Milyen lelki okok lehetnek az evészavar mögött? Honnan erednek, és hogyan tudjuk meggyógyítani őket? Gersei Csenge pszichológussal a téma mélyére ástunk, és az is kiderült, a testképzavar gyakran az evészavar következménye.
Leragadunk az evési szokásoknál, a megevett dolgoknál, a test kinézeténél, az akaraterő megkérdőjelezésénél – holott ezek csak tünetek, olyan történések és felszíni adaptációk, amik a mélyben húzódó – bizonyos esetekben – nagyon is súlyos problémát fedik. A bizonytalanság, a kontrollvesztettség, az érzelmileg elérhetetlen szülők miatt egyre több fiatal próbál meg az evésben biztonságot és stabilitást találni. De mi ez az állapot? Mitől szenved az, aki evészavarral küzd?
Mit hívunk evészavarnak, mikor mondhatjuk, hogy valaki ezzel küzd? Mi ez az állapot?
Az evészavar egy tág fogalom, egy skála, az összes állapot és betegség gyűjtőfogalma. Evészavar esetében valamilyen rendellenesség figyelhető meg az étkezésben, tulajdonképpen egy megromlott kapcsolat az evéssel. Az evészavar tünete általában az, hogy elégedetlen vagyok a testemmel, alacsony az önértékelésem (ami a kinézetemtől függ), és önmagamra nézve káros evési magatartást folytatok: például nagyon keveset vagy éppen nagyon sokat eszem, vagy eszem, de meghánytatom magam. Mivel az evészavar mentális betegség, mindig lelki eredetű a mögötte húzódó probléma. Éppen ezért nem elég azzal foglalkozni, hogy mit, mennyit eszik valaki és mozog-e mellé; mindig a lelki részét kell felfejteni!
Milyen típusokat különböztetünk meg az evészavarban?
Diagnosztikai szemszögből hármat: az anorexia nervosát, a bulimia nervosát és a falászavart. Emellett léteznek más, nem diagnosztikus kategóriák, mint például az izomdiszmorfia (az izomzat méretével való kényszeres foglalkozás) vagy az orthorexia nervosa, amit hívhatunk egészségesétel-függőségnek is. Ez egy nagyon jó kiinduló pont, de nagyon sok olyan eset létezik, amik nem merítik ki egyik kategória diagnosztikus kritériumait sem. Őket hívjuk szubklinikai evészavarosoknak: nekik is szükségük lenne segítségre, mert az ő esetükben is életminőség romlásával jár az, amit csinálnak, például egyik diétát próbálják ki a másik után, lelkiismeret-furdalásuk van evés után, folyamatosan elégedetlenek magukkal. Fontos megérteni, hogy vékonyak a határok az evészavar szövevényes rendszerében: lehet, hogy nem mondható valaki bulimiásnak, de ha eluralkodik rajta a stressz, vagy érzelmileg kimerült és ezért meghánytatja magát, akkor ott probléma van.
Milyen problémák állhatnak az evészavar mögött?
Amit evészavar formájában látunk, az csak a jéghegy csúcsa. Hiába tűnik nagyon másnak az anorexia, a bulimia és a falászavar, a gyökerük minden esetben rendkívül hasonló. Lehetnek pszichés, genetikai (öröklődhet), valamint szociális okai, vagyis környezeti tényezők: a mai kultúra melegágya ennek, hiszen újra előtérbe került a vékony test ideálja. Főleg serdülőkorban nagyon-nagyon gyakori a bullying, vagyis a zaklatás és testszégyenítés. Emellett bizonyos személyiségjellemzők – például perfekcionizmus – nagyobb eséllyel vezetnek evészavarhoz.
A családi háttérnek, közegnek milyen szerepe van ebben?
A család fontos tényező az evészavar vizsgálatában, ugyanis bizonyos családi dinamikák nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki evészavaros legyen, sőt az esetek többségében a családban keresendő a probléma forrása. Az evészavaros személy (gyerek, kamasz) gyakran a tünethordozója a család diszfunkcionális működésének: elkezd a test jeleket küldeni, hogy valami itt nincs rendben. Ilyenkor megfigyelhető lehet a családban a parentifikáció jelensége, problémás lehet a családi határok merevsége vagy éppen átjárhatósága, a szülők válságban lévő házassága, a szülők mentális problémái, a stresszkezelés vagy az érzelemszabályozás. De az is komoly károkat okoz, ha a gyerek érzelmileg érvénytelenítő közegben nő fel: nem sírhat, nem élheti meg a dühét, megalázzák az érzéseiért. Ebből arra következtet, hogy bizonyos érzések elfogadhatók, mások pedig nem (például félelem, harag, undor, szégyen).
Mi történik, ha a gyerek nem tanulja meg az egészséges érzelemszabályozást?
Ebben az esetben annyira elárasztónak éli meg az érzelmeit, hogy tompítania kell valamivel: bulimia esetében a hánytatással, anorexiánál az éheztetéssel, falászavarnál pedig a kontroll nélküli evéssel. Egyik esetben sem történik meg az érzelmek egészséges át- és megélése, csupán megküzdési mechanizmusokat építenek ki maguknak.
Az evészavarok mentén – főleg a túlevés, falásroham esetében – gyakran hangzik el külső szemlélőktől, hogy nincs elég önfegyelme, akarata az illetőnek. Mennyire állja meg a helyét ez a kijelentés?
Ez nem akaraterő kérdése, és nagyon félre tudja vinni a gondolkodást az, hogyha ebben az akaraterő dimenzióban gondolkodunk az evészavarok kapcsán. Nem azért eszi túl magát valaki, mert akaratgyenge, vagy anorexiásként nem azért nem eszik, mert mennyire erős az önfegyelme, hanem, mert ezek az emberek sokszor nem érzik magukat biztonságban a saját életükben: nincs biztos pont és rettentő nagy bizonytalanságot élnek át. Akár otthon, a családi rendszerben, ahol a szülők nincsenek jól, akár az iskolában a zaklatás miatt – ezek mind kiszámíthatatlanságot eredményeznek. Azzal pedig, hogy meghatározom, mikor eszem és mikor nem, mikor hánytatom magam, mikor találom meg a saját komfortomat és biztonságomat azzal, ha sokat eszem – ez mind egyfajta önmegnyugtatás. És itt vissza is kanyarodunk az érzelemszabályozáshoz.
A biztonságérzet, a kontroll miért fontos ebben a kontextusban?
A bizonytalanságérzet vagy biztonságérzet aszerint alakul ki, hogy mit tanultam, tapasztaltam a világról, a kapcsolataimról, az emberekről felnövésem során: bízhatok bennük, ott lesznek nekem, jót akarnak vagy bántani fognak? És ennek az első szintje az, hogy számíthattam-e a szüleimre. Nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is. Ha például kiszámíthatatlan volt az, ahogyan az óvodába értem jöttek, vagy ha nem úgy reagáltak az érzelmi szükségleteimre, ahogy nekem jó lett volna, akkor nemcsak azt élem meg, hogy a világ bizonytalan és kiszámíthatatlan, de azt is, hogy az igényeim nem fontosak. A saját vágyak, szükségletek megélése pedig kulcskérdés az evészavaroknál. Az anorexiát például a vágyak hiányának is hívjuk: az illető leválasztja magát a vágyairól, mert azt tanulta meg, nem kap rájuk választ, nem figyel rá senki. Így inkább ne is legyenek vágyak, akkor nincs csalódás. Ezek az élmények, hiedelmek pedig addig kísérik az embert, amíg el nem kezd foglalkozni a problémával, a korábbi sérülésekkel.
Az evészavarok mögött tehát nagy részben a gyermekkori kiszámíthatatlanság áll, ez az érzelemszabályozási képtelenség?
Pszichológusként azt gondolom, hogy igen, az ember nem képes a számára megfelelő módon megnyugtatni magát, és az evés (vagy pont a nem evés vagy az önhánytatás) egy jó önnyugtató eszköz. Már csak azért is, mert az evéssel olyan hormonok is felszabadulnak, amelyek elégedettséget, boldogságot ébresztenek a szervezetünkben, ösztönösen megnyugszunk, ha ételhez nyúlunk. És ez alapvetően nem egy ördögtől való dolog, nem kell letagadni vagy elnyomni, hogy az evésnek van egy nagyon jó érzetet keltő része, de ha minden egyes érzelemre azt a választ adom, hogy eszek (vagy nem eszek, vagy kompenzálok), akkor érdemes mögé nézni: hogy is vagyok az érzésekkel, a stresszel. Sokan lefagynak egy stresszhelyzetben, valamivel túlélik, vagy kezelik a helyzetet, mintha egy fájdalomcsillapítóval enyhítenék a fájdalmat a testükben – de ez csak tüneti kezelés, ami elnyomja az adott érzetet, és valójában nincs kezelve a gyökérok.
Az érzelmi evés és a stresszevés ugyanaz?
A stresszevés az érzelmi evés egy fajtája. Mert mi történik a stresszevésnél? Félek, izgulok, szorongok valamitől, ezért eszek. De érzelmi evés akkor is előfordulhat, amikor szomorú, dühös vagy éppen boldog vagyok. Minden olyan esetnél, amikor az érzelmekre az evést adom válaszul.
Aki evészavarral küzd, tudatában van, hogy valami nem oké? Rajtakapja magát, ha például stresszből eszik?
Az anorexiás betegek jó részénél nincs betegségbelátás, tehát ők sokszor egyáltalán nem érzik egészségkárosítónak azt, amit csinálnak. Falászavar vagy bulimia esetén nagyon sokan utána éreznek szégyent vagy bűntudatot, hogy „már megint ezt csináltam”. A probléma ott kezdődik, hogy a legtöbb ember teljesen le van kapcsolódva a testéről, és nem veszik észre a legalapvetőbb testérzeteket. Például nem érzékelik a stresszt, a szorongást – miközben összeszorult a gyomruk. Az érzések testi reakciókkal, folyamatokkal járnak. Vagyis először ki kellene bogozni, mit mikor és miért érzünk – akár érzelem, akár testérzet formájában.
Érdemes napjában többször néhány lélegzetvételre megállni és csak figyelni, mi van a testemben: hol érzek feszülést, fájdalmat, hol van valami jó érzet – és vajon mi lehet mögötte? Vissza kell kapcsolódni a testemhez, tudnom kell megnevezni, ami történik bennem, és arra reagálni. Ezzel óriási lépést tehetek önmagam egészsége felé: mert ha például stresszevőként rájövök, hogy ja, nem is éhes vagyok, hanem beszorongtam vagy izgulok valami miatt, ezért ennék, már tudok máshogy reagálni! Elővehetek egy önmegnyugtató gyakorlatot, elmehetek futni, megölelgethetem magam, de ha tényleg arra van szükségem, meg is ehetem azt a csokit (!) – épp, ami nekem jólesne.
Van, akinek nehéz megnevezni az adott érzelmet.
Erre szoktam azt javasolni, hogy ragasszák ki a hűtőre az úgynevezett érzelemkereket, amiben rengeteg érzés megtalálható: az alapérzelmektől kiindulva minden egyéb komplexebb érzés megtalálható rajta. Akár napjában többször csekkoljunk be, hogy amúgy most hogy érzem magam. De ahhoz, hogy megálljak, befelé figyeljek, kell egy nagyfokú (test)tudatosság. Ezenkívül viszont az evészavaroknál (a szubklinikai eseteknél is) fontos a terápiás beavatkozás! Az érzelemkerék nem fogja megoldani a problémát, csak egy jó eszköz a mindennapokban.
Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ne az evéshez nyúljunk önmegnyugtatás reményében?
Onnan kezdem, hogy nagyon fontos odafigyelni magára az evésre: hogy tápláló, egészséges ételeket juttassak a szervezetembe, megadjam magamnak a megfelelő tápanyagokat, és ne korlátozzam drasztikusan vagy szélsőséges módon magamat. Az evés egy öngondoskodás, amivel táplálom önmagam, a testemet: ezzel jelzem saját magamnak, hogy itt vagyok, számíthatok magamra, tudok gondoskodni magamról. Ez kulcsfontosságú a biztonságérzet és a kontroll tekintetében is. Az is sokat számít, ha egy olyan életstílust alakítunk ki, amelyben olyan rutinok is helyet kapnak, amelyekkel az idegrendszeremet nyugtathatom, amivel a jelenben tartom magam, amivel kapcsolódhatok saját magamhoz, és nem az evés fogja betölteni ezt a funkciót. A meditáció, a mindfulness gyakorlatok, a jóga, a légzőgyakorlatok, a természetben levés, rendszeres mozgás mind-mind ilyen eszköz. Ezeket a stratégiákat akkor kell bevezetni, kipróbálni, amikor az idegrendszer és a test is nyugodt, mert a krízishelyzetben nem lesz erőnk, kapacitásunk racionálisan dönteni, és ez teljesen normális. Nyugalmi állapotban kell begyakorolni, hogy automatikussá váljanak. Ehhez érdemes pszichológus segítségét kérni.
Az evészavarral mennyire függ össze az, ha valaki nincs jól a testével?
A testünk egy nagyon jó projekciós felület. Úgy szoktam szemléltetni, hogy a testünk egy fehér vászon, a belső világunk, a gondolataink, az érzelmeink pedig a projektor, ami a vászonra vetíti a tartalmát. Az evészavarral küzdők egészen addig, amíg terápián el nem jutnak egy adott pontig, azt gondolják, hogy azért csinálják ezt, mert nem szeretik a testüket és gond van vele. De valójában a problémájuk gyökere az, amit kivetítenek rá: kontrollvesztettség, önbizalomhiány, bizonytalanságérzet, bullying elszenvedése stb.
Nagyon sokakra jellemző a testükkel való elégedetlenség valamilyen formája. Ez hosszú távon miért veszélyes?
Mert, ha a szubjektív élményvilág szintjén tartósan elégedetlen a testével valaki, akkor az ahhoz vezet, hogy egy idő után nem látja magát reálisan, és kialakul a testképzavar: megváltozik a az önmagáról alkotott képe, és nem képes reálisan értékelni a saját testét. Az is gyakori, hogy mindig van egy olyan testrészük, amiből fogyni akarnak, vagy egyszerűen bennük van az elhízástól való állandó félelem. A testképzavar pedig melegágya az evészavarnak. Valójában nagyon hasonló problémák húzódnak a testképzavar, a tartós elégedetlenség és az evészavar fajtái mögött is, csak máshogy reagálunk rájuk, mással tudjuk kontroll alatt tartani a félelmeinket és szorongásainkat.
