Glinda, Elphaba, Óz és a haverok ismét dalra fakadtak: már csekkolhatod a mozikban minden idők legsikeresebb Broadway-musicalének filmes lezárását.
Emlékezhetünk még, hogy a 2024-es Wicked legelső promóciós anyagait túlnyomórészt hőzöngéssel fogadta az internet népe: sokaknak visszatetsző volt a giccsesnek tűnő színkavalkád és a napnál is világosabb társadalmi üzenet. A moziteremben viszont már leestek az állak, hiszen Ariana Grandéék díszes varieté-show-ja megteremtette a minőségi giccs fogalmát; Jon M. Chu rendezésében kevés kivetnivalót találtunk, és emellett a színészi játék és a produkció is vérprofi volt, ténylegesen mélyreható üzenettel. A közel háromórás játékidő picit talán túlzás volt, de összességében nem volt meglepő, hogy tíz aranyszobor-jelölést kapott a film, amelyből két kategóriában diadalmaskodott is.
Az előző etap tetőpontjában kiderült, hogy Óz (Jeff Goldblum) szélhámos, és Madame Morzalom (Michelle Yeoh) közreműködésével hazugságokkal tartják kontroll alatt Smaragdváros közösségét. Ők felelősek az állatok elnémításáért és bebörtönzéséért, hiszen ahogy Óz mondta: „Semmi sem kovácsolja össze jobban az embereket, mint egy közös ellenség.” Az állatok jogaiért, szólásszabadságáért küzdő Elphabát (Cynthia Erivo) átverik, aki véletlenül szárnyat varázsol Óz majmaira. A körmönfont városvezető kémkedésre használja fel az állatokat, miközben Morzalommal karöltve elhitetik a lakókkal, hogy rettegniük kell a gonosz nyugati boszorkánytól, vagyis Elphabától, aki csak bajt hozhat a fejükre.
10+1 meglepő érdekesség a 30 éves Toy Storyról – Tudtad, hogy élőszereplős verziója is létezik?
3 órája
Elphaba bujkálni kényszerül a zölden ragyogó település melletti erdőben, miközben Glinda (Ariana Grande) szó szerint rózsaszín ködben van Óz türannoszát illetően, és megpróbálja jobb belátásra bírni a feleket. Barátságuk közé azonban hamar éket ver a Ken babára hajazó szépfiú, Fiyero (Jonathan Bailey), akiért mindkét főhősünk odáig van, a férfi viszont vacillál, hogy a kirekesztett Elphabához vagy a biztos választásnak tűnő Glindához húz-e a szíve. Jelentjük, megnéztük a filmet, az előzetes után pedig spoilermentesen kidumáljuk a látottakat.
Tündérmese a tömegmanipuláció pusztító erejéről
Már az első felvonásnak is hangsúlyos politikai, ideológiai üzenete volt. Elphaba kirekesztve érezte magát szokványostól eltérő külseje okán, de hamar kiderült, hogy különleges varázserő birtokában van, és még inkább kilóg a sorból, mint azt gondolta. Nem mindennapi képessége egyre távolabb sodorta őt a konvencióktól, a történet pedig világosan illusztrálta, hogyan működnek a társadalom előítéletei külső jegyek vagy véleménykülönbségek alapján. Kisebb meglepetésemre, de egyébként örömömre a Wicked 2. része még elődjénél is nagyobb lendülettel ugrik fejest a napjaink politikai szcénájára vonatkozó áthallásokban.
A folytatásban Óz konkrétan egy dilettáns zsarnok, aki csak Madame Morzalom félrevezető propagandájának köszönheti, hogy a markában tartja Smaragdváros népét. „A nagy varázsló” valójában egy svindler, egy meztelen király és egy furfangos politikus, aki hebeg-habog, ide-oda bukdácsol, és éjt nappallá téve hatalmának megtartásán és megszilárdításán ügyködik. Nem rejti véka alá a mesélő, hogy a karakter tekintetében Donald Trumppal von párhuzamot, de valljuk be, nekünk is van idehaza egy mágusunk.
Egészen szorongató érzés látni, ahogy Morzalom a rogáni módszerek komplett lajstromát kipipálja: dübörög az Elphaba elleni fekete kampány, kitűzik a lebutított, egybites üzenetekkel operáló lejárató plakátokat (Elphaba: Wicked, Glinda: Good), és átütő sikerrel formálják át Smaragdváros lakosságának gondolatait. Tény, hogy a mondandó olykor túlzottan szájbarágós és triviális, de egy tündérmese esetében, amelyben végső soron a jó és a rossz csatározását láthatjuk, talán elnézhető.
5,8 milliárdért repülnek a Sárkányok Kabul felett, de fapados az élmény – Kritika
2 nappal ezelőtt
Glinda például egy elvarázsolt buborék segítségével közlekedik Smaragdvárosban, hogy ő is Elphabához hasonlóan repülhessen, a forgatókönyv pedig rendre lecsapja a véleménybuborék-metaforát. Glinda törhetetlenül naiv, és rózsaszín világképe szép lassan szertefoszlik, tehát kipukkan az őt körülvevő, fals biztonságérzetet keltő buborék. Kedves, de banálisan kézenfekvő szimbólum.
Az ambivalens disszonancia tehát fekszik a Wickednek: cukormázba csomagolt, pusztító társadalmi kórképet fest. Émelyítően gejl a miliő, de míg az első film képes volt kellő mennyiségű tartalommal aládúcolni konfettibe mártott küllemét, a másodikban már döcögősebb a dramaturgia, és inkább úgy jellemeznénk, hogy a krindzselés „Jedi oldalát” tárja elénk.
A Wicked egy olyan projekt, amelyet könnyű önkéntelenül is röhejesen tálalni, többek közt ezért is érdemelt dicséretet a rendező a 2024-es film kapcsán. Tárgyfilmünkben már felemásabb a szitu: a folytatásban is fellelhetők megható és tartalmas szekvenciák, de jó néhány kellemetlenre sikeredett pillanatot is kapunk. Jonathan Bailey – aki egyébként több mint korrekt színész – valamennyi mondata csontig hatolóan kínos. Világos, hogy a kissé lebutított szerepe kimerül annyiban, hogy ő a magvas gondolatokat nélkülöző szépfiú, de szinte minden megnyilvánulása gyötrelmes.
10 fun fact az 50 éves Száll a kakukk fészkéről, aminek relevánsabb az üzenete, mint valaha
3 nappal ezelőtt
Jó döntés volt, hogy lefaragtak a játékidejéből, és a szűk három óra helyett csak bő kétórás a cselekmény – de sajnos még így is terjengősebb a kelleténél. A viszonylag egyszerű sztori cakompakk megközelíti (kis túlzással) a Sátántangó volumenét, és egy hangyányit túlzásba esik. Az első epizód tempója, történetvezetése organikus volt, ezzel szemben a sequel kisebb üresjáratokkal tűzdelt, és helyenként bizony önismétlően vontatott.
Cynthia Erivo és Bailey közt légüres a tér, bárminemű kémiát nélkülöz a párosuk – az elnyújtott intim jelenetük alatt a komplett moziterem feszengett. A pálmát egyébként magasan Erivo viszi. Ariana Grande az első epizódhoz képest kevésbé meggyőző, és alkalmanként az az érzésünk támad, hogy karaktere megformálása helyett a saját személyiségét vitte vászonra. Nyilvánvalóan vannak átfedések, de a gesztusok tekintetében Glinda időnként túlságosan is Grande.
Miközben szédítő módon váltogatják egymást a kedves jelenetek, kurrens és releváns üzenetek és a kínos pillanatok, érdemes szót ejteni a Wicked sava-borsáról, vagyis a zenéről. Erivo és Grande énekhangja továbbra is makulátlan, a trackek viszont kevésbé emlékezetesek, mint a korábbi etapban. A film derekának környékén monotonná válnak, és alkalmanként a Gyalog galopp ikonikus jelenete jutott eszünkbe, amikor a várkapitány mindenáron meg akarja akadályozni, hogy dalra fakadjon a fia. Üdvösebb lett volna, ha egy kicsit gazdagabb a plot és változatosabb a zenebona. Bailey az énekét is túlspilázza, de összességében a zenei aspektusra lehet a legkevesebb panaszunk. Még Goldblum is dalra fakad, és milyen jól teszi.
Így égesd ki a nézőid: a Pedro Pascal–Guadagnino–Lánthimosz-féle biciklitúltolás nyomában
2025.11.10 13:03
A spoilereket elkerülve nem említem, miként csűri-csavarja Óz, Dorothy, a Bádogember, a Madárijesztő és az oroszlán eredettörténetét a Wicked folytatása, de annyit elárulok, hogy feleslegesen nyúl bele. Kétségtelen, hogy a változtatásokat követően új színezetet kap az originál, 1939-es film, de erre vajmi kevés szükség volt. A finálé csattanója különösen blőd és indokolatlan – aranyos nosztalgiatrip, de koherensebb lett volna a szkript, ha békén hagyja Dorothyék sztoriját, és kizárólag Glinda, Elphaba és Óz csetepatéjára fókuszál.
Ahogy az várható volt, fojtogató CGI-tengerben úszik a produkció, ami nem feltétlenül baj, hiszen pontosan tudtuk, mire számíthatunk. Az viszont már problémás, hogy a számítógépes effektek befejezetlennek tűnnek. Különösen egy központi karakter megfiatalítása és az állatok életre keltésének során. Bizonyos snittek szinte leesnek a vászonról, annyira műhatásúak. Kár érte, mert a díszletek autentikusak és csakúgy ontják magukból az Óz-univerzum feelingjét, de a gyermeteg effektekkel párosítva számos esetben hatástalan az összkép.
Csak szörnyek játszanak Istent – Kritikánk az új Frankenstein-filmről
2025.11.8 9:19
Cukorsokk, s minden, mi – közepesen – jó: a Wicked 2. része kevésbé húsba vágó tartalmilag és szerényebb emocionális töltetettel rendelkező filmalkotás, mint elődje. Megesik, hogy olykor unalmas és picit kellemetlen is, de ezzel együtt sem tudunk haragudni rá. Rossz filmnek semmiképp sem nevezhető; stabil, kompetens felvonás, amely bár minőség tekintetében nem közelíti meg a tavalyi smaragdvárosi kitérőt, az első epizód szerelmesei így is élvezni, értékelni fogják. Amennyiben viszont éppen, hogy csak elvoltál a tavalyi Wicked-mámorral, akkor nyugodt szívvel skippeld, és inkább tedd be újból az Óz, a csodák csodáját.
