furcsa rövidtávfutás, ami kívülről egyszerűnek tűnhet és érthetően idealizáltnak.
Kész dráma-kritika: ez történik, ha pár nappal az esküvő előtt derül fény a párod legsötétebb titkára
2026.4.2 10:21
A film hihetetlen érzékenységgel és pontossággal csempészi be a szakma valódi működését, mi is megy a színfalak mögött. Megmutatja, hogyan lehet kezelni a támogatói nehézségeket és a kreatív kontroll megosztását (vagy épp fenntartását). A filmet átöleli a női szakmai összetartás és egymás segítése, ami a médiaipar egyik kulcspontja kell, hogy legyen egy ennyire kimerítő és kritikus szakmában. Megmutatja, mennyire intoxikáló egy cikk után rohanni: ahogy Andy a Sasha Barnes-interjút tervezi, tátva maradt a szám, olyan pontosan hozta az izgalmat és a fókuszt, amikor semmi más nem érdekel, csak a sztori. Szó volt az AI-ról, politikai korrektségről, body positivityről és a nyomtatott média nehézségeiről. Mindez akkurátusan, és sokszor kifejezetten viccesen.
Fontos jelenet, amikor Andy pánikolva jelzi Nigelnek, hogy veszélyben a munkája, és az új vezetőség kirúgni tervezi az írókat és kreatívokat, mire Nigel válasza annyi: vajon milyen legyen az előtte lévő ruha terve. Nigel művész, hisz ez a szakma művészet, ahol a kreativitás és egyediség mindenek felett áll, tulajdonosi körön vagy gazdasági helyzeten is. Az újságíró teremt, a történetek után megy, és feljegyzi őket, bármi is a körülmény. Nigel megtestesíti a szakmát és azt a kreatívot, aki hosszan benne tud maradni. Sok Nigel forog jelenleg a sajtóban és csak remélni tudom, hogy egy nap megkapják a kellő megbecsülést.
Aki bújt 2: Jövök! – Bűnös élvezet vagy trash? Kritika a közönségfavorit horror-vígjáték folytatásáról
2026.3.26 8:11
„Boy, I love working” - mondja zárójelenetében a hátsó ülésen Miranda, és mi csak egyetértően bólogatni tudunk. Senki nem azért van ebben a szakmában, mert sok lenne benne a pénz vagy a definiálatlan csillogás, hanem azért, mert nem akarunk semmi mást csinálni, mert erre lettünk kitalálva.
Boldogan és büszkén jöttem ki a moziból, hogy picit viszontláthattam magunkat a vásznon, azokat az alakokat, akiket én is megismertem ebben az iparban, és akiknek most egy kicsit el lett mesélve a belső harca és a törhetetlen szenvedélye.
