Tényekre alapozható az a kijelentés, hogy egyre több fiatal el szeretné hagyni Magyarországot. Személyes példákon keresztül rántjuk le a leplet arról, melyek a legfőbb okai ennek.
Manapság szinte lehetetlen úgy összeülni a barátokkal egy sörözésre, hogy ne kerüljön szóba a magyarországi helyzet, az infláció vagy a politikai kettéosztottság. Egyesek meghúzzák a váratlant, elhagyják otthonukat, és külföldre költöznek egy jobb élet reményében, mások vacillálnak, várnak a csodára.
Már a legelején tisztázzunk egy alapvető kérdést: igaz, hogy évről évre egyre több magyar állampolgár költözik külföldre? Ha a KSH adatait vizsgáljuk, akkor az elhagyás helyett az elmenekülés lehet a találóbb kifejezés. Íme a pontos számadatok, 2021-től 2024-ig.
- 2021: 21 730 fő
- 2022: 28 825 fő
- 2023: 35 736 fő
- 2024: 41 300 fő
A tendencia tehát világos, és ijesztően emelkedik lineárisan. A 41 ezer kivándorló annyit tesz, mintha 2024-ben Hódmezővásárhely teljes lakossága felszívódott volna.
És ahogy mondani szokták, ezek csak a számok, de érdemes bekukkantani mögéjük.
Az Eurofund nevű kutatóalapítvány legutóbb 2023-ban készített egy jelentést, ami a fiatalok munkaerőpiaci helyzetével foglalkozott. Kimutatták, hogy a magyar fiatalok 42 százaléka költözne külföldre, további 11 százalék pedig biztosan el szeretné hagyni hazáját. Kizárólag a ciprusiak esetében figyelhető meg ennél magasabb arány.
Érdemes említeni a tágabb kontextust: az EU-ban a jelentés szerint a magasabb jövedelmű, „migrációs hátterű”, és LMBTQ-emberek nagyobb eséllyel tervezik Magyarország elhagyását.
Az IDEA intézet kutatása a külföldre költözési hajlandóságot mérte fel, ami a pontos okok szempontjából hasznos iránymutató. A 18–29 éves korosztály 40 százaléka valószínű, vagy teljesen biztos, hogy külföldre költözik. Többnyire a rossz hazai közéleti állapotokkal és az alacsony életszínvonallal indokolták válaszukat.
Ha az elkeserítő számadatokat megspékeljük azzal, hogy 2024-ben született a legkevesebb magyar a rendszerváltás óta, akkor egész nyugodtan kijelenthetjük: nagy a baj. Az sem segít, hogy idén rendre Magyarországon mérik a legmasabb inflációt az EU-ban, szóval már előre tarthatunk a 2025-ös kivándorlási mutatóktól.
És, jólvanezígy?
Amennyiben szeretnénk, hogy akár ezer év múlva is elhangozzanak magyar szavak a Kárpát-medence ezen dombjain, akkor nem feltétlenül. Személyes példámból kiindulva – én a vacillálók, oké, ne szépítsük: tökölők közé tartozom. Szerencsés vagyok, hiszen saját lakásom van a belvárosban, nem kell albérletet fizetnem, kijövök a pénzemből. Utazni, nyaralni is van lehetőségem. Mi kell még?
Horoszkóp: te melyik magyar politikus lennél a csillagjegyed alapján?
2025.5.26 14:18
Róma utcáin korzózva én is elképedek, hogy hasonló árban vannak az éttermek és a bolti termékek, miközben 193 ezer helyett 468 ezer forint arrafelé a minimálbér. Tavaly Amszterdamban legurítottam egy-két sört, hangyányit drágábban ugyan, mint itthon, de Hollandiában a minimálbér ugyebár 810 ezer forint fölé rúg. A magyar ember szorongva számolgatós – rendre megkapjuk ezt, de attól még, hogy kijön a pénzéből az ember, nem jelenti azt, hogy ne élhetne hatványozottan színvonalasabb életet a nyugati térségekben. Ez pedig bármilyen réteg számára csábító, pláne, ha tervben van a családalapítás is.
Az elkeserítő közéleti állapotokról is érdemes szót ejteni. Barátokkal, ismerősökkel beszélgetve, azt kell mondjam: elfáradtunk. Elfáradtunk a polarizált politikai miliőben, a társadalom mesterkélt megosztásában, a baloldaliak, jobboldaliak egymás ellen uszításában. Mi, fiatalok, egészséges közegben, elfogadó társadalomban szeretnénk élni, amelynek az is teljes értékű részese lehet, aki nem ugyanazt gondolja, mint mi. Bő egy évtizede azonban már nem ez a módi.
A következőkben két barátom, Tamás és Zsuzsi ellentétes, mégis hasonló példáján keresztül érzékeltetném a jelenséget, annak dilemmáit, megfontolandó aspektusait. Tamás meglépte a bátor tettet, külföldi vizekre evezett, Zsuzsi még vacillál, de egyre elkeseredettebb. Lássuk, ők hogyan látják a helyzetet, illetve hol képzelik el a hosszú távú jövőjüket.
Tamás tavaly költözött Tenerifére
Mesélj kicsit magadról. Minek köszönhetően hoztad meg a nagy döntést?
Harmincéves vidéki srác vagyok, tíz évvel ezelőtt költöztem fel Budapestre, egyetemi tanulmányok miatt. Logisztikán végeztem, egyenes út vezetett a megamultis életforma felé. Így is történt. Éjt nappallá téve güriztem öt éven keresztül, nem panaszkodhatok, 29 éves koromra 500 ezer forintot kerestem, ami jócskán meghaladja a magyar átlagot. Ha viszont beleszámítjuk, hogy havonta kicsengettem 190 ezer forintnyi albipénzt, akkor már közel sem fest rózsásan a helyzet.
A politikai szituból is elegem lett, nem szimpatizálok a mostani kormánnyal, de mivel a szemükben csak egy visítozó libsi vagyok, nem titkolják, hogy ők sem szimpatizálnak velem, velünk, a hozzánk hasonlókkal.
Szorosra húztad a gyeplőt a hó végén?
Az a vicc, hogy igen. Költséges hobbijaim vannak: zenélek, fotózok. Nem akartam lemondani róluk, az életemet jelentik. Ugynakkor fel kellett tennem magamnak a kérdést: minden egyes nap, kilenctől este hatig melózok, hullafáradtan érek haza, jól keresek, és a hó végére szinte nyomorgok? Egy-két éven át persze vacilláltam a dolgon, aztán elhúztam a barátnőmmel együtt, ami jól jött ki.
Most hol élsz, és hogy érzed magad? Kedvezőbb az anyagi helyzeted?
Hogy őszinte legyek, megutáltam a corporate, multis életformát. Tenerife déli részén, Los Cristianosban adódott egy lehetőség, ismerősnek köszönhetően. Szörfözést tanítok fiataloknak, emellett angol- és gitárórákat is vállalok, online és személyesen is. Óriási váltás, de imádom a természetközeli vibe-ot.
Nem zárom ki, hogy egyszer hazatérjek, ha kedvezőbb állapotok lesznek.
Most is fizetek albit, és a spanyol gazdaság sem maga a mennyország, de összességében 30 százalékkal jobban jövök ki. Nekem ez elég, úgy meg főleg, hogy a barátnőm is elkísért, és a bolygó egyik legszebb pontján élhetünk. Olvasom azért a hazai híreket, és egyre jobban félek, mi vár rátok a következő egy évben. Most jó itt, aztán majd meglátjuk.
Zsuzsi vacillál, de fogytán a türelme
Mesélj kicsit magadról. Mi az oka, hogy még nem hagytad el az országot?
30 éves vagyok, budapesti lakos, és gimnáziumban tanítok. A fizum sokkal magasabb, mint az elmúlt években, kicsit vicces, hogy épp most panaszkodok. 340 ezer forint környékén keresek, albizok a pasimmal együtt, ő vendéglátásban dolgozik. Nos, igen, egyikünk sem szoftverfejlesztő. Nehézkesen, de megélünk, évente egyszer-kétszer utazni is van lehetőségünk, ami talán több, mint amennyit sok vidéki, falusi megengedhet magának.
Gondolkozunk azon egy ideje, hogy szerencsét próbálunk külföldön, főleg Anglia, London vonz minket, de családi okok miatt egyelőre még maradunk. Nagyon közel állok idős szüleimhez, nem szívesen hagynám magukra őket. A párom tág baráti körét, szociális hálóját sajnálná elengedni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy belekényelmesedtünk a helyzetünkbe, elvagyunk.
Mi adná meg a végső lökést, hogy meglépjétek a költözést?
Talán, ha már egyik szülőm sem élne, illetve komolyan fontolgatnánk a családalapítás gondolatát. Nem hiszem, hogy Magyarországon szeretném felnevelni a gyerekeim.
Miért nem?
Kell részleteznem? Egyetlen gondolatával sem értek egyet a mostani vezetésnek, amivel egyébként még nem is lenne probléma, ha emiatt nem érezném teljesen kirekesztettnek magam.
Sajnálom, de azt kell mondjam, nem jó érzés most magyarnak lenni.
Bízom benne, hogy 2026 tavasza változást hozhat, talán erre várunk tudat alatt. Az viszont tuti, hogy nem szeretném megbánni utólag, hogy nem léptem.
És ha nem lesz változás?
Akkor megyünk, 90 százalékra mondom. Nem szeretnék az az elkeseredett néni lenni, aki a Megáll az időben (Szerk.: Gothár Péter fontos, 1982-es kultfilmje az '56 utáni magyar társadalom boldogulásáról, szembenézéséről) végelkeseredésében mondja, hogy „Jó, akkor itt fogunk élni.” Ezt az évet még kibekkeljük, azután nagy döntés előtt fogunk állni.
Mindannyian ismerünk Zsuzsikat és Tamásokat. Fiatal magyar állampolgárokról van szó, akik itt nőttek fel, itt szeretnének érvényesülni, családot alapítani és karriert építeni, ám a fent említett okoknál fogva sarokba szorítva érzik magukat a saját hazájukban. Pedig nem kérnek sokat: mindössze szabadságra vágynak – a szó valamennyi értelmében.
