Playback Péntek Extra: Ezek voltak a kedvenc külföldi albumaink 2025-ben

Addison Rae – Addison

Ha valaki azt mondja nekem 2020-ban, hogy Addison Rae valójában igazi multitalentum, én pedig hardcore rajongója leszek, akkor most nem tudnám leírni ezeket a sorokat, mert halálra röhögtem volna magam. S most, 5 évvel később váratlan fordulat következett be: Rae messze jobb popzenét szerez, mint Taylor Swift, aki az idei muzikális pofára eséséig olyan kultusszal rendelkezett, amit bármelyik vallásalapító vagy diktátor megirigyelne. (De ez csak az én szubjektív megélésem.) Rae minden várakozást felülmúlt az Addisonnal, ami ékes bizonyítéka annak, hogy megéri bízni az intuícióinkban. (Krajnyák Petra)

Agriculture – The Spiritual Sound

„Imádom az eksztatikus hangzását a spirituális black metálnak az Agriculture nevű együttestől”. Ez olvasható az Agriculture egyik merch-pólóján, és én mélységesen tudok vele azonosulni. A zenekar idei lemezén található dalok elképesztő utakat írnak le, a hangos, kakofón darálástól a gyönyörű szerelmes dalolászástól. Bármikor végighallgattam, rögtön azon kezdtem gondolkozni, mikor pörgethetem le még egyszer.(Jókay Kristóf)

Audrey Hobert – Who’s The Clown

Audrey Hobertet előbb említették meg név szerint dalokban, mielőtt maga azon gondolkodott volna, hogy zenét akar csinálni. Gracie Abrams legjobb barátnőjeként többször dalszöveg lett a nevéből, de részt is vett néhány ilyen szám írásában – például Audrey az énekesnővel együtt írta első zenéit a The Secret of Us lemezre. Ha bedroom és/vagy soft indie pop lemezt kerestek ötletes szövegekkel, akkor ne is menjetek tovább! Audrey a forgatókönyvírás szakon tanul éppen az NYU Tisch School of the Arts-on, és az egész teatrikus világ a zenéjében is egy átfogó hangzást alkot. Az énekesnő debütáló albuma egy rettenetesen szókimondó és érdekes gondolatokat kifejtő anyag lett arról, hogy milyen egy 20-as éveiben élő nőnek a mai világ. Szatirikus önkép és kifejezetten fülbemászó dalok egy kissé quirky és nosztalgikus, mégis tudatosan felépített vizuális világgall kiegészülve adják össze Audrey Hobert 12 dalos diszkográfiáját, amire mindenképp hallgassatok rá, ha szeretitek Graciet, Olivia Rodrigót és beabadoobee-t! (Golács Nóri)

Bad Bunny – DeBÍ TiRAR MáS FOToS

Az év legelső komoly megjelenése akkor érkezett, mikor még fel sem ocsúdtunk a szilveszteri lencsekómából, de máris beröffentette az évet. Bad Bunny eddigi legjobb lemeze belőlem lelkes hallgatót és követőt csinált. Hallva azt, ahogy hozzányúl a tradicionális műfajokhoz, mint a salsa, a jíbaro vagy a plena, és látva azt, hogyan válik ez politikai gesztussá, ez az album teljesen meggyőzött arról, hogy Bad Bunny egy korszakos ikon. Ebben az is benne lehet, hogy idén év elején életemben először jártam spanyol ajkú országban, és megfigyeltem, micsoda hőse is ő ennek a hatalmas nagy közösségnek. Okkal. Ja, és ha lenne legjobb lemezborítók lista, nálam magasan ez lenne az első helyezett. (Maier Péter)

The Beaches – No Hard Feelings

A zenekar kiheverte a szakítást, mármint a Brettel valót (ebből a személyes élményből táplálkozott a második albumuk, és a címadó számuk): a No Hard Feelings tekinthető szakítós album part2-nek, de a bulisabb számoknál mintha a The Beaches el is felejtette volna, hogy léteztek valaha kegyetlen exek. A banda a harmadik stúdiólemezén is fullba tolta a girl powert, olyan dalokat beemelve, mint a Sorry For Your Loss vagy a No Hard Feelings, de az albumon helyet kaptak a leszbikus kapcsolatot (I Wore You Better) és kései coming outot (Lesbian Of The Year) feldolgozó számok, személyes kedvencem pedig a Jocelyn, amit egy politikából doktoráló rajongójuk csodálata inspirált. A tinilányokból felnőtté avanzsált, és saját pop-indie stílusukat kialakító kanadai csajbanda az idei Szigeten élőben is megmutatta, mennyi női energiát képesek rázúdítani a közönségre, még délután ötkor, a tűző napon is. (Szöllősi Anna)

The Beths – Straight Line Was A Lie

Egyik személyes felfedezettem idén az új-zélandi The Beths, akik hihetetlenül természetes és izzadságszagmentes altrockot játszanak olykor emo és punk beütéssel. Tökéletesen leírja az egész lemezt az első pár másodperc, a nyitó-, egyben címadó dal eleje, ahol a gitáros néhány pengetés után úgy szól, „arra gondoltam, játszhatnám picit máshogy”. Ezután indul csak a dal, ami éppen arról szól, hogy néha nekikezdünk egy fejlődési folyamatnak, majd rájövünk, hogy vannak rohadt nagy visszaesések, és a haladás sosem lineáris. A Straight Line Was A Lie nagyon kedves és barátsásgos, miközben borzasztó fülbemászó, és nem szűkölködik őszinte és azonosulható gondolatokban sem. (Maier Péter)

Big Thief – Double Infinity

A Double Infinity a hatodik Big Thief-album, és az első Max Oleartchik basszusgitáros és alapítótag távozása után. Az albumot először egy nyaraláson, a Földközi-tenger közepén állva hallgattam meg, az éteri, kozmikus hangzásvilág mellett a végeláthatatlan táj is hunyó lehet abban, hogy olyan érzésem támadt, mintha Adrianne Lenker egy messzi bolygóról zúgna a fülembe. Távolabbinak is éreztem magamtól, mint az eddigi Big Thief-anyagokat, de Lenker hangja még az egyszerűbb, néhol ismétlődő sorokon keresztül is tudja hozni a beemelt személyes történetmorzsákkal a tőle megszokott, intim atmoszférát. Nem ez lett a legjobb Big Thief-album, ennek ellenére érdemes meghallgatni tőlük ezt a zeneileg kísérletezős, szövegileg néhol egyszerűbb, kevésbé dinamikus anyagot is. (Szöllősi Anna)

Blood Orange – Essex Honey

Devonté Hynes, alias Blood Orange az Essex Honey című albumával tért vissza hatévnyi Blood Orange-stagnálás után, és egy mélyen személyes, melankolikus, mégis gyönyörű hangzású anyagot hozott létre. Az augusztus 29-én megjelent lemez Hynes essexi gyökereit, gyermekkori emlékeit és az anyja 2023-as elvesztését dolgozza fel, miközben a hangzásban az R&B, indie pop és kísérletező textúrák finoman fonódnak össze. Vendégként olyan előadók tűnnek fel, mint Lorde, Caroline Polachek, Daniel Caesar és Zadie Smith, de a kollaborációk szervesen az érzelmi narratívát szolgálják, nem tolakodnak előtérbe. A kritika szerint Essex Honey 2025 egyik legsúlyosabban rezonáló és leginkább egységes műve, amelyben a személyes gyász egyetemesebb érzelmekre talál. (Hering Andris)

Bon Iver – SABLE, fABLE

Bon Iver 2025‑ös nagylemeze (SABLE, fABLE) Justin Vernon legszemélyesebb és legátmenetibb munkája: az album SABLE EP‑jének melankóliájából indul ki, majd fABLE címmel egy ragyogó, R&B‑, pop‑ és soul‑hatásokat ötvöző szerelmi történetet mesél el. A 12 számos kiadványban vendégszerepelnek többek között Dijon, Flock of Dimes és Danielle Haim, miközben Vernon a wisconsini April Base stúdióban újradefiniálta hangzását a minimalizmustól a gazdagabb, érzelmes hangképekig. A lemez – amely Bon Iver első teljes hosszúságú albuma hat év után – a múlt árnyékából a fény felé vezető zenei út, tele őszinte, szeretetre és megújulásra fókuszáló dalokkal. (Hering Andris)

Clipse – Let God Sort Em Out

Az visszatérése számomra egyértelműen a Clipse bombasztikus új lemeze. Nagybetűs Rapzene két olyan embertől, akik minden véghez vittek már a hiphopban, de úgy döntöttek, 2025-re lehet, ezt páran elfelejtették, így most újra demonstrálták. Legendás vendégverzékkel Kendrick Lamartól és Tyler, The Creatortől is, de a főszereplő testvérpár az igazi lényeg – ők pedig könyörtelenebbül osztottak ki mindenkit, mint eddig bármikor. Csak óvatosan tegyetek keresztbe Pushának és Malice-nek! (Jókay Kristóf)

The Crane – Same Stories, Different Narratives

Lin Tai-Yu (林泰羽) gimis évei alatt kezdett el zenélni, 2022-ben adta ki debütáló albumát The Crane-ként, de zenei producerként is nevet szerzett magának a tajvani és japán indie világban. Korábbi projekteihez hasonlóan 2025-ös albuma is lo-fi hiphop elemekkel átszőtt R&B-ként jellemezhető, de már több angolul is írt, kedves, romantikus dal is található rajta. Tökéletes relaxációs zene, a még lágyabb, mandarinul írt balladák pedig szinte meditatívnak is nevezhetők. (Krajnyák Petra)

Dijon – BABY!

Nincs prototipikusabb „kedvenc zenészed kedvenc zenésze” most jelenleg a világon, mint Dijon, akit a szakma és kritikusok szinte Messiásként ünnepelnek. Nem véletlen, hogy még Justin Bieber is vele együttműködve, belőle inspirálódva alkotta meg a SWAG-et, ami az egykori tinisztárnak kábé a legjobb lemeze lett valaha. Mire a nagy felhajtás? Dijon zenéje egyszerre formabontó és experimentális, de mégis nagyon élő és organikus, tele valódi virtuóz hangszeres teljesítményekkel. Az a kérdés, hogy fogja-e valaha elég befogadhatónak találni őt a széles közönség is, vagy megmarad annak az embernek, aki kitalálja azt, aminek a felvizezett reprodukciójával aztán learatja a babérokat valaki más? (Maier Péter)

Doja Cat – Vie

Doja Cat ötödik stúdióalbuma egy erősen ’80-as évekbeli hangulatú, funk pop és pop rap keveréket hoz, amelyben a szerelem, romantika és szexualitás témái állnak a középpontban. A francia szóval „életet” jelentő Vie Doja poposabb visszatérését jelenti a Scarlet intenzív rap orientáltsága után, miközben olyan slágerekre épít, mint a diszkós Jealous Type és a szintetizátorral teli Gorgeous. Az album nemcsak a Billboard top 10 ben nyitott, de a kritikusok is méltatták ambiciózus, nosztalgikus produkcióját és Doja vokális sokszínűségét. (Hering Andris)

Erika de Casier – Lifetime

A dán énekes producer Erika de Casier 2025-ben meglepetésszerűen adta ki negyedik stúdióalbumát, Lifetime címmel, amelyet teljes egészében maga írt és producerelt az Independent Jeep Musicnál. A nagyjából 30 perces lemez a ’90-es évek trip hop, R&B és ambient hangulatát idézi álomszerű atmoszférával és dial tone-okkal átszőtt számokban, miközben a mulandóság, szerelem és a személyes kapcsolatok finom érzelmi rétegeit vizsgálja. A Lifetime higgadt, érzéki és konzisztens hangzásában Erica de Casier egyedi ízlését és hangját mutatja meg, miközben nosztalgikus utalásokat kever modern textúrákkal. (Hering Andris)

EsDeeKid – Rebel

Furcsa hasonlat ez, de talán megállja a helyét, hogy EsDeeKid a UK-rap Playboi Cartija. A liverpooli rapper idén nyáron tört be igazán a köztudatba a Rebel című debütáló albumával. A lemez hamar nagyot ment és az előadó körül is gyorsan megnőtt a hype. Ez köszönhető az agresszív, nyers szövegeinek, a saját, jellegzetes scouse-i akcentusának (amiről először azt hittem, hogy hollandul rappel) és annak, hogy az album zeneisége a UK-elemeket és mintákat keveri a progresszív, rage és cloud raphez hasonló elemekkel. Meg annak is, hogy a maszkot hordó rapperről mindenki azt hitte, hogy ő Timothée Chalamet, amit a színész sem tagadott. A Rebel album persze nem Chalamet miatt érdekes, hanem mert az elejétől a végéig újszerű és eredeti, frissességet és egy új perspektívát hozott a műfajba. (Szentgyörgyi Zénó)

FKA twigs – Eusexua

FKA twigs harmadik stúdióalbuma, az Eusexua öt év után tér vissza a Magdalene-ból megismert avant pop és klubpop hangzással, amelyben a techno, a dance és a trip hop elemei fonódnak össze szenszuális, test- és lélekközpontú koncepcióvá. A saját maga által alkotott kifejezés, az „eusexua” egyfajta euforikus, transzcendens állapotot jelöl, amit a zene, a testiség és az alkotás határán keresztül vizsgál az album. A kritikák szerint (és szerintünk is) ez Twigs eddigi leginkább táncolható, mégis mélyen személyes munkája. A Eusexua Tour 2025-ös turnéján a Sziget Fesztivált is útba ejtő fellépésén a lemez számai élőben is megelevenedtek, megerősítve a projekt klub- és performanszközpontú erejét. (Hering Andris)

F5ve – sequence 1

Ha underrated zenekarokról van szó, akkor a f5ve biztos, hogy fent van a listán, főleg itthon Magyarországon. Az emberek nagy része megijed a J-Pop jelzőtől, de sok esetben – és itt is – nem kell. Az öttagú japán csapat eredetileg SG5 néven egy Sailor Moon-ihlette koncepcióval debütált, de egy év után 2024-ben teljesen megváltozott arculattal f5ve-ként jelentek meg. A projekt vezető producere BloodPop, aki olyan előadókkal dolgozott együtt, mint többek között Madonna, Lady Gaga, Beyoncé, Justin Bieber és Grimes. Emellé a f5ve debütáló albumának több dalán dolgozott A.G. Cook is, aki Charli XCX hosszú távú kollaborátora és nélküle biztos, hogy nem lett volna brat summer, hiszen azon a lemezen is majdnem minden dalon dolgozott. A SEQUENCE 1 egy könnyen befogadható projekt, ha az ember nyitott a hyperpop műfaj felé és tud igazán zenét hallgatni még akkor is, ha az adott nyelvet nem beszéli. Nagyon átgondoltan összetett dalok, van benne világkultúra, Y2K nosztalgia - amihez nagyon sokat ad például Kesha közreműködése! - és a japán identitás is szerepel benne, mind zeneileg, mind vizuálisan is. Texturált, torzított, színes, érdekes - ezekkel jellemezném átfogóan az albumot. Hallgassátok egy hosszú séta alatt! (Golács Nóri)

Geese – Getting Killed

Tradicionális rockzenei formulákat úgy használni, hogy az újnak, szokatlannak és izgalmasnak hasson, ahhoz bolondnak kell lenni, viszont ha a rockzenét – már amennyiben rászorul – meg kell menteni, akkor az csak a bolondoknak sikerülhet. Cameron Winterben és a zenekarában megvan ez a krézifaktor, ami nagy tudással és hihetetlen színpadi energiákkal is vegyül. Nem beszélve a 20. század formabontó amerikai irodalmából merítkező szövegekről. Idén ez volt a hipszterek egyik kedvenc lemeze, és habár igyekszem magamra nem akként tekinteni, tény és való, hogy nem az ízlésük az, ami miatt idegesítenek a hipszterek. (Maier Péter)

Hayley Williams – Ego Death at a Bachelorette Party

A Paramore-ból ismert Hayley Williams jött, szétnézett a globális popszcénán, és azt mondta, hogy akkor most kiadja karrierje legjobb lemezét. Akárcsak korábbi albumai, az Ego Death at a Bachelorette Party is maximálisan az önreflexivitásban készült el, amit egy hosszabb érzelmileg és mentálisan leterhelő időszak előzött meg. Ám Williams az Egón tőle megszokottan nem csupán a párkapcsolatok romantikus aspektusait boncolgatja, hanem egy sokkalta nyersebb, fájdalmas, és mégis felszabadító introspekciót indít el, amely végigkíséri a lemezt, és amivel annyira könnyű azonosulni. Zeneileg rettenetesen eklektikus, a pop és indie határán egyensúlyozik, tartalmilag meg egyáltalában nem akar okoskodni, vagy válaszokat adni, sokkal inkább arra ösztönöz, hogy a hallgató saját belső világát vizsgálja meg, és bátran szembenézzen saját félelmeivel. Mondhatni egy terápiás ülés, ahol a személyes pszichológusod maga az énekesnő. (Szécsi Krisztián)

Jackson Wang – MAGICMAN2

A kínai énekest leginkább a K-pop világában járatosak ismerhetik, ugyanis a Got7 fiúcsapat valószínűleg legkedveltebb tagja, emellett szólóban is alkot. A 2022-es folytatásaként érkezett album egy művészi és személyes korszak lezárását, és egy új kezdetét is jelenti. Wang főleg magának írta ezt az albumot, hogy kiássa az évek alatt eltemetett traumákat és elfogadja hibáit. Eddigi legérettebb lemezén árulásról, továbblépésről, kiszolgáltatottságról és saját hangja megtalálásáról tárulkozik ki. (Krajnyák Petra)

JADE – THAT'S SHOWBIZ BABY

Egykori Little Mix-rajongóként mondhatni kötelességemnek éreztem, hogy legalább egyszer meghallgassam Jade debütáló albumát, amivel legitimálta független, szólóelőadói mivoltát. Ez a felszabadultság az összes dalon érződik, ami egyedi, kissé patchworkszerű összképet eredményez. Ahogy azt a cím is sugallja, Jade megénekli az zenei előadóművészet nagy ellentmondását: bármennyire utálja a zeneipar mechanikáit, mégis imád popsztár lenni. (Krajnyák Petra)

james K – Friend

A New York‑i producer‑énekes, james K (Jamie Krasner) ősszel megjelent Friend című albuma a dream pop, elektronika, trip‑hop és shoegaze határán mozog, és az eddigi munkáknál sokkal intimebb, mégis magabiztos pop‑orientált hangzást hoz létre. Az albumon olyan számok vannak, mint a lebegő On God, a hipnotikus Blinkmoth (July Mix) és a Play, amelyek a melankólia, önreflexió és nosztalgikus vibrálás elegyét kínálják. A Friend egyszerre ragadja meg a retro‑futurista klubzenék és az álomszerű pop érzelmi mélységeit, így 2025 egyik legmeghatározóbb alternatív elektronikus albumaként emelkedik ki. (Hering Andris)

Jane Remover – Revengeseekerz

Ha meg kéne mondanom, hogy milyen lesz a popzene 2077-ben, azt mondanám, ilyen. Jane Remover korunk egyik virtuóz producere, olyan helyekről szerez hangmintákat, hogy elsírom magam, mindezt úgy, hogy az eszevezett bangerek mellett arra is van ideje, hogy remek dalszövegeket írjon, amikkel queer identitását kutatja. Kontrollált káosz ez az egész lemez, és valahogy mégis tele van egy nemlétező világ slágereivel. (Jókay Kristóf)

JENNIE – Ruby

A BLACKPINK három tagja (Jennie, Lisa és Jisoo) is idén adta ki első szólóalbumát, ezek közül pedig zeneileg és vizuálisan is az Új-Zélandon nevelkedett, dél-koreai énekesnő projektje emelkedik ki sokszínűségével. A K-pop csapatban eddig nem igazán volt lehetősége megmutatni, ki is ő valójában, most az alkotói szabadság teret adott szenvedélyes, vad ( talán cunty?), érzékeny és spirituális oldalainak is. A maga nemében még experimentálisnak is nevezhető. (Krajnyák Petra)

Joey Valence & Brae – Hyperyouth

Hangszerelésében robbanékony és maximalista: hiphopból induló alapok, breakbeat, EDM‑hatások és minták kerülnek egymás mellé szándékosan éles váltásokkal, így minden dal folyamatos mozgásban tartja a hallgatót. Nagyon tetszik, hogy a dalok sokszor a duó játékosságából és önironikus pillanataiból indulnak ki – rövid rapbetétek, félbeszakadó sorok, ironikus kommentek –, amelyek a hallgatás során lassan komolyabb kérdésekké nőnek, például a felnőtté válásról, a felelősségről és a személyes identitásról. A lemez hangulatában egyszerre buli és reflektív gondolkodás: a pörgős, klubhangzású számok mögött mindig ott vibrál egyfajta bizonytalanság és nosztalgia, mintha a fiatalos hév és a belső dilemmák párhuzamosan léteznének. (Marosi Marcell)

John Glacier – Like a Ribbon

A londoni székhelyű John Glacier év eleji Like a Ribbon című debütalbuma minimalista, hiphop és elektronika hatású hangzásban ötvözi a post punk, grime és future garage elemeit egyedi, deadpan, naplószerű vokális stílussal. A lemez szimbolikusan három szakaszra tagolódik (mint egy szalag, amely kibontakozik) és személyes, introspektív témákat – a városi életet, természetet és identitást – vizsgálja az Ocean Steppin’-hez hasonló Sampha közreműködéssel vagy az Eartheater kollabbal a Money Showsban. Az albummal Glacier különleges, meditatív hangulatot teremtett, amely egyszerre járja körül a modern brit zenei undergroundot és a sajátos, költői kifejezésmódját. (Hering Andris)

Justin Bieber – SWAG

2025 egyik váratlan megjelenése Justin Bieber SWAG című lemeze volt, ami sokkal visszafogottabb dalokat vonultat fel, mint amit a címétől elsőre várna az ember. A projekten több ismert előadó is közreműködött, többek között Dijon, Mk.gee és Eddie Benjamin, az album témái pedig a szerelem, az önazonosság, a mentális egészség és az apaság körül forognak, tükrözve Bieber jelenlegi élethelyzetét és gondolatait. A SWAG nem akar nagy megfejtéseket adni, inkább apró bizonytalanságokon és önvizsgálaton keresztül vezeti a hallgatóit, ettől lesz ez az album szerethető és őszinte. (Bereczk Zsófi)

Kaytranada – Ain’t No Damn Way!

A kanadai producer, Kaytranada (Louis Kevin Celestin) 2025. augusztus 15 én jelentette meg negyedik stúdióalbumát Ain’t No Damn Way! címmel, amely intenzíven visszatér a táncparkettes, beatközpontú gyökerekhez a hiphop, house és elektronika határán. A 12 számos, mintegy 35 perces anyag – melynek első előfutára a Space Invader– szinte instrumentális beat-tapasztalatként működik, ahol Celestin a minták, groove-ok és hipnotikus ritmusok révén építi fel hangzását. Ellentétben elődje, a vendégekkel teli Timeless albumával, itt kevés vendég tűnik fel, és a fókusz a producereként való kifinomult, klubbarázó vezetésen van. A lemez a 2025-ös elektronikus zenei mező egyik meghatározó, groove-orientált projektje lett, ideális „workout, tánc és tanulás” aláfestésnek is. (Hering Andris)

Lady Gaga – Mayhem

Ezt az évet a popdívák közül határozottan Gaga nyerte: főfellépő volt a Coachellán, több mint 2 millió embernek adott koncertet Rio de Janeiróban, végigturnézta a bolygót The Mayhem Ball koncertsorozatával, és ezzel egyébként karrierjének legsikeresebb világ körüli turnéját hozta össze, és hát nem mellesleg egy rettenetesen jó és igényes albummal ajándékozott meg bennünket márciusban. Bár a lemez nem egészen az, aminek Gaga még 2025 elején promózta, és csak később kezdte emlegetni a 80-as évekbeli vibe-okat a Prince-, David Bowie-, Michael Jackson- és a The Cure-féle behatásokkal, ettől függetlenül ez mit sem ront az opusz értékén. Minden benne van, amitől egy Lady Gaga-album jó lehet, vagyis fejet lerepítő vokálok, reszelős, kicsit EDM-hangszerelés, de a 80-as éveknek hű atomkemény basszusok is ott vannak, na meg persze a csavaros és okos dalszerzés. Karrierjének egyik legjobb korongja. (Szécsi Krisztián)

The Last Dinner Party – From The Pyre

A brit rockegyüttes a 2024 elején megjelent Prelude to Ecstasy lemeze után 2025 októberében örvendeztette meg a rajongóit egy újabb albummal, amiben tulajdonképpen folytatták az előző lemez stílusát és témáit is. Abigail Morris, a zenekar énekese el is árulta egy interjúban, hogy céljuk is ez volt, nem feltétlenül szerettek volna egy új fejezetet elkezdeni, és teljes 180 fokos fordulatot venni, mert nem érezték volna önazonosnak. Az új album témái között szerepelnek bibliai utalások, a női lét kérdéseinek a feszegetése grandiózus hangszerelésben. Az új albumon Abigail lehengerlően különleges és össze nem téveszthető hangja mellett több dalban hallhatjuk Lizzie Maylendet, a zenekar gitárosát és Aurora Nishevcit, a The Last Dinner Party billentyűsét is. Néhány dalt hallhattunk az új albumról idén nyáron a Sziget Fesztiválon is, ahol Chappell Roan előtt léptek fel és elképesztő energiát hoztak a koncertre. A fellépésük előtt pedig egy interjút is készíthettünk a zenekar basszusgitárosával, Georgia Daviessel és Lizzie Maylanddel. Jövőre pedig európai turnéra indulnak, úgyhogy el lehet majd csípni őket a közelben. (László Panna)

Lily Allen – West End Girl

A brit énekesnő közel 8 év hallgatás után ismét stúdióba vonult, ehhez pedig az kellett, hogy összeomoljon békés élete. Ironikus, hogy a legnagyobb személyes tragédiák táplálják a legjobban a kreativitást. A nagyjából 16 nap alatt elkészült albumon Allen a tőle megszokott nyers őszinteséggel meséli el, hogyan manipulálta bele szexmániás férje a nyitott házasságba, hogyan szegte meg szabályait, csalta meg sorozatosan és árulta el (bár Allen korábban azt nyilatkozta, hogy a lemez autofikciós – a szerk.). Ha az eseményekkel nem is, de hangjában érződő csalódottsággal, haraggal és undorral nagyon is tud azonosulni a hallgató. (Krajnyák Petra)

Lorde – Virgin

Lorde mindig is arról volt ismeretes, hogy jó hosszú szüneteket hagy magának két album között, hogy kvázi civilként valós emberi élményeket szerezhessen, majd ezeket az empíriákat alaposan átgondolva formálja albummá. A Virginnek is kellett négy év, amíg megérett az új-zélandi művészben, és tematikájában ennek megfelelően egy radikálisan befelé forduló, testi és identitásközpontú lemez lett. Nem generációs kiáltványként működik, mint a Pure Heroine, és nem is hatalmas érzelmi jelenetekre épít, mint a Melodrama, sokkal inkább egy csendes, nyugtalan önboncolás kordokumentuma. A dalokban visszatérő motívum a test mint tapasztalás eszköze, az ártatlanság visszavonhatatlan elvesztése. A Virgin hangulatában szikárabb és hidegebb, mint Lorde korábbi munkái, mintha nem megérteni vagy megnyugtatni akarna, hanem egyszerűen rögzíteni egy belső állapotot, minden esztétizálás nélkül. Az albumnak ezért nincs is ideológiai konklúziója, nincs nagy ráébredős, harmadik szemet kinyitós lezárása, mint amit mondjuk a Solar Powernél tapasztaltunk, és ez nagyon is jól áll az anyagnak. (Szécsi Krisztián)

Marina – Princess of Power

Szerkesztőségünk idei nagy kedvence határozottan Marina volt, és számtalanszor pörgött legújabb albuma, a Princess of Power a cikkgyártásokhoz háttérzeneként. Az erősen a 2000-es évekből inspirálódó album – Marina saját bevallása szerint a POP megírásához baromi sok Gwen Stefanit és Kylie Minogue-ot hallgatott – vegyítve a kicsit space-core, kicsit alternatív zenei elemekkel egy tankönyvszerű Marina-album, ahol a váratlan dalszerzéshez most is megkaptuk azokat az erősen feminista vagy fájdalmasan önreflexív sorokat, ami miatt annyira szeretjük a művészt. Hosszú idők után ez Marina első igazán színtiszta popalbuma, ami ráadásul be lett csomagolva a videójátékok világát idéző hangzással és vizualitással, ami csak még királyabbá teszi az opuszt. Szóval, ha kéne magadtól magadnak egy nagy adag lelki fröccs, felhúznád az önbizalmad, a Princess of Powerrel – nemtől függetlenül – garantáltan nem lőhetsz mellé. (Szécsi Krisztián)

Mikayla Geier – HOT POT!

Idén biztosan Mikayle Geier HOT POT!-ja volt nekem a cherry on top. Hangszerelésében hű marad a címéhez: különböző stílusok, textúrák és tempók kerülnek egymás mellé szándékosan éles váltásokkal. Nagyon tetszik, hogy sokszor apró, hétköznapi pillanatokból indul ki – félbehagyott beszélgetésekből, késő esti üzenetekből, jelentéktelennek tűnő megjegyzésekből –, amelyek lassan nagyobb kérdésekké nőnek: identitásról, önértékelésről, érzelmi kiszolgáltatottságról. Több ponton is megidézi a kétezres évek popját a direkt dallamvezetésben, az egyszerű, loopos alapokban és a szándékosan kissé műanyag hatású vokálokban, mintha egy korai popkorszak esztétikája szűrődne át egy hálószobai produkción. Egyszerre idézi a korai popkorszakok hangulatát és marad friss, mai, miközben Geier intim univerzuma minden dalban tetten érhető. (Marosi Marcell)

Ninajirachi – I Love My Computer

Az én kedvenc idei lemezem egy szerelmes levél az ezredforduló körül született emberek nosztalgiájának. Ninajirachi debütalbuma szinte az összes ausztrál zenei díjat bezsebelte, de az óceánon túlra is eljutott, ez pedig nem véletlen. A producer egy pillanatig sem titkolja, honnan inspirálódott, mégis úgy tudja előadni a 2010-es évek elektronikus tánczenéjére alapuló zenéket, hogy azt teljesen magáévá teszi. A bőven bulizható dalok szövegei mögött pedig meglepően kifejező történetek állnak. (Jókay Kristóf)

Oklou – choke enough

A francia zenész legfrissebb albuma több tényező miatt is az év hivatalos soundtrackja lett a szememben. Először is rádöbbentett arra, hogy az életemben felbukkanó férfiak (a kapcsolat milyenségétől függetlenül) nagyon nagy hatást gyakorolnak a zenei ízlésemre, másodszor tökéletesen megragadta azt a melankóliát, ami idén sokszor elfogott. Oklou (a parázs viták elkerülése végett, ejtsd: Okay Lou) a „hivatalos” álláspont (értsd sznob zenekritikusok) szerint az art pop, szintipop, bedroom pop műfajokban alkot. Szerintem zenéje leginkább a depressziós indie és a szentimentális elektronika szerelemgyereke. (Krajnyák Petra)

Olivia Dean – The Art of Loving

Az idei év legkülönlegesebb zenei felfedezése számomra a nemrégiben Grammy-díjra jelölt Olivia Dean volt, akinek könnyed hangzású, mégis mély üzenetekkel bíró dalaival nem nehéz azonosulni. A The Art of Loving könnyed pop- és neo-soul hangzása mögött komoly érzelmi munka van: önszeretetről, kapcsolódásról és emberi bizonytalanságokról énekel úgy, hogy közben egy pillanatra sem csúszik át üres klisékbe. Az egész lemez olyan, mintha személyes tapasztalatokból, csendes felismerésekből építkezne, és talán pont ettől működik ennyire jól. (Bereczk Zsófi)

PinkPantheress – Fancy That

A Fancy That valójában egy kilenc mixtape, amely május 9 én jelent meg, és a brit énekes-producer eddigi legösszefüggőbb, UK garage és drum’n’bass hatású projektjeként vonult be a 2025-ös évbe. A rövid, dinamikus dalokban – köztük az Illegal, Tonight és Stateside című slágerekkel – keveredik a nosztalgikus brit elektronika, a gyors ütemek és PinkPantheress jellegzetesen intim, érzelmes vokálja, ami egyszerre klubbarázó és személyes hangulatú. A kritikusok szerint a Fancy That a fiatal előadó művészi növekedését mutatja be, miközben megtartja azt a könnyed, TikTok-generációt célzó energiát, amellyel elődje, a Heaven Knows is befutott. Olyan lelkes fogadtatásban részesült, hogy még egy remixprojekt (Fancy Some More?) is követte ősszel a dalok újragondolt változataival. (Hering Andris)

Playboi Carti – Music

Egy kissé hipokrita dolog beválogatni Playboi Carti régóta várt Music című albumát a legjobb idei lemezek közé, mert még írtunk róla hosszan márciusban, és na, hát nem túl jókat. De egy kicsit meg kell követnünk magunkat, mert a 34 számból álló gigamonstrum tényleg túlzás. Nem elég koherens, könnyen szétesik és túlzás is ennyi számot bezsúfolni egy album alá. Viszont most, hogy lassan véget ér az év, és láttuk, hogy milyen rapalbumok jöttek ki, így kérdés nélkül állíthatjuk, Carti lemeze így is bőven kiemelkedik az összes többi közül. Azért a Music-on ott van 15-16 erős szám (az Evil J0rdantől a Pop Outon át a Mojo Jojóig), amely zeneileg izgalmas, kísérletező, és kellően dekonstruktív. Playboi Cartinak pedig sikerült ugyanazt megugrania, mint 5 évvel ezelőtt, paradigmaváltást hozni a mainstream hiphopba. (Szentgyörgyi Zénó)

Portugal. The Man – Shish

A 2025-ös Sziget nagyszínpadot is megjárt Portugal. The Man tizedik stúdióalbuma kevésbé hasonlít az autóban maximumra felhangosított Feel It Still, vagy éppen a FIFA18-ban két Ronaldo-csel között megszólaló Live in the Moment hangulatára, viszont annál inkább emlékeztet a zenekar első próbálkozásaira, csak még több kísérletezéssel, és dinamikusan váltakozó stílusokkal. Ez az első album, amit a PTM az Atlantic elhagyása után a saját stúdiójában vett fel, ezzel teret engedve az indie rock víziók kibontakozásának, a megjelenő a pszichedelikus/hardcore elemeknek és a sokszor összeillesztett hatású daloknak. Az alkotás során a frontember John Gourley elmerült alaszkai gyermekkorának élményeiben, így rengeteg személyes történet tárul elénk a dalok hallgatásakor, többek között a kapcsolatok és a közösségek fontosságáról, vagy a különböző generációk egymásra gyakorolt hatásáról, melyek a zenekar identitásának is fontos részét képezik. (Wittmann Marcell)

Rochelle Jordan – Through the Wall

Rochelle Jordan brit‑kanadai előadó 2025. szeptember 26‑án jelentette meg Through the Wall című harmadik stúdióalbumát, egy 17 számos, érzéki és táncolható mixet, amely house‑ból, UK garage‑ból, alt‑R&B‑ből és elektronikus popból épít egy hipnotikus, klub‑ és éjszakai hangulatú világot. A lemez producerei között olyan nevek szerepelnek, mint KLSH, Kaytranada, DāM‑Funk és Terry Hunter, akik Jordan légies, mégis kontrollált vokálját mély, groove‑orientált ritmusokra helyezik. A Through the Wall tematikusan a falakon át törésről, önbizalomról és szabadságról szól, miközben érzelmes dalok és energikus táncmomentumok váltakoznak, így a 2025‑ös klub‑ és alternatív popkatalógus egyik legfigyelemreméltóbb lemeze lett. (Hering Andris)

Rosalía – LUX

Rosalía negyedik stúdióalbuma ambiciózus, műfajokon átívelő projektként hozza össze az orchesztrális popot, a klasszikus zenét és az avant‑popot a London Symphony Orchestra közreműködésével. Az album 18 dalt foglal magában (a digitális kiadásban 15 szerepel), melyekben a spanyol művész közel 14 nyelven énekel, miközben olyan közreműködők tűnnek fel, mint Björk, Yves Tumor és flamenco‑hagyományokat idéző énekesek, miközben a lemez tematikusan a női misztikumot, átalakulást és spiritualitást járja körül. A LUX nemcsak kritikailag lett az év egyik legnagyobb durranása, de rekordokat döntött a streamingekben is, Rosalíát pedig újabb nemzetközi fejezettel gazdagította karrierjében. (Hering Andris)

Sabrina Carpenter – Man's Best Friend

Az albumborító körüli már-már tömeghisztériának is nevezhető felhajtás ellenére a Man's Best Friend egyáltalán nem sikerült annyira botrányosra, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Ennek az az oka, hogy Carpenter azt nyújtotta, ami korábban a sikert elhozta számára: okosan megírt, vicces, pajzán dalokat. Bár többek szerint nem sikerült megugrani a Short’n Sweet szintjét, szerintem ezúttal még frappánsabban énekel az infantilis férfiakról, a toxikus párkapcsolati dinamikáról és az anális szexről. Így számomra ez volt az első no-skip Carpenter-album. (Krajnyák Petra)

Skrillex – Fuck U Skrillex

Kevés zenész van, aki annyiszor volt képes megújulni, mint Skrillex. Mostanra legalább 5 szépen elválasztható korszakon van túl, az idén április 1-jén megjelent lemezével viszont valami olyat alkotott, ami ugyanúgy szólt a régi és új rajongóinak. A 34 számos lemez, ami valahol egy DJ-szett is, egyszerre törleszt egy régi adósságot, mutat középső ujjat a zeneiparnak, és enged bepillantást a géniusz következő érájába. (Jókay Kristóf)

Smerz – Big City Life

A norvég elektronikus duó, a Smerz (Catharina Stoltenberg és Henriette Motzfeldt) második stúdióalbuma, Big City Life 2025. május 23-án jelent meg az Escho kiadónál, és 13 számot vonultat fel a dream pop, art és elektro pop, valamint alternatív R&B határán. Az album az urbánus élet nyüzsgését, a magányt, szerelmet és önreflexiót fogja össze játékos, mégis melankolikus hangzásban, olyan kislemezekkel, mint a You Got Time and I Got Money és az A Thousand Lies. A lemez a Smerz eddigi egyik legérzékenyebb és legélőbb hangzású munkája, amely a nagyváros romantikáját és bizonytalanságát egyszerre ragadja meg. (Hering Andris)

Sunset Rollercoaster – QUIT QUIETLY

A mandopopra és tajvani indie-re úgy 3 éve találtam rá, amikor Kelet-Ázsia-tanulmányokat hallgattam a Pázmányon. Kis túlzással, már ezért a felfedezésért bőven megérte végigcsinálnom a mesterképzést. A Sunset Rollercoaster (落日飛車 Luòrì fēichē) nem egy tipikus tajvani indie zenekar. Zenéjükben találkozik a jazz, a japán city pop, a funk és a szintipop, ráadásul a meglepően sok angol dalszöveg miatt még a mandarin nyelvtől ódzkodók is élvezni tudják. Legújabb albumuk, a QUIT QUIETLY már teljesen angolul íródott, emellett tökéletesen tükrözi sokoldalúságukat és egyenesen Tajvan párás, óceánillatú partjaira repít. (Krajnyák Petra)

Tame Impala – Deadbeat

A menyasszonyommal van egy örökös vitánk: 2022-ben szerintem az első sorból néztem a Tame Impala Sziget-koncertjét, szerinte a tömeg közepéből – nos, ezért a lemezért én biztosan beverekedném magam az első sorba. Kevin Parker ezzel az albummal valami váratlant húzott: az elektronikus, repetitív alapok folyamatos feszültséget és felfokozottságot sugallnak, miközben a szövegek direkt módon beszélnek kiégésről, önismétlésről és a siker utáni ürességről, a kapcsolatok pedig érzelmileg kimerítő kompromisszumokká válnak. Szerintem ez eddig a legőszintébb lemez tőle; hangulatában egységesen melankolikus, de nem drámai: lassú lecsorgás, tompa szürke állapot, mégis a jól ismert Tame Impala groove-ok is ott vannak, csak valahogy mélyebb lett, mint korábbi albumai. (Marosi Marcell)

Wednesday – Bleeds

Egyre inkább megfigyelhető az a trend, hogy a countryelemek befurakodnak a rockzenébe. Ezek alatt persze nem a sztereotipikus mainstream countryt kell érteni, amivel Lil Nas X hülyéskedett, inkább csak olyan finomságokat, mint a pedal steel használata, jellegzetes gitárhangszínek vagy a történetmesélő, nyers szövegek. A Wednesday nevű zenekar mindezt kőkemény noise rock hangzással vegyíti, amire megérkezik Karly Hartzman magával ragadó, fülbemászó éneke. Idei, Bleeds című lemezük talán a banda eddigi legsikeresebb projektje, tele ikonikus, felejthetetlen dalokkal. (Maier Péter)

Wet Leg – moisturizer

Az angol Wet Leg az egyik leginkább megkerülhetetlen zenekar jelenleg a rockzenében. Zenéjükben erősen jelen van a punk vonal, de inkább posztpunknak vagy indie-rocknak szokás nevezni, amit csinálnak. A frontember Rhian Teasdale nem az, akiről könnyen leveszed a figyelmed: provokatív, szuggesztív és karizmatikus. Második albumuk a hidratálókémről kapta a címét, és habár a stíluson belül nem találja fel a spanyolviaszt, szórakoztató és maradandó élmény. (Maier Péter)

Wolf Alice – The Clearing

A Wolf Alice sokáig váratta a rajongóit az új albummal, ugyanis legutóbbi lemezük, a Blue Weekend 2021-ben jelent meg, így a The Clearing már elég időszerű volt, és szerencsére be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Nagyon érdekes végighallgatni a zenekar diszkográfiáját, tisztán kitűnik az, ahogy felnőnek, egyre letisztultabban játszanak, de nem felejtik el a gyökereiket sem. Bevallom őszintén, nekem elsőre nem tetszett az album és kicsit haragudtam is magamra emiatt, azonban hirtelen azon kaptam magam, hogy valamilyen dallamot dúdolok a fejemben, viszont mivel csak egyszer hallgattam végig a lemezt, hirtelen nem tudtam, mi lehet az. Aztán rájöttem, hogy az album dalai cikáznak a fejemben (szinte már a tudatalattimban), és második hallgatásra már szinte kívülről fújtam az egészet. Nehéz elfogulatlanul beszélnem a zenekarról, mert engem kilóra meg lehet venni egy rockzenekarral, aminek ilyen erős női vokalistája van – Ellie Rowsell különböző éneklési technikáit, színeit és képességeit talán még sosem csillogtatta meg ennyire, mint ezen a lemezen. Emellett pedig hozzák az izgalmas Wolf Alice-féle merengős, atmoszférikus, belassulós dalokat, amikre utána simán rákontráznak egy sikítós, ugrálós, de zeneileg ugyanannyira összetett és izgalmas dallal. Novemberben pedig élőben is hallhattuk a zenekart az Akváriumban, aki ott volt, tudja, hogy mennyire fantasztikusak, ha színpadi jelenlétről, vizuálról és a közönség bevonásáról van szó. Remélem, még sokszor sodorja őket errefelé az élet! (László Panna)

Végül, de nem utolsósorban itt találtok egy listát, amire minden lemezből válogattunk egy dalt. Jó hallgatást!