Június 27-én landolt a Netflix kínálatában a Squid Game, vagyis a Nyerd meg az életed harmadik, egyben záróévada. Spoilermentes kritikánk következik.
A hatszoros Emmy-díjas koreai sorozat első évada a mai napig a streamingszolgáltató legnézettebb programja, nem kevesebb, mint 265 millió szempár követte figyelemmel napjainkig Gi-hunék idegtépő thrillerét. Vérpezsdítő volt, izgalmasan ötvözött különböző műfajokat, és nem mellesleg prominens társadalomkritikai attitűddel bírt. A legelső szezon thrillerbe, fekete komédiába csomagolt kapitalizmuskritika, a második etap nagyító alatt taglalta, miként skatulyázzuk be egymást és teremtünk szakadékokat embertársaink közt vallás, származás, szexuális orientáció vagy épp véleménykülönbség alapján. A modern demokráciák kettéosztottságát, azon belül is az egyre elszabaduló törzsi mentalitást kritizálta.
A folytatásra bő három évet kellett várni, Hwang Dong-hyuk rendező-író alapossága és a Covid-járvány okán. A decemberi sequel vegyes fogadtatásban részesült: a kritikusok nem voltak elájulva tőle, de értékelték a türelmesen építkező dramatizációját; a nézők döntő, illetve az interneten leghangosabb hányada szerint a forradalmi elődhöz képest lassúnak, önismétlőnek bizonyult. Kétségtelen, hogy visszaesés volt, de még éppen lázban tartotta a mainstreamet – úgy voltunk vele, hogy a záróévad majd helyrerázza a dolgokat.
James Gunn új Superman-filmje lenne az a csoda, amire évtizedek óta vártunk? – Kritika
2025.7.10 11:02
Spoilereket nem érintünk, azonban a kontextus kedvéért érdemes megemlíteni, hol veszi fel a fonalat a sztori: a friss szezon közvetlenül a második évad fináléja után indul útjára, vagyis Gi-hun (Lee Jung-jae) és csapatának félresikerült lázadását követően, melynek kapcsán a főszereplő súlyos bűntudattal küzd. Az előző epizód tetőpontjában, miután kudarcot vallott a felkelésük, a Frontember Gi-hun szeme láttára végeztette ki egykori lóversenyes barátját, Park Jung-baet (Lee Seo-hwan), ezért minden eddiginél eltökéltebb, hogy szabotálja, és véget vessen a kegyetlen játékoknak. Emellett főhősünk meglehetősen pipa Kang Dae-hora (Kang Hanul), az elmondása szerint exkatonára, aki a forradalom kulcsjelenetében megfutamodott, és nem juttatta el a fegyverutánpótlást a többi felkelőnek.
A vérengzés során 30 játékos vesztette életét, így már csak 60 résztvevő esik egymásnak a fődíj megkaparintásáért. Hwang Jun‑ho (Wi Ha-joon), a Frontember öccse és hajóscsapata eltökélten keresi a barbár játék helyszínéül szolgáló rejtélyes szigetet, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen az exploitatív, pusztító csatározásnak, mindeközben Kang No-eul (Park Gyuyoung), a fellázadó, 011-es számú, rózsaszín ruhás őr konfliktusa egyre mélyül a játékok legfelsőbb vezetőivel szemben.
Nyújtják, mint a rétestésztát
Már a második felvonás debütálását követően is egyértelműnek tűnt, hogy a kreátornak két évadnyi sztori volt a fejében, ám a popkulturális robbanás miatt – amire maga Dong-hyuk sem számított – a Netflix kapva kapott az alkalmon, és egyből hármat is berendelt tőle. Az évadok epizódszámai feltehetően ezért csökkennek lépcsőzetesen: az első kilenc, a második hét, a harmadik már csupán hat részből áll.
A sequel-szezonok elnyújtottak, aminek a történetvezetés és a tempó látja a legnagyobb kárát. Az erőtlen második évadban ez zavaróbb volt, a harmadikban szerencsére jobb a helyzet. Nem közelíti meg az első nívóját, dinamizmusát, varázserejét, azonban strukturáltabb, feszesebb, kompetensebb, mint a közvetlen előd. Az egyes játékokat még mindig érezhetően nyújtják – a „Mi lesz már?!” -hoz hasonló felhördülések rendre elhangozhatnak a nézők szájából, amikor bő tíz-tizenöt percen keresztül készülnek fel egy-egy próbatételre játékosok.
Ennek ellenére a harmadik évad tudja, mit szeretne elérni a karaktereivel, és egészen a negyedik epizódig minőségi dramatizáció zajlik (a zárórészekre később még kitérünk), patent vágással, cliffhangerekkel kiegészülve. A kevesebb rész előnyére válik: akik a karácsonyi etap után kicsekkoltak, érdemes visszahuppanniuk a tévéképernyők elé, ugyanis az első részek során különösen, igazi old school, a 2021-es Squid Game-hez hasonló vibe-ot kapunk.
K-pop démonvadászok: 2025 egyik legjobb animációs filmjében K-pop idolok mentik meg a világot a gonosztól
2025.7.6 9:34
Lee Jung-jae újfent remekül teljesít Gi-hun szerepében, illetve Kim Jun-hee (Jo Yuri) is meggyőző. Nagy valószínűséggel a kritikus hangok miatt jelentősen visszavettek a karakterek excentrikusságából, szóval mindenki megnyugodhat, ezúttal nincs olyan szereplő, aki nonstop kiverné a biztosítékot, és legszívesebben valamennyi jelenetét áttekernénk.
Vannak azért bajok
Ha már itt tartunk, biztosan emlékeztek még az előző felvonás kőkeményen irritáló rapperére, Thanosra, akit Lee Myung-gi (Im Sivan) ölt meg a fürdőszobában. Myung-gi a barna hajú, várandós fiatal leányzó, Kim Jun-hee (Jo Yuri) exe (tudom, komplikált, de maradjatok velem). A csajszihoz köthető a legfontosabb csavar, ami sokakat úgy, ahogy van, kiránthat a sztoriból, meseszerűsége, irrealitása okán. Ha ezzel az aspektussal megbarátkozik a néző, nem lesz gond, azonban jó néhány pillanatban megmosolyogtató a történet képtelensége. Ha nem is idegeníti el a nézőt, az ezzel kapcsolatos, rendre visszatérő számítógépes effektek olyan szinten amatőrök, hogy szinte lehetetlen másra koncentrálni.
Amint beletörődik, vagy épp elengedi az ezzel kapcsolatos aggályait az ember, onnantól nincs gond. Az utolsó két epizóddal már annál inkább. Mintha elfogyott volna az író naftája: a lassan négy éve tartó misztérium, a felépített konfliktusok és történetszálak felemás, de inkább csalódást keltő módon konkludálódnak – legyen szó a Frontember és öccse amúgy ténylegesen érdekfeszítő, de totálisan elpocsékolt viszályáról, a Frontember és Gi-hun ellentétpárosáról, Gi-hun sorsáról, az előző évadok jelentős figuráiról, de en bloc, a széria mögöttes mondanivalójának összegzett tanulságáról. A legkielégítőbb szálak a 011-es őr, Kang No-eul karakterkonklúziója, illetve Gi-hun és Kang Dae-ho (a fent említett srác, aki nem juttatta el a muníciót a többiek számára a lázadás kulcspontjában) barátokból ellenséggé válása.
Sandman, Kneecap, Csajok újratöltve és cápák minden mennyiségben – Júliusi streamingajánló a Netflixről, a Maxról és a Disney+-ról
2025.7.4 13:53
A hatodik epizód úgy ér véget, mintha csak folytatást, spin-off-sorozatot készítene elő, ami egyébként nincs tervben. David Fincher decembertől vág bele az amerikai Squid Game forgatásába, de különálló, a koreai változattól független sztorit tervez. Hiába a minőségbeli javulás, a lezárás olyannyira antiklimatikus, szürke és semmilyen, hogy kétségbeesetten kerestük a stáblista alatti, nem létező extra jeleneteket.
Keserédes a búcsú
A Squid Game esszenciája, sava-borsa a játékok, ezért is keltett akkora csalódást a decemberi etap, amelyben többnyire megúszós, kevésbé maradandó vetélkedőket láthattunk. A napokban debütált szezon fordít a kockán: kreatív, emlékezetes, és hát, bitang mód morbid kihívásokkal operál. A hat epizód három játékot vonultat fel – mondtam én, hogy nyújtják – de azok cserébe lebilincselik a nézőt, és ördögien leleményesek, fordulatosak. A képzeletbeli dobogó utolsó fokán épp a finálé kiszámítható és kissé ingerszegény megmérettetése áll, de tegyük hozzá, hogy vizualitásában, grandiozitásában hozza a szintet.
Fájó pont viszont, hogy a társadalomkritikai felhang elmarad, vagyis a sorozat története során a legvékonyabb. A Squid Game-et azért is szerettük annyira, mert különlegesen egyedi frissességgel csomagolta be korunk meghatározó és égető problémáit. A zárószezon a karakterekre és a történetszálak elvarrására fókuszál, amivel egyébként semmi gond nem lenne, csak ezáltal zárójelbe került a széria igencsak kardinális aspektusa. A mérgező kettéosztottság, az „ember embernek farkasa” típusú jelenséget hellyel-közzel kidomborítja, főként a legelső játék során, amelyben a háttérben felsejlő tőrforma akár Facebook-logóra is emlékeztethet (lásd a lenti képen).
Nem elspoilerezve a lényeget, a játékosokat két részre osztják – úgy, ahogy a globális politikai berendezkedés mesterségesen elkülöníti két oldalt, és amely izzó konfliktus gyakran a közösségi médiák felületein csúcsosodik ki. Összességében elmondható, hogy elismerésre méltó Hwang Dong-hyuk irgalmatlanul eredeti, komplex víziója, ami a mennyiséget gyakran a minőség elé helyező streaminges palettán abszolút egyedülálló, kiemelkedő teljesítmény. Mindezek ellenére keserédes szájízt hagy maga után a sorozat, hiszen a kezdeti magaslatokhoz később nem tudott felnőni, illetve bár kompetens, döntő többségében élvezetes a záróévad, a lezárás fájóan üresre sikeredett.
