Emberkereskedelem, intim higiénia, szexturizmus és modernkori rabszolgaság – a magyar szervezet minden eszközével harcol az elnyomottakért.
Azt elmúlt években több ízben is olvashattuk már a közösségi médiás felületeken egy rendkívül ambiciózus lány munkájáról, aki csapatával együtt több száz afrikai gyermek életét változtatta meg. Ha nem jótékonysági vásárokon, akkor egy kis szerencsével a párás afrikai dzsungelben is elcsíphetjük, amint a helyiekkel együtt fát gyűjt, zöldségeket és gyümölcsöket takarít be, vagy éppen az intim higiénia fontosságáról mesél a kamaszoknak.
Ezúttal a REFRESHER Magyarország szerkesztőségének vendége Szilágyi-Könczöl Zsófia, a Szívemben született Afrika misszió vezetője, aki arról mesél nekünk, hogyan is válthatjuk meg az egész világot egy maroknyi ember számára akár Magyarországról is.
Mi is az a Szívemben született Afrika?
A Szívemben született Afrika öt és fél évvel ezelőtt csupán egy blognak indult, ami mára egy nemzetközi fejlesztéssel és segélyezéssel foglalkozó civilszervezetté nőtte ki magát. Magát a blogot akkor indítottam el, mikor először jártam Ugandában, és azt a célt szolgálta, hogy a magyaroknak meséljek az ottani tapasztalataimról, az emberekről, a mindennapokról. Teljes megdöbbenésemre elég nagy érdeklődés övezte, és akkor született meg igazából annak a gondolata, hogy ezt a tevékenységet valahogy szervezettebb formában folytassam.
Szervezetként kicsivel több mint három éve működünk. Mára már nagyjából 20-30 önkéntes dolgozik aktívan a csapat részeként, de én vagyok az egyedüli, aki teljes állásban csinálja ezt. Reméljük, hogy a későbbiekben tudjuk bővíteni a munkaállományunkat is.
Ha afrikai utazásokról van szó, általában a kontinens kicsit frekventáltabb részeire szokott esni a választás: Egyiptom, Marokkó, Tanzánia. Ám te mégis Ugandába mentél. Miért?
14 éves koromban döntöttem el, hogy Afrikával szeretnék foglalkozni, amikor apukámtól kaptam egy olyan amerikai lány által írt könyvet, aki a gimnázium utolsó évében Ugandában önkénteskedett. Valahogy annyira megragadott ez az olvasmányélmény, hogy rájöttem, én is valami olyasmire vágyom, mint amit ő csinált. Akkor még jobban beakadt ez az Uganda dolog, de alapvetően is kezdettől fogva a kelet-afrikai rész érdekelt. Uganda pedig pont Kelet-Afrikában található az egyenlítő mentén.
Később gyakornok voltam egy Afrikával foglalkozó civilszervezetnél, ahol első alkalommal lehetőséget kaptam arra, hogy kiutazzam az országba. Elég sorsszerű volt, hogy pont Ugandába kellett mennem, úgyhogy úgy tűnik
nekem minden út Ugandába vezetett.
Ma már Ugandán belül több helyszínen is dolgozunk, illetve a tavalyi évtől már Kenyában is.
Volt már egy adott kép a fejedben erről az országról? Olyan volt, mint amire számítottál? Hogyan kell elképzelni, milyen is az az Uganda?
Nyilván én is egy csomó prekoncepcióval vágtam bele az első kiutazásomba. Mégis mind pozitív és mind negatív értelemben is nagyon arcon csapott az ugandai valóság. Ezért mindig is bajban vagyok azzal kapcsolatban, hogy hogyan meséljek az országról.
Innen Európából nézve sokszor az a tapasztalatom, hogy úgy beszélnek általában Afrikáról, mintha – csúnyán fogalmazva – egy pöcegödör lenne az Isten háta mögött, és semmi nincs ott az égvilágon csak betegség, szegénység és éhezés.
Ezt a kommunikációt sem tartom annyira jó dolognak, de azt is látom, hogy nagyon sokan túlromantizálják az egész kontinenst napsütéssel, meleg idővel és pálmafákkal. Valahogy a kettő között van az igazság – Uganda is így teljes.
Mi vidéki területeken dolgozunk, így mint mindenhol a világban, ott is elég nagy különbség van a város és a vidék között, bár talán magyarországi viszonyokhoz képest sokkal élesebbek a határvonalak. Egyébként a faluban, ahol mi tevékenykedünk, például semmiféle közüzemi szolgáltatás nem elérhető: nincs vezetékes víz, nincs áram, az emberek sárból tapasztott kunyhókban laknak, ami mondjuk ma már annyit modernizálódott, hogy a szárított növényekből épített tetőt hullámpalára cserélték.
Ezt valahogy most elég nehéz elképzelni így Budapest szívéből, Európa közepén.
Valóban, ráadásul az ottaniak olyan küzdelmekkel néznek szembe napi szinten, amit szerintem amúgy sem lehet itthonról elképzelni. Annak ellenére, hogy jól tudom, itthon is van szegénység, és hogy rengeteg gyerek számára nem biztosított a megfelelő oktatás vagy egészségügyi ellátás. Szóval nem azt mondom, hogy itt kolbászból van a kerítés és hogy ott mennyivel sokkalta rosszabb.
Ám én itthon is önkénteskedtem mélyszegénységben élő emberek között és mégis azt láttam, hogy a szegénységnek az a foka vagy azok a kihívások, amikkel Ugandában találkoztam, azokat itthon korábban nem tapasztaltam. Abban a faluban, ahol az első kinnlétem alatt dolgoztam, a gyerekek többsége csupán hetente 2-3 alkalommal tudott enni, és akkor se úgy képzeljük el, hogy valami tápanyagban gazdag, kiadós ételhez jutottak hozzá. Nagyon sokan például csak a cukornádat ették, amit egyébként konkrétan nem is lehetne megenni. A cukornádnak alapvetően az édes, nagyon sűrű cukros nedvét szívjuk ki, ám nem szabad a nádrészét is megenni, mert komoly emésztőrendszeri problémákat okoz. Viszont ez a számukra legolcsóbban elérhető táplálék.
Vagy például a ma felnőttkorú nők többsége nem is járt ott egyáltalán iskolába vagy csak az általános iskola alsótagozatáig jutottak. A lányok többsége 13-14 éves korukra már feleségek és anyák. Mi nagyon sokat foglalkozunk a menstruációs szegénységgel, és amikor először érkeztünk a kiválasztott területekre, azt sem tudták a helyiek, hogy mi az, hogy betét. Bőven volt feladat.
Milyen területeken dolgoztok Ugandán belül?
Először Manafwában (ejtsd: manafa) kezdtük meg missziós munkánkat, ez Uganda keleti részén található. Ebben a régióban meghatározó a kenyai határ közelsége, s ez azért is fontos tényező, mert nagyon sokan a jobb jövő reményében a családjukat hátrahagyva Kenyába mennek munkát keresni. Uganda ezen részén elég erősen jelen van az országok közötti illegális kereskedelem. A helyi bűnszervezetek fegyvereken és kábítószereken kívül olyan alapvető dolgokkal is üzletelnek, mint a rizs. Az pedig, hogy egy ilyen mozgás megy a helyiek életterén keresztül nyilván nem hat jól az ottani közösségekre. Én egyébként még akkor kerültem a területre, mikor gyakornokként dolgoztam az első afrikai szervezetemnél. A későbbiekben pedig magam is úgy döntöttem, hogy érdemes a Szívemben született Afrikának a régióban dolgoznia. A többi projekthelyszínünket pedig a munkánk során más szervezetek helyezték a látóterünkbe.
Ugandán belül a másik terület, ahol jelen vagyunk, Karamoja (ejtsd: karamoddzsa), az ország legszegényebb részének számít. Itt konkrétan a mai napig aktív törzsi konfliktusok vannak, ez pedig egy extrán terhelő körülmény az ottélők számára.
Mégis minden rossz valahogy egy elképesztően erős közösséget kovácsol. Például, ha egy családban haláleset történik, a falu feladata lesz a családban élő gyerekek ellátása, segítése, míg így az idősebbek gyászolhatnak. Az esküvőket is a faluközösség szervezi, ők adják össze a párt. A nők pedig folyamatosan segítik a kamaszlányokat, hogy nekik már jobb sors jusson. Ott tényleg mindenki tud a másikról, figyelnek és foglalkoznak is egymással. A kinti munkánk során is mindig maguk hozták a látóterünkbe a közösségük azon tagjait, akiknek tényleg elkelt a segítség, soha nem önös érdekek vezetik őket.
Miből áll a ti afrikai tevékenységetek?
Elég sokrétű, amit mi csinálunk, de a missziós témák a területek szerint adják magukat. Manafwában egyfelől van egy elméleti része is a munkánknak, mely az egészségügyi, intim higiéniás, menstruációs szegénységgel kapcsolatos kérdésekre fókuszál. Menstruációs csomagokat osztunk ki, sőt szakképzés jellegű oktatás keretén belül kézi és gépi varrást is tanítunk a helyi nőknek, akik így maguk is el tudják készíteni a saját intimbetétjüket. A kamaszlányokkal egyébként a családon belüli erőszak, gyermekházasság és más társadalmi témákkal is foglalkozunk, hogy ne kelljen „szívességeket tenniük” idősebb férfiaknak, a tandíjuk érdekében.
Egy másik fontos missziós tevékenységünk pedig, hogy egy pályázat keretén belül iskolát építettünk Manafwa területén, amiben helyet tudtunk biztosítani egy bölcsődei, három óvodai, és jelenleg az általános iskola ötödikig osztályáig egy csoportnak. Ehhez minden évben hozzáépül egy újabb tanterem. Az iskolához kapcsolódóan van egy gyermektámogatási programunk is, ahol magyar adományozók tudják havi rendszerességgel egy-egy helyi gyerek iskoláztatását támogatni. Így a fővárosból, Kampalából tudunk nekik tanárt, tanszereket, napi többszörös étkeztetést és szükség esetén az orvosi ellátást biztosítani. Ennek van egy kamaszlányokra kialakított része is, hol a tanulóknak a bentlakásos iskolába tudjuk kifizetni a tandíjukat.
Bár eddig csak a nőkről és a lányokról beszéltem, de változást az ő esetükben férfiak nélkül nem tudunk elérni, így a férfiakkal, kamaszfiúkkal is dolgozunk oktató programok keretein belül. Ezt már nem én vagy a csapat többi női tagja csinálja, hiszen azt elég hamar felmértük, hogy ha fiatal fehér nőkként kiállunk az igazi tradicionális vidéki afrikai férfiak elé, s arról próbálunk beszélni velük, hogy hogyan is kell a feleségükkel, gyermekeikkel bánni, az elég kontraproduktív. Ezzel kapcsolatban a csapatunk férfi tagjai tartanak nekik foglalkozásokat és beszélgetéseket.
Végül a hazai és a nemzetközi piacon a helyiek által készített tradicionális afrikai ékszerekkel és kosarakkal is kereskedünk adományvásárokon. Az innen befolyt összeget visszajuttatjuk hozzájuk, így kvázi egy plusz bevételt tudunk generálni a közösségeknek. Szervezetünk egyik tagja, Czikkely Panni (@czikkcakk) is rengeteget segített abban, hogyan is kellene a helyi termékeket úgy átalakítani, hogy azok bárhol forgalmazhatóvá váljanak.
A másik ugandai területünkön, Karamojában az emberkereskedelemmel, a szexturizmussal, a gyermekek szexuális kizsákmányolásával kapcsolatban tartunk foglalkozásokat. Illetve fontos, hogy most már két kenyai nyomornegyedben is becsatlakoztunk a gyerekek oktatástámogatásába és a kamaszlányoknak a menstruációs szegénység körüli problémák megoldásába.
Emberkereskedelem felszámolása? Hogyan lehet egy ilyen globális intézményt felszámolni?
Ez egy viszonylag összetett folyamat.
Az első lépés az lenne, hogy kvázi community awerness (közösségi tudatosság) keretein belül tudatosítsuk az közösség tagjaiban, hogy ha netán kapnának bármiféle meseszerűen szép álláslehetőséget Dubajban, például szobalánynak, akkor azt mindig nagy körültekintéssel kezeljék.
Ugandában és Kenyában teljesen legálisan, konkrétan ügynökségeken keresztül viszik ki az afrikai embereket főként az Öböl-menti államokba.
Nagyon sokszor – ezt így is nevezzük – modernkori rabszolgaságba kényszerítik őket, szóval nem minden esetben szexuális célú kizsákmányolásról van szó, hanem „csupán” túldolgoztatják, megverik, éheztetik őket, de nyilván a fiatal nőket az esetek többségében szexmunkára kényszerítik.
Plusz Európa felé irányuló emberkereskedelmi láncok is léteznek, amelyeket a legnehezebb így visszakövetni.
Ám a szerződések csapdájában nagyon gyakori, hogy a későbbiekben egyáltalán nem hallunk semmit ezekről az emberekről, vagy ha netán mégis sikerül visszatérniük a közösségükbe, a családjukhoz, látszik, hogy súlyos traumákon estek keresztül. Ez egészen odáig is el tud fajulni, hogy elfelejtik az anyanyelvüket és mindenki számára ismeretlen szavakkal próbálnak kommunikálni. Ez abból ered, hogy nagyon sokszor, amikor fogva tartják őket, egy alternatív nyelven parancsszavakkal kommunikálnak velük, hogy mentálisan megtörjék őket.
Szóval egyrészt a biztonságos migrációról tanítjuk őket: vagy el se induljanak és ne vállalják el ezeket a munkákat; vagy ha mégis nekivágnak, arra tanítjuk őket, hogyan lehet megfelelően utánanézni, biztonságos ajánlatról van-e szó.
A kenyai partnerszervezeteink fel is tárják ezeket az emberkereskedelmi hálózatokat és ki is tudnak menekíteni belőle nőket. A mi feladatunk utána a rehabilitációs és reintegrációs tevékenységben lesz fontos, amihez kapcsolódik jogi képviselet is, szóval így nem csupán magára a kimenekítésekre fókuszálunk a partnerszervezettel, hanem mindent meg is teszünk, hogy súlyos következményei legyenek ezeknek a bűncselekményeknek.
Nem lehet egyszerű, főként mentálisan felkészülni egy ilyen misszióra. Erre van valamilyen programotok?
Minden évben két alkalommal önkéntesfelkészítő hétvégét tartunk, ami konkrétan az afrikai kiutazásra fókuszál – mielőtt bárki terepre menne, ezt nálunk muszáj elvégezni. Ennek egy része egészségügyi, biztonsági felkészítés, valamint a területek mélyebb megismerése. Mire az önkéntesek kiérnek a terepre, nagyon pontosan tudniuk kell és tudják is, hogy az adott missziónak mi a célja, és hogy ők abban milyen feladatot és szerepet töltenek be. Viszonylag azért mégis hosszú időt töltenek el a kontinensen. Egy ilyen misszió általában 2 és 6 hét között mozog, de ez függ az adott elvégzendő feladattól is, bár mindig igyekszünk tekintettel lenni az önkéntesek idejére.
Egyébként minden missziónak van egy kötetlenebb része is. A kitűzött cél elvégzése után az önkéntesek jobban megismerhetik az országot és az abban élő törzsek kultúráját kisebb kirándulásokon keresztül.
Még az interjú előtt mesélted, hogy a szervezet már egy ideje dolgozik együtt pszichológussal is a misszió utáni „traumák“ feldolgozása végett. Nem lehet egyszerű mindazt utólag megélni, amivel egy ilyen úton találkozhatunk. Mi az, ami megterhelő lehet egy friss önkéntes számára?
Talán a nyomor. Én már korábban is hallottam, hogy a szegénység és a nyomor között mekkora különbség van, holott nagyon sokan szinonimaként használják a kettőt.
Eddigi utazásaim során azt láttam, hogy Afrikában a szegénységnek van egy megtartó ereje. Például Manafwában az emberek szegények. Nem nyomorban élnek, de szegények: keveset tudnak enni, korlátozott az egészségügyi hozzáférésük, sokkal kitettebbek az élet viszontagságainak. Viszont ők ezzel a szegénységgel közösségként küzdenek meg.
Kenyában, azon belül is Nairobi, a fővárosban, ott bizonyos negyedekben tényleg nyomor van. Ott nem foglalkoznak azzal, hogy a szomszéd családban egy 12 éves kisfiú lett a családfő, s neki kell a testvéreit ellátnia. Ilyen Manafwában nem történhetne meg, ott foglalkoznak egymással az emberek. De hogy mi is a szegénység? Például amikor elkezdtünk a manafwaiakkal dolgozni, az emberek tényleg tömegesen haltak meg a maláriában, ami amúgy egy 400 forintos gyógyszerrel simán megmenthető lenne. Én is voltam maláriás és nem haltam bele, mert hozzá tudtam jutni a gyógyszerhez. Vagy szegénység az, hogy a felnőtt emberek 50-60 éves korukig egyáltalán soha nem láttak még orvost, mert nem volt lehetőségük egészségügyi ellátáshoz. Vagy szegénység az is, hogy az emberek nem tudnak minden nap enni, nem tudnak iskolába járni, hiszen Ugandában nincs ingyenes oktatás.
A szegénység egy rendszerszintű probléma. Viszont nyomor az, hogy egy nairobi iskola körül idősebb férfiak már konkrétan hálózat keretein belül szexért cserébe betétet adnak kamaszlányoknak. Nyomor az, hogy minden ilyen negyedben a segélyszervezetek által kiépített vizes blokkok körül kiépült a vízmaffia. De a nyomornak egy másik léptéke, hogy egy anya, csak azért hogy ne haljanak éhen a gyerekei, szexmunkára kényszerül. 60-70 forintnak megfelelő összegért árulja testét, hogy azon a napon kapjon egy adag kukoricakását. A nyomorban az emberek bántják egymást, ártanak egymásnak.
Miért nyitottatok Kenya felé? És miért pont Kenya?
Azt tudtuk, hogy szeretnénk új helyszínre is menni. És bár Manafwában még mindig szükség van a támogatásunkra, s nem is szeretnénk elengedni a kezüket, de ott már elértünk közösen egy fejlődési szintet. Ott az elsődleges feladat már az, hogy minél önállóbban, minél önfenntatóbban működjenek. A Karamojában átélt emberkereskedelemmel kapcsolatos tapasztalataink alapján jött az az ötlet, hogy nyissunk Kenya felé is, ami Kelet-Afrika emberkereskedelmi központja. Ott kapcsolatba kerültünk egy lengyel alapítású kenyai szervezettel, akikkel ezen a területen már el is kezdtünk dolgozni.
Az első kenyai utam során kerültek a látóterembe ezek a kenyai nyomornegyedek, és a bennük található problémák. A másik munkabázisunk pedig a kenyai óceánpartot érinti, ahol egyszerre van jelen a nyomor és a luxus. A problémák egymással összefüggnek, és ahogy beleássuk magunkat egy terület adott problémájába, rögtön felderülnek a szálak, hogy merre kell a későbbiekben továbbindulnunk.
Akkor most konkrétan egy új helyszín kiépítésén dolgoztok. Mesélnél egy kicsit, hogy ez miként is működik?
Az első kenyai utaim során csak a fővárosban jártam – akkor kezdtünk a nyomornegyedek és az ottani emberkereskedelmi problémák felé nyitni. Viszont legutóbbi kiutazásom alatt, ami körülbelül egy hónapja volt, már konkrét elképzelésekkel mentünk ki az országba, ahol sikerült is megalapoznunk az új misszió alapjait. Egy elég átfogó kutatást is végeztünk a terep feltérképezése mellett. Alapelvünk, hogy ne csupán európai szakirodalmra alapozzuk az ismereteinket, hanem minél több afrikai egyetemi kutatónak a publikációját is figyelembe vegyük.
Kenyában két nyomornegyedben, egy-egy iskolához kapcsolódóan egészségügyi fejlesztési, gyermekvédelmi, illetve azt a kamaszgyerekeknek létrehozott projektünket fogjuk folytatni, amelyet már Manafwában is elindítottunk.
A parti szakaszon szintén az emberkereskedelem és a szexturizmus problémájára szeretnénk fókuszálni. Az utóbbi kérdésében megdöbbentő mélységekig jutottunk el. Gyakorlatilag az európaiak termelik újra ezt a problémát. Egy osztrák film, a Paradise Liebe rendkívül jól mutatja be a témát: gazdag fehér férfiak a pálmafák árnyékában töltik el idejüket az afrikai lányokkal. Illetve a kelet-európai idősebb hölgyek is masszív szerepet töltenek be a szexturizmusban, ők pedig önként sétálnak bele a csapdába. A helyi férfiak, a beach boyok elhitetik velük, hogy ők a legszebbek, a legokosabbak, szerelmet ígérnek nekik, gyakran maguk is szexuális szolgáltatást nyújtanak ezeknek az európai nőknek.
Nagyon gyakran a fekete férfi haza is viszi magához, a családjához európai kiszemeltjét, hogy saját szemével is lássa, milyen körülmények között élnek, közben gyakorta neki is felesége van, akit arra az időre testvérnek, vagy unokatestvérnek nevez ki. Az egész egy színjáték a pénzért cserébe.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ám a legrosszabb forgatókönyv, s itt kapcsolódunk be mi, a gyerekeket érinti.
Mint kiderült konkrétan kész pedofilhálózat épült ki az európai turistákra. Mi is láttuk, hogy melyik az a helyi pub, ahova ha beül az ember, és az egyezményes ital kikérve, máris jön valaki, hogy beszervezzen az illetőnek egy kiskorút.
Az a szervezet, akikkel ezen a területen együttműködünk, igyekeznek védett házakat kialakítani a partszakaszon azoknak a gyerekeknek és felnőtt nőknek, akiket prostitúcióra kényszerít a rendszer. Itt látszik megint csak, hogy a szegénység és a nyomor között mekkora különbség van. Az odaérkező európaiak is pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, hogyan traumatizálják azokat a gyerekeket és fiatal nőket, és egyáltalában nem érdekli őket. A probléma folyamatosan újrateremti magát.
A jövőre nézve milyen elképzeléseitek vannak? Hol látod a szervezetet 10 év múlva?
Földrajzilag nem nagyon mennénk máshova. Én hiszek abban, hogy növekedni fogunk, de Magyarország egy kis ország, mi pedig egy kis szervezet vagyunk, és a segítség akkor éri el legjobban a célját, ha a már missziós területeinken folyamatosan tudjuk erősíteni, elmélyíteni a jelenlétünket és a hatásunkat. A későbbiekben mi is szeretnénk önállóan védett házakat kialakítani, de legalábbis erősen bekapcsolódni ezekbe a projektekbe.
Voltak pillanatok, amikor elbizonytalanodtál a célban?
Igen. A kezdetekben sokszor megfordult a fejemben, hogy van-e értelme annak, amit csinálok, hiszen a munkák elején mindig csak egy maroknyi embernek tudtunk segíteni, ezzel pedig így nem tudjuk világszinten felszámolni az emberkereskedelmet, az éhezést és a korai gyermekelhalálozást. Viszont azért mégis jó látni, hogy vannak lányok, akik a mi munkánknak hála nem lettek 12 évesen feleségek. És lehet, hogy ez nem a világ összes gyereke, hanem csupán 300, viszont én azt tanultam, hogy ha akár csak egy életről is van szó, az ugyanúgy számít.
Hogyan vehetünk részt a misszióban civilként?
Mi folyamatosan várjuk az önkéntesek jelentkezését, mert mindig van mit tenni. Viszont szeretnénk kihangsúlyozni, hiszen rengeteg ezzel kapcsolatos üzenetet kapunk naponta, hogy nálunk nincs lehetőség jelentkezés után azonnal afrikai terepre kijutni.
Tavaly öt hónap alatt ettünk annyit, mint amennyit egész évben kellett volna – Hogyan lehetne fenntarthatóbb a táplálkozás?
2024.2.22 11:28
Egyrészt azért sem, mert az afrikai közösségek érdekében nem szeretnénk az egészet egy humánszafariba átvinni: terepre csak akkor jut ki önkéntes, ha van a képességeinek megfelelő feladat. Másrészt szeretjük azt, ha az önkéntes egy évig aktívan részt vesz a hazai tevékenységünkben is: így mi is jobban meg tudjuk ismerni az adott embert, fel tudjuk mérni, hogy milyen jellegű feladatok valók a számára és hogy mely az a terület, amely a legtesthezállóbb lenne a számára. Ezenfelül így ő is a lehető legjobban ismerheti meg a szervezet működését.
Az önkéntesség egy hatalmas felelősség: nem csupán magadat, de a szervezetet is képviseled. Ha ezt valaki nem a megfelelő módon teszi, akkor nagy kár érheti elsősorban azokat, akikért dolgozik.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szerintem nagyon fontos, hogy csak oda menjünk segíteni, ahol erre van helyi igény. Mi ezt tesszük. Ha nincs meg a helyi igény, rendkívül veszélyes lenne egy-egy ilyen misszió, hiszen ha nem látnak szívesen és te mégis odamész okoskodni, akkor azzal tényleg veszélynek teszed ki magad. Másrészt, ha az ember tényleg segíteni akar, azt csak úgy teheti, ha meghallja, hogy mire is van szüksége azoknak, akiknek segíteni akar.
Hogy érhetnek el titeket az érdeklődők?
Viszonylag rendszeresen vannak rendezvényeink, de most pont márciusban lesz egy nagyobb eseményünk, ahol kifejezetten a Karamojában és Kenyában működő, nőkkel foglalkozó projektjeink kerülnek előtérbe. Ebbe a kezdeményezésbe több nagykövet is becsatlakozott, mint Oltai Kata, Tapasztó Orsi, Czikkely Panni, Wilson Luca és még sokan mások. Ezekről mind a Facebookunkon és Instagram-oldalunkon több információt is megtalálhatnak az érdeklődők. Üzenetben is mindig elérhetők vagyunk.
