Indián bölcsességekről, algériai gyermekévekről, Cseh Tamásról, környezetvédelemről és az animációs filmek jelenéről beszélgettünk Gauder Áronnal, aki a Kojot négy lelke című filmjében az indiánok teremtéstörténetét hozta össze a mai zöld gondolkodással.
Közel húsz évvel a kétezres években kultikussá vált, nagy szakmai és közönségsikert arató Nyócker megjelenése után, Gauder Áron rendező újra egy egész estés animációs filmmel jelentkezik, amelyben az indiánok teremtéstörténetét, gondolkodását és természethez való önzetlen kapcsolatát mutatja be.
A Kojot négy lelke című mozifilmnek két rövidfilm (Kojot és a szikla, Kojot és a sápadtarcú) készítette elő a terepet, amelyek jelentős nemzetközi fesztiválsikereket értek el, és világszerte számos díjat gyűjtöttek be. A kisfilmekhez a rendező az indiánjáték szülőatyja, Cseh Tamás által 2006-ban felmondott indián meséket vette alapul.
A történet üzenete, hogy az emberiség előtt álló kihívások egyetemesek, mindannyiunknak meg kell találnunk a helyünket a teremtmények között, az élet nagy körforgásában. Erről és a film születésének körülményeiről beszélgettünk a filmet jegyző Gauder Áronnal.
A filmben egészen megrázó és felkavaró nyersességgel ábrázolod az ölést és a húsfogyasztást. Milyen étrenden vagy?
Nagyon sok vegán ismerősöm van, és rettenetesen felnézek rájuk, de én még nem voltam képes meglépni azt, amit ők már igen. Tisztelem őket, és értem az indítékaikat, de én húst is fogyasztok. Mivel ezt én magam is egyfajta konfliktusként éltem meg, egyszer szereztem néhány tyúkot és nyulat, majd magam vágtam le őket. Úgy gondolom, ahhoz hogy felelős húsevők legyünk, ezt egyszer meg kell tennünk. És nem volt könnyű, egyáltalán nem könnyű egy élőlényt megölni.
A festékanyag, ami egy generációnyi fiatalnak hozta el az utazás szabadságát – Megnéztük a Kék Pelikant
3 nappal ezelőtt
Leginkább paleo étrenden vagyok egyébként – bár tudom jól, hogy ez már kicsit lecsengett, és nem annyira divatos manapság. Schneider Zoltánnal néhány éve készítettünk is egy dokumentumfilmet (A kőbaltás ember 2. - Samu vacsorája – a szerk.), amiben a vértesszőlősi előember, Samu étkezési szokásainak eredtünk a nyomába, ez pedig a ma ismert paleolit diétához áll a legközelebb.
A legtöbb ember ebben az országban a Nyócker rendezőjeként tart számon. Mi volt a kapcsolatod Józsefvárossal? Ott éltél akkoriban?
Én ugyan sosem éltem a nyolcadik kerületben, de az alkotótársam, Novák Erik (a film producere, egyik írója, valamint M hangja – a szerk.) igen. Az ő ötlete volt a Nyócker története, hiszen ő mozgott otthonosan ebben a világban, én csak valamivel később kerültem képbe. Viszont a film előkészületei során rengeteg időt töltöttünk a nyolcadik kerületben. És igen, annak idején jól meg is kaptam kritikaként, hogy még csak nem is vagyok józsefvárosi.
Ha jól tudom, egész pontosan Kőszegen születtél, majd Algériában nevelkedtél egy ideig. Mennyi idősen és hogy kerültél Afrikába?
Hatéves voltam, amikor a szüleim három évre kimentek építészként dolgozni Algériába – akkoriban viszonylag sok együttműködés volt a szocialista és az arab országok között. Egy mai fejjel már iszonyú lepukkant helyen éltünk, de én ezt akkoriban még nem tudtam megítélni, nekem az a hely akkor maga volt a paradicsom. Rengeteg időt töltöttünk a természetben, a tengerparton, engem ezeken a helyeken csapott meg igazán a szabadság.
Ezek szerint ott is jártál iskolába?
Igen, ezalatt a három év alatt egy francia iskolába jártam, amit őszintén nagyon szerettem. Kilencéves voltam, amikor hazajöttünk Magyarországra, vagyis az általános iskola harmadik osztályára tértem vissza, de az úttörőszövetséget és társait már nem igazán élveztem.
A 2004-es Nyóckert Európa legjobb animációs filmjének választották, egyszerre volt jelenség és kordokumentum, aztán a szélesebb nyilvánosság egészen sokáig nem hallhatott rólad. Mi történt veled a Nyócker után?
A Nyócker sikerén felbuzdulva mindjárt bele is vágtunk egy másik filmbe, ami egy izlandi viking sagának készült. Ezt a munkát egy úgynevezett normatív támogatás is segítette: ha a fesztiválokon bizonyos számú díjat elhozol, akkor a következő munkádat anyagilag megsegítik.
Újabb kulturális kézikönyv egy újabb mesterműhöz: Miről szól valójában a Chihiro Szellemországban?
2024.3.10 10:59
A Nyóckerhez hasonlóan ebbe is Novák Erikkel vágtunk bele, azzal a különbséggel, hogy ez már az én ötletem volt. Ez egy izlandiakkal készülő, 3D-s koprodukció lett volna, és bár jól haladt a munka, a filmfinanszírozási rendszerek átalakítása miatt nem tudtuk befejezni.
Nekem ezzel hatévnyi munkám ment a levesbe.
Ez akkor azért eléggé megfektetett, ugyanakkor ez a pofon valamennyire észhez is térített, hiszen ezzel az izlandi történettel tényleg nagy fába vágtuk a fejszénket. Ezt követően álltam rá a rövidfilmekre, és így kezdtem el dokumentumfilmekkel és indiántörténetekkel foglalkozni.
De mi vezetett az indiánokhoz?
Mindenekelőtt az algériai élményeim. Máig emlékszem, hogy a szüleim felvásárolták az arabok által kilőtt vaddisznókat – amiket vallási okokból nem fogyasztottak el –, majd a strandon nyúztuk és dolgoztuk fel őket. Olyan is előfordult, hogy egy nap anyám egy cápával állított haza.
Iszonyatosan nomád körülmények között éltünk, de én ezt rettenetesen élveztem. Imádtam a természetben lenni, és ez az érzés valahogy velem maradt.
Aztán édesanyám révén megismertem Cseh Tamást, aki gyakran mesélt nekem az indiántáborokról, így aztán az érettségim után csatlakoztam hozzájuk, és azóta is a közösség tagja vagyok – nagyon fontos része az életemnek, hogy egy hatvan éve létező társaság tagjaként két hetekre kiszakadok a civilizációból.
„Volt olyan ruhája Bellának, aminek öten varrtuk a nyakát“ – Interjú Hegedűs Dórával, a Szegény párák tervezőasszisztensével
2024.3.6 19:56
Ezekben a táborokban ismerkedtem meg az indiánok életével, történelmével, kultúrájával és mitológiájával. Egy idő után persze én magam is felismertem, hogy valószínűleg rossz korba születtem, ha folyton indiánokról, vikingekről vagy ősemberekről készítek filmeket.
Édesanyád honnan ismerte Cseh Tamást?
Egy Villányi úti épületegyüttesben lakott ő, illetve anyám is a nagyszüleimmel. Többször előfordult, hogy amikor a nagymamám főzött, Tamás is ott evett náluk, és mivel egy generáció voltak, anyukám nemcsak hallgatta a dalait, hanem kimondottan jóban is volt vele.
Kisgyerekként Kővágóörsön is többször jártam nála a nagymamámmal (a zenész egy parasztházat vásárolt a községben, amelyet maga újított fel, majd közel harminc évet töltött a faluban – a szerk.), ő pedig már akkor lelkesen mutogatta nekem a nyilakat és a fejdíszeket.
Ezután adja magát a kérdés: hogyan került a képbe Cseh Tamás állandó alkotótársa, Bereményi Géza?
Bereményi Géza Kovács Krisztinával írt egy színdarabot Apacsok címmel, ami lényegében egy magyar indiánjátékon belül játszódó besúgótörténet a hatvanas évekből. Ők kerestek meg egy alkalommal azzal, hogy készítsem el a háttereket a darabhoz, hiszen ez egy hozzám közeli világ. Természetesen örömmel vállaltam a feladatot, aminek köszönhetően kb. fél évet dolgoztunk együtt. Ezt követően már nem tűnt lehetetlennek bevonzani őt a filmbe.
Mi volt a célod ezzel az új filmmel?
Szerettem volna átadni az indiánok látásmódját és bölcseleteit. Tudhatjuk, mennyire szépen tudtak arról beszélni, hogyan látják az élet dolgait, különösen, amikor a fehérekkel tárgyaltak, akik többnyire átverték vagy lelőtték őket. Az egyik leghíresebb mondásuk is arról szólt, hogy nem tudják odaadni nekik a földet, hiszen az nem az övék – ott éltek rajta, de a föld birtoklásának koncepcióját nem értették.
„Lehet egy ilyen országban úgy punknak lenni, hogy közben vállalkozó maradsz?” – interjú Tenner Benivel, a Konyhakör alapítójával
2024.3.2 9:41
Azt gondolom, az indiánoknak egy csomó olyan gondolatuk van, amikből rengeteget tanulhatnánk. És egy-két alkotástól eltekintve mindez nincs igazán feldolgozva. Arról nem is beszélve, hogy a mitológiájuk is mennyire izgalmas ezekkel a félig állati, félig emberi lényekkel.
Számomra az is baromi izgalmas, hogy az indiánok teremtéstörténete mennyire más, mint a bibliai, amiben a világ elkészül, aztán működik, ahogy működik. Ezzel szemben az indiánoknál a világ inkább egy folyamatosan alakuló valami, amibe időről időre új elemek épülnek be.
Szóval ott volt előttem egy csomó marhajó sztori remek humorral és izgalmas karakterekekkel – úgy gondoltam, ez mindenképpen rajzfilmre kívánkozik.
2023-ban mit tudunk tanulni az indiánoktól?
Nekünk, európai embereknek többnyire az a képünk az indiánokról, hogy lóháton, tollakkal a fejükön kiabálnak és lövöldöznek, de ennél azért jóval nagyobb mélységei vannak az indiánok kultúrájának. Mint minden természeti nép, jóval harmonikusabb viszonyt ápolnak a környezetükkel, mint mi, akik ebben nem igazán jeleskedünk.
Irtó praktikus például szelektíven gyűjteni a szemetet – én is csinálom –, csak sajnos már baromira nem elég, és ha nem változtatunk mihamarabb a hozzáállásunkon, annak rettenetesen csúnya vége lesz. Úgy gondolom, az indiánok látásmódja valódi alternatívát kínál nekünk – mint például a buddhizmus.
Nem attól leszünk boldogok, hogy egyre csak halmozzuk a tárgyi javainkat – gyakran embertársaink vagy más élőlények kárára érvényesülve –, mert mindenből a legújabbat szeretnénk. Ez egy csapda.
Szerintem az a felfogásunk is egy óriási átverés, hogy az idő egy lineáris valami, ami tart valahonnan valahova, és szeretjük azt gondolni, hogy a rosszból a jó felé. Az indiánok és más természeti népek ezzel szemben körforgásban gondolkodnak, így náluk sokkal nagyobb hangsúlyt kap a jelen, nem rohannak át az életükön valami fölöslegeset hajszolva.
A filmemben azt szerettem volna megmutatni, hogy láthatjuk másképp is a világot, az életünket.
A Kojotról tavaly ilyenkor még Minden a rokonom címmel cikkeztek? Mi történt menet közben a címmel?
Ez egy munkacím volt, ami az indián kultúra egyik tételmondatára utalt, és bár én nagyon szerettem, a csapattal egy idő után túlságosan elvontnak találtuk. Közben a film készítése során Kojot igazi főszereplővé nőtte ki magát, így úgy éreztük, hogy a film címéből sem hagyhatjuk ki.
Túlórák, injekciókkal ébren tartott erekciók: így készültek a kilencvenes évek legendás pornófilmjei Magyarországon
2024.2.25 10:07
Kojot valamennyi indián törzs hitvilágában megjelenik, az alakja minket talán a bibliai ördögre emlékeztethet, de nem azonos vele, nem feleltethető meg neki. Ő testesíti meg az emberi vágyakat, a testiséget, az éhséget, továbbá minden olyat, ami bennünk munkálkodik, de nem szeretünk tudni róla, inkább elnyomjuk magunkban.
Amikor a filmet néztem, az volt a legfurcsább élményem, hogy itt ülök a Nyócker rendezőjének új filmjén, és a teremben – rajtam kívül – senki sem nevet. Szándékosan nem akartál nevettetni ezzel a munkáddal?
Az indiánoknak sajátos humoruk van, ami nem túlzottan harsány, és ami nekünk, magyaroknak – talán a földrajzi távolság miatt is – kissé idegen. Mivel én már harminc éve benne vagyok ebben a kultúrában, nekem ez a humor teljesen természetes, én magam nagyon kedvelem. Szerintem a film igenis tele van komikus elemekkel, a Kojot a maga szerencsétlenségében egy kifejezetten mulatságos figura. Lehet, hogy a film témája túl komoly? Vagy nem elég harsányak a poénok? Ezekre a kérdésekre még én sem tudom a választ.
A Nyóckerben LL Junior nemcsak az egyik főszereplő hangját adta, hanem nyelvi konzulensként is közreműködött. A Kojotnál ki vagy kik feleltek azért, hogy autentikus legyen a végeredmény?
Nagyon komolyan vettük a film hitelességét. Eleve eredeti indiántörténetekből dolgoztunk, gyúrtunk össze elemeket: a dramaturgiáért Bereményi Géza felelt, de én közben folyamatosan őrködtem, hogy mi fér bele ebbe a világba, mivel nem lépjük át az autentikusság határait.
Ezután került képbe Charles Cambridge a Colorado Egyetemről, aki az amerikai indián kultúra, vallás és történelem szakértője, valamint az Egyesült Államok délnyugati részén élő navahó törzs beiratkozott tagja, aki tanácsadóként dolgozott a Netflix Chambers (magyarul: Kamrák – a szerk.) című sorozatán is. Miután elolvasta a forgatókönyvet, megannyi észrevételt fűzött hozzá.
„A Wembley-ben állva mintha az utolsó kívánságom teljesült volna“ – Interjú Siklósi Petrával, aki a Nottingham Forestet is fotózta
2024.2.24 10:12
És felvettük még a kapcsolatot Chris Eyre amerikai filmrendezővel is, aki az 1998-as, Füstjelek című filmjével számos fesztivál díját elnyerte. Ő cheyenne-ként elsősorban azt javasolta, hogy mivel szinte mindig csak a sziúkat látjuk a filmeken, ezért a Kojot legyen inkább pánindián. Az ő észrevételeit is igyekeztünk figyelembe venni az alkotásnál.
2004-ben a Nyócker volt az első magyar egész estés, számítógép-animációval készült film. Így közel húsz évvel később, hogy látod, hová fejlődött ez a műfaj?
Mivel a METU-n is tanítok, azt látom, hogy nagyon sok tehetségünk van, akik valósággal ontják a nagyon erős alkotásokat. Az animációkészítés időközben abszolút női szakma lett, itthon is zömében lányok dolgoznak ezen a területen. A magam részéről nagyon örülök, hogy rengeteg animációs alkotás készül mostanság, és a technológia fejlődése is kedvez a műfajnak, az online felületeknek köszönhetően például sokkal könnyebb elérni a közönséget.
A mainstreamben viszont érzek némi kifulladást, valószínűleg azért készül annyi szuperhősfilm is, mert az alkotók már egyre kevésbé tudnak új dolgokat kitalálni. És persze technikailag is egyszerűbb filmsorozatokban gondolkodni: sokkal költséghatékonyabb úgy filmet készíteni, hogy már le vannak modellezve a legfontosabb szereplők. Ezek a filmek szinte mérnöki munkák: már a forgatókönyvükön is érzed, hogy ezeken egy csapat dolgozott, akiknek az volt a célja, hogy az új rész még viccesebb, látványosabb és akciódúsabb legyen.
Viszont én nem szeretem a biztonsági játékot. A szuperhősfilm egy cirkuszi mutatvány. Csak egyetérteni tudok Scorsesével, aki szerint a szuperhősfilmek nem filmek.
Szerintem az igazán jó filmek – legalábbis azok, amiket én szeretek – egész máshonnan erednek: többnyire abból a szándékból, hogy valaki el szeretne mondani, ki akar adni magából valamit, ami aztán szerencsés esetben valósággá válik. Ezek többnyire független, kis pénzből készülő alkotások, amelyekben van kockáztatás, és sok esetben igen küzdelmes úton készülnek el. De azt is látnunk kell, hogy hiába rendkívül erősek ezek az independent filmek, ha közben nem találják meg a közönségüket.
Fillérekből készültek és vagyonokat kaszáltak a legijesztőbb filmekkel: a kézikamerás horrorok felemelkedése és bukása
2024.2.18 10:03
Ha az ember azért készít filmet, mert pénzt akar csinálni, az már eleve elindítja egy úton. Egészen más lesz a végeredmény, ha valaki szívből fut neki egy történetnek. Én is így készítettem a Kojotot, ami önmagában persze nem garancia semmire, de őszintén remélem, hogy ezt a közönség is érezni fogja majd a filmen.
A Kojot viszont egészen máshogy fest, mint a Nyócker. Mi volt a cél a történet vizuális megjelenítésével?
Tudatos szándék vagy elgondolás nem állt mögötte. Mivel van némi kapcsolódásom a témához – magam is járom a természetet, illetve ennyi év után azért valamennyire ismerem az indián világot –, igyekeztem inkább érzésből rajzolni.
Azt viszont mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy a szereplőim ilyen édi-bédi, Walt Disney-filmeket idéző figurák legyenek, ezért igyekeztem kicsit a totemek és a barlangrajzok irányába terelni a kezemet.
Annak idején a Nyócker látványvilágát elsősorban az anyagi helyzetünk határozta meg, a South Park pedig minket is ráébresztett arra, hogy nincs szükség valami iszonyatosan jó látványra ahhoz, hogy egy önmagában is erős, szövegorientált történet működjön.
A következő egész estés filmedre is közel húsz évet kell majd várni?
Ez elsősorban attól függ majd, hogy mi lesz a mostani film sorsa. Én már nyolc éve ebben élek, ezzel kelek és fekszem, úgyhogy nagyon várom, hogy a Kojot végre moziba kerüljön, egyszerűen ki vagyok éhezve a feedbackre.
