A Superman II., vagyis 1980 óta nem volt képes összehozni a DC egy kiemelkedően színvonalas Superman-filmet – lássuk, ezúttal sikerült-e nekik. Fő spoilerektől mentes kritikánk következik.
A piros fecskében tündöklő, földönkívüli szuperhős rajongói már igazán megérdemelnének egy minőségi filmet – az 1978-as és 1980-as Christopher Reeve-féle klasszikusokon kívül a nagyvászonra azóta sem érkezett forradalmi Superman-mozi. Próbálkozásokból nem volt hiány: 2006-ban Bryan Singer Supermanje bár korrekt volt, nem alkotott maradandót; Zack Snyder komor, depresszív hangulatú univerzuma pedig végül unalomba fulladt. A Batman Superman ellen – Az igazság hajnala által okozott PTSD-t azóta is rajongók millióival karöltve próbáljuk kiheverni.
2022-ben gondolt egy nagyot a DC, és Peter Safran mellé kinevezte társ CEO-nak James Gunnt, A galaxis őrzői-széria atyját, aki tüstént fel is kapta saját maga varázsköpenyét, hogy megmentse a jobb sorsra ítélt karaktert a végérvényű érdektelenségtől. Máris részletezzük, sikerült-e neki, de előtte ejtsünk néhány szót a történet kontextusáról.
Nincs semmi lacafaca, in medias res csöppenünk bele a sztoriba: Superman, vagyis Clark Kent (David Corenswet) Metropolis aktív hőse, a Daily Planet újságírója és Lois Lane (Rachel Brosnahan) párja. Béketeremtő célzattal megpróbálta elejét venni annak, hogy Boravia (fiktív nagyhatalmi ország) inváziót indítson Dzsahanpur, egy kicsi, vele szomszédos állam ellen, mindeközben súlyosan megsérült a Boraviai kalapács nevezetű kiborggal vívott csörtéje közben. Superman tehát szerepet vállal geopolitikai konfliktusokban, amit nem mindenki néz jó szemmel – köztük Lex Luthor (Nicholas Hoult) sem, aki hatalmi játszmák, hazugságpropaganda és technológiai manipuláció segítségével világméretű befolyást szeretne elérni, illetve azt sem bánná, ha Superman kikerülne a képből.
Minden, mi szem-szájnak ingere
Már a legelső jelenetben érzékelteti velünk az alkotó, hogy semmi ok az aggodalomra, hátra lehet dőlni, egy könnyed, szórakoztató fabulában lesz része a nézőnek. James Gunn Supermanje szakított a Snyderverse élettelen, gyakran érzelemmentes atmoszférájával, ahelyett képregényszerű, színes-szagos, és nem utolsósorban meglepően vicces, élvezetes filmet rakott le az asztalra. Nem veszi magát komolyan, a teljes menetidő során játékos, kikacsintós a tónusa. A szatirikus humorelemek ütnek, egy-két dialóg kivételével, amik csorbítják a történések komolyan vehetőségét, és amiken észlelhető a túlspilázott marvelizáció.

Külsőleg csinos a film, különösen Superman outfitje, ami kirívóan jól néz ki és vonzza a tekintetet. A kissé tompább, mégis vibráló színek prímán mutatnak David Corensweten – esélyes, hogy a karakter történetének legszebb jelmezét láthatjuk. En bloc ízlésesen rakták össze a színpalettát, meseszerű, invitáló hangulatot kölcsönözve a filmnek. A pacing világbajnok, épp optimális ütemben hullámzik a tempó, a szűk kétórás játékidő egyetlen perce sem unalmas. A minőségi forgatókönyvnek köszönhetően nemcsak a csihi-puhi akciójelenetek, hanem a párbeszédfókuszú lelassítások is érdekfeszítőek. Ez pedig nem kis vívmány.
Az 1970-es évek óta először, végre valahára a mozivásznon is személyiségjegyekhez jutott Superman. David Corenswet mélyen emberi, sebezhető, tökösen laza csávót alakít, aki szívén viseli fajunk jövőjének sorsát, ugyanakkor nincs felsőbbrendűség-érzete, istenkomplexusa. Képes viccelődni, érezni, és nem szerelmes a saját tükörképébe – friss és üdítő karakterív, amire nagy szüksége volt Supermannek. Gunn hús-vér embert faragott belőle, ami Henry Cavill megformálásának szöges ellentéte. Corenswet személyében új Supermanünk van, méghozzá Christopher Reeve óta a legigazibb – perfekt arányérzékkel, szerethetően és egyedi módon játssza a figurát.
Lex Luthor bőrébe nem kis nevek bújtak a filmtörténelem során: Gene Hackman, Kevin Spacey és Jesse Eisenberg is alakította már az ördögien manipulatív, kopasz ellenlábast. Eisenbergnek meggyűlt a baja vele, Nicholas Hoult esetében szerencsére sokkal jobb a helyzet. Az Egy fiúról című romkomban sokunk szívéhez nőtt a kissrác, akiből mára elismert, klasszis színész vált. Intenzitással, határozottsággal, és nem túljátszva hozza a karaktert. Egy csipetnyi emberséggel is mélyíti szerepét, autentikus antagonistával operál tehát a film, ami nélkülözhetetlen esszenciája egy valamirevaló Superman-filmnek.

A naturálisan bájos arcú Rachel Brosnahan is meggyőző: dinamizmussal, határozottsággal, vagánysággal ruházza fel Lois egyébként kissé szürke alapkarakterét. Szilárd lábakon áll a kémiájuk Corenswettel – földön és levegőben egyaránt. Tetten érhető, hogy vérprofi író kezei közül került ki a szkript, ugyanis nem túltolt az expozíció, apró, elejtett szavakból is világos a háttérsztori és a motivációk.

Nincs ez másként Lois és Clark párosának esetében sem, és ez egyáltalán nem baj. A kétórás, feszes játékidőt elnyújthatták volna a készítők annak érdekében, hogy végigkövethessük Loisék szerelmének szárba szökkenését, vagy elmagyarázhatta volna a forgatókönyv Kal-El eredettörténetét, ám ezek mind-mind felesleges időhúzásnak bizonyultak volna. Gunn ügyesen átsiklik afölött, ami elcsépelt, ezerszer látott, ahelyett kidomborítja kreativitását azokon a pontokon, ahol nagyobb mozgástere van.

A rendező újragondolta a mitikus sztorit: a megszokott Superman-história inspirálta ugyan, de sajátos, stilizált furfanggal, újító hangnemben terelte mederbe a szerteágazó történetszálakat. A szuperhős ráadásul nincs egyedül a bolygó megmentése során, Az Igazság Bandája (a képregényben Authority) nevezetű metahumán csipet csapat – bizony, ilyen szinteken trollkodik Gunn Az Igazság Ligájával – is vele tart: többek közt Zöld Lámpás és Sólyomlány is, a többieket majd meglátjátok. Háttérdíszletként funkcionálnak Superman mögött, de jól megkülönböztethető, specifikus személyiségükkel magasabb szintre emelik, változatosabbá teszik a történetet.

Az acélembert Krypto, Supergirl csodakutyája hű társként kíséri kalandjain, ami pofátlanul hatásos cheat code, de mit lehet tenni: működik. Din Djarin és Grogu dinamikáját idézik meg A Mandalóriból: zabálnivaló a hófehér eb, ráadásul nem kizárólag gimmickként, a cukiságfaktor emelésének célzatával van jelen, hanem tényleges szerepet vállal a cselekményben. Teljes egészében CGI-kutyusról van szó, ami kicsit sem zavaró, ugyanis kifogástalanul hiteles a végeredmény.
A pont az i-n, hogy többször is felcsendül az 1978-as filmhez írt, ikonikus John Williams-zenetéma, ami jóleső szentimentalizmussal átitatott ölelést ad a bennünk lakozó lelkes Superman-fanatikus kisfiúnak vagy kislánynak.

Superman bevándorlástörténete és az orosz-ukrán háború
A Boraviai Birodalom és Dzsahanpur katonai konfliktusa arcba mászóan, egyáltalán nem burkolt módon kritizálja Oroszország és Ukrajna háborúját. Pontosabban az agresszort, jelen esetben a boriviai elnököt, Vasil Ghurkost, aki Vlagyimir Putyin fiktív megfelelője. Még a lóháton pózolás is stimmel. Superman békés szándékkal avatkozott bele a militáris konfliktusba, a nyugati szuperhatalomnak viszont döntenie kell, jóváhagyja-e a partizánakcióját, és azt is, hogy meddig támogatja az invázió alatt álló Dzsahanpurt. Világos, hogy Donald Trump populista politikájáról, főként Ukrajna irányába tanúsított lekezelő magatartását karikírozza. Még a kisebb ország kevésbé pozitív politikai miliőjéről is szó esik, mintha csak Ukrajna esetében a háború előtt elharapózott korrupcióról lenne szó.

Superman nem igazán érti, mi a probléma, hiszen ő békét teremtett, és ezáltal ártatlan életek millióit mentette meg. Clarknak szép lassan esik le, hogy az elnyomó rezsimek és azok vezetőinek számára a hatalmi befolyás, a territóriumok és az erőforrások maximalizálása az első számú szempont. A film politikai üzenete, relevanciája meglepően bátor és transzparens, amiért hatalmas piros pont jár. Felhívja a figyelmet az emberi kedvesség, jóság fontosságára az egyre disztópikusabb világban – kvázi egy földönkívüli szemszögéből, aki kissé naivan, de szeretni valóan vonja kérdőre, miért kezd lejárni napjainkban ezen erények szavatossága.
A Krypton bolygóról érkezett, nem közülünk való titán bevándorlástörténete is rímel a globális migrációs helyzetre, a közvélemény bevándorlók elleni hergelésére. A polarizált társadalom egyik felére ható, hazugságokkal teli Lex Luthor-féle propaganda démonizálja Supermant – az egyik jelenetben Luthor megbízásából szó szerint egy kisebb hadsereg kalapálja éjt nappallá téve a billentyűzetet, miközben telekommentelik a világhálót Superman-ellenes bejegyzésekkel. Egy emberként tört ki röhögésben a moziterem a sajtóvetítésen – egyet tippelhettek, mire emlékeztethette a kollégákat a szituáció. A migrációhoz köthető szimbolika olyannyira betalált, hogy az elmúlt napokban az amerikai Fox News tévécsatorna elkezdte Superwoke-nak gúnyolni a filmet. Mindenkit megnyugtatok: a metaforák ízlésesen húsba vágóak, nincs semmiféle szervetlen, oda nem illő ideologizálás.

Superman értetlenül áll az emberi kegyetlenség, gyarlóság előtt, valamint érzékenyen érintik az asszimilációs nehézségek, a sztereotipizáció és kirekesztés. A család és a választott család érzékeny topikját is boncolgatja a film. Az író új megvilágításba helyezi Kal-El kryptoni származásának történetét, ami izgalmas egzisztentiális dilemmát vet fel a címszereplő számára, és egyben tovább mélyíti, árnyalja a karakterét.

Clark identitáskeresés előtt áll, hiszen vér szerinti felmenői galaktikus istenlények, ellenben Martha és Jonathan Kent, akik a planétánkon örökbe fogadták őt, egyszerű, de végtelenül melegszívű, jóakaratú emberek. A kérdés csupán az, melyik világot érzi sajátjának?
Mozi, streaming vagy skip?
Gunn és csapata vászonra vitte az elmúlt 45 év legjobb Superman-filmjét. Szívhez szóló, látványos, a kardinális pillanatokban érzelmi töltettel bír, és politikai, társadalmi szinten is releváns a mondanivalója. Az év eddigi legszínvonalasabb blockbusteréről van szó, ami streamingen nem lesz ugyanolyan – ha még nem csekkoltál ki a DC-univerzumból, érdemes felkerekedni és mozijegyet váltani.
Ez az a Superman-film, amire évtizedek óta vártak a rajongók, és amire még Christopher Reeve is elismerően, mosollyal a szája szélén bólintana. Jegyezzük meg David Corenswet nevét: a DC-univerzumnak ismét világraszóló, generációs piros köpenyes hőse van.