A Saltburn óriásit ment az ünnepi szezon alatt, így mi sem úszhattuk meg, hogy megnézzük. Bár, így utólag, nem is akartuk megúszni. Szentgyörgyi Zénó (majdnem) spoilermentes kritikája a filmről, a mondanivalójáról és a körülötte kialakult hype-ról.
A filmet tavaly novemberben mutatták be a mozikban (legalábbis külföldön) és december 22-én került fel az Amazon Prime-ra, majd a karácsonyi időszakban kezdett el igazán népszerűvé válni. A Saltburn teljes egészében az Oscar-díjas Emerald Fennell ötlete és forgatókönyve alapján készült, aki a rendezői feladatokért is felelt, az alkotáshoz pedig olyan színészek csatlakoztak, mint Barry Keoghan, Jacob Elordi, Rosamund Pike vagy Richard E. Grant.
A történet 2006 és 2007 között játszódik, mikor is a Prescotból, nehéz körülmények közül érkező ösztöndíjas Oliver (Keoghan) nem igazán találja a helyét az oxfordi elitközegben. Beköltözése után nem sokkal később megismerkedik a brit arisztokrata családból származó gazdag, magas és sármos Felixszel, (nem túl meglepő módon őt Elordi alakítja) kettejük között pedig egy osztályokon átívelő szoros barátság alakul ki. Miután Oliver családjában tragédia történik, Felix felajánlja neki, hogyha nem szeretne hazamenni, töltse a nyarat náluk a saltburni birtokukon.
Mitől lett ilyen iszonyatosan felkapott?
Az egyik ok természetesen maga a film és a stílusa, amit műfajilag nagyon nehéz pontosan belőni, hiszen valahol a pszicho-thriller, a filmdráma, a krimi és a szatíra között van, a cselekmény központjában pedig a beteljesületlen szerelem és a szüntelen vágyakozás áll.
A mű egy olyan gátlástalan főhőssel dolgozik, aki valódi személyiségének kibontakozása során újabb és újabb jelenetekkel sokkolja a nézőt.
Ezek közül csak hármat emelnék ki – amennyire csak lehet, eufemizálva. Az első, amikor Oliver meglátja Felixet maszturbálni a kádban, majd a még le nem folyó, ondóval teli fürdővizet kezdi szürcsölni, a másik, mikor Oliver egy frissen ásott sírral meglehetősen intim viszonyba kerül és a harmadiknál már csak tényleg annyit merek leírni, hogy a „vámpíros jelenet”.
Hogyan tudnék élni nélküled? – Tényleg egy egyszernézős habos-babos musical lenne az év legjobban várt magyar filmje?
tegnap 15:25 -kor
Az először értelmetlennek tűnő és csupán polgárpukkasztásra szánt képsorok megbotránkoztatták a nézőket és nagy port kavartak a nyilvánosságban, ami tökéletes PR-t csinált a Saltburnnek. Ennek köszönhetően a berobbanás másik oka a social media platformok voltak, hiszen folyamatosan jöttek ki az újabb magyarázó-értelmező YouTube-videók arról, hogy akkor most valaki miért akarja felnyalni a másik után a kád lefolyóját, valamint özönlöttek a tartalmak a TikTok-ra arról, hogy videóra vették azokat a reakciókat, mikor az említett jeleneteket közösen nézték a barátaikkal, a családjukkal vagy éppen a párjukkal.
A film viralitásához az is hozzájárult, hogy újra divatba hozta az olyan korabeli slágereket, mint a Mr. Brightside, a Time to Pretend vagy a valóságos reneszánszát élőMurder on the Dancefloor, ami egy újabb TikTok-trendet generált. A film kulcsjelenetében ugyanis Oliver erre a számra táncol meztelenül a kastélyban, amit aztán nagyon fiatal, szép és gazdag influenszerek kezdtek el utánozni (felöltözve) a saját luxusházaikban – eléggé félreértelmezve a mű vélt vagy valós mondanivalóját.
A film tehát a maga részéről mindent megtett, hogy bekerüljön a mainstream közbeszédbe, de ekkora sikerre és népszerűségre valószínűleg még az alkotók sem számítottak. A Saltburn körül igazi kultusz alakult ki, a reakcióvideók alatti kommentszekciókban pedig már a tavalyi év legjobb filmjeként hivatkoznak rá. Valóban ilyen jól sikerült?
Na de most akkor jó film a Saltburn vagy sem?
Hát, annyira azért nem, mint amennyire pörög, de ez természetesen attól függ, ki mit vár el tőle.
A vizualitás egészen lenyűgöző – az operatőri munka, a fényképezés és az, ahogyan a film játszik a színekkel, az árnyalatokkal annak tükrében, hogy milyen hangulatot szeretne átadni és milyen atmoszférát megteremteni. Így, ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes megnézni.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
2024.11.30 11:25
De bármennyire is meggyőző Barry Keoghan és a Felix édesanyját alakító Rosamund Pike játéka, ez inkább az ő színészi kvalitásaiknak köszönhető, semmint a forgatókönyvnek. Az Olivert körülvevő karakterek felszínesek és nincsenek kellően kidolgozva ahhoz, hogy a néző kötődni tudjon hozzájuk. Ez főleg Felix (Jacob Elordi) esetében lenne indokolt, hiszen ő képezi Oliver rajongásának a tárgyát. Azonban a főszereplő karakterében és motivációiban is olyan feloldhatatlan disszonanciák jelennek meg – például, hogy egyszerre egy félénk, visszahúzódó fiú és egy határozott, alávaló maszkulin jellem – amiknek a feloldhatatlansága kontraproduktív a filmélmény szempontjából.
A film – ha tényleg szeretnénk valami mondanivalót kipréselni belőle – sorok közötti tartalma egyrészt pszichológiai, másrészt pedig szociológiai perspektívából is értelmezhető. Ha most valamilyen indíttatásból kiereszteném magamból a bennem szunnyadó szociológust, akkor nagyon hosszan lehetne azokról a felvetésekről írni, amiket a film előhoz, de tekintve, hogy a kutya se olvasná el, ezért csak annyira mélyedjünk el benne, mint a Saltburn – felszínesen.
Így gyúrta magát gladiátorrá Paul Mescal, hogy hitelesen nézzen ki a Colosseumban
2024.11.30 10:57
Az, hogy a kialakuló szoros barátságra és a nem mellesleg viszonzatlan homoerotikus vágyódásra ráépül a két szereplő osztályviszonya és életvilága közötti óriási szakadék, az egy olyan izgalmas koncepció, amit a film méltatlanul elengedett.
Például van egy jelenet, amikor Oliver megkérdezi Felixet, miközben a koliszobájukban beszélgetnek, hogy mennyire izgul a vizsgák miatt, mire Felix azzal válaszol, hogy már miért félne, maximum csúszik egy félévet. Oliver viszont tisztában van azzal, hogy ő ezt nem teheti meg, hiszen annak, aki nem tartozik azokhoz a privilegizált csoportokhoz, akiknek ab ovo megvan a lehetőségük, hogy Oxfordban tanuljanak, kiszolgáltatott helyzetük miatt nem hibázhatnak, mert az oktatási rendszerben való sikeres előremenetel az egyetlen kitörési lehetőségük.
Van egy másik jelenet is, amikor Oliver és Farleigh (Felix unokatestvére) egy közös konzultáción ülnek ketten egy oxfordi tanárral, majd mikor kiderül, hogy a késve érkező és az olvasmányokat fel sem dolgozó Farleigh a tanár volt szaktársának a fia, akkor az anyag számonkérése helyett jó hangulatú sztorizgatásokba kezdenek.
Viszont sem ez, a nepotizmusnak a dilemmája, sem pedig az osztály és kultúraváltás magányos küzdelme nem épül tovább a filmben, nincsen valódi súlya, csakis a megemlítés szintjén találkozunk velük. Ezért, bár vannak szórakoztató, az elitet kifigurázó jelenetek, a film kevés ahhoz, hogy egy valódi társadalomkritika legyen – inkább annak csak nagyon felszínes látszata.
Ami pedig a film pszichológiai vagy szociálpszichológiai dimenzióit illeti (ebben azért jobban teljesít a Saltburn), a történet a szimbolikus és fizikai vágyódásra helyezi a hangsúlyt. Az elérhetetlenség jelentette beteges sóvárgás hívja elő Oliverből azokat az állatias ösztönöket, amik a már megénekelt jelenetekben csúcsosodnak ki. A főszereplőt így az motiválja minden adandó alkalommal, hogy ne csak a vágyakozás tárgyához kerüljön közelebb, hanem ezáltal a hozzáférhetőségnek és a kielégülésnek az illúziójához. Gondoljunk csak megint (vagy inkább ne) a fürdővizes jelenetre.
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
A cselekményben ez alakul frusztrációvá, amelynek mozgatója nemcsak a Felix utáni epekedése, hanem az osztályhelyzetét jelentő kiszolgáltatottság, így Oliver a privilegizált csoportok feletti bosszú mellett dönt, felülkerekedve és ledominálva a hozzá hasonlókat elnyomó elit rétegeket. De a narratíva szempontjából ez a szál sem kellően mély és hangsúlyos.
A legnagyobb hibája a Saltburnnek, hogy a film nézése közben olyan érzésünk támad, mintha ez valójában csak egy összeollózott alkotás lenne, ami úgy válogatta össze a különböző filmeket (Eufória, Szólíts a neveden, A tehetséges Mr. Ripley, de lehetne folytatni a sort) hogy a felszínüket, a külső borításukat lekaparta róluk és magára ragasztotta, miközben a mélyebb rétegeket teljesen figyelmen kívül hagyta.
A Saltburn az összes hibája és az említett kritikák ellenére mégis egy olyan film, amit nem lehet nem szeretni és élvezni, mert tényleg látványos, szórakoztató és jó értelemben groteszk, de pont emiatt okoz csalódást is. Annál sokkal nagyobb potenciál volt benne, minthogy csak egy igényes és csavaros krimi-thriller legyen, viszont annak csak a látszatát tudta megmutatni. Nem sikerült megugrani azt a lécet, hogy egy provokatív film helyett valóban olyan kultikus alkotássá váljon, mint amire az őt körülvevő láz predesztinálta.
