Az első évadnál mindenképpen ambiciózusabb vállalásnak tűnik a második a nyitóepizód alapján, de egyelőre nem roskad össze az elvárások súlya alatt, pedig jóval merészebben nyúl az alapanyaghoz, mint azt az első tette. Kritika.
Két évvel ezelőtt a Last of Us első szezonja minden idők egyik legjobb videójátékos adaptációja lett, de ez valahol nem is csoda. A játékot megalkotó Neil Druckmann mellett (aki bebizonyította, hogy élőszereplős mozgóképet is tud rendezni) az a Craig Mazin ült az alkotói székben, aki összehozta már az HBO számára a Csernobil című, eszement jól összerakott és hatásos miniszériát. A tévéhez (bocsánat, tudjuk, „ez nem tévé…”), amely elhozta a sorozatok aranykorát, rengeteg pénzt és kreatív kontrollt kaptak, ez pedig bizonyos értelemben meghálálta magát. Szinte tökéletes casting, elképesztő setek, moziszerű digitális trükkök: minden úgy volt, ahogy lennie kellett, a szőrösebb szívű rajongók maximum azt vetették az alkotók szemére, hogy helyenként már-már storyboardnak tekintették a játékot, a fő sztori egy, sokat vitatott, de alapvetően zseniális epizódot leszámítva szinte képkockáról képkockára megegyezett, komplett dialógusokat, beállításokat emeltek át. Hogy egy, a játék rengeteg kiadása miatt élcelődő poént idézzünk, gyakorlatilag élőszereplős verzióban remake-elték Druckmann és a Naughty Dog stúdiójának mesterművét.
A folytatásra mostanáig kellett várni – az helyi idő szerint kedd hajnalban debütált a televízióban és a Max platformon –, az első epizódot elnézve pedig úgy tűnik, a készítők szinte mindenben megfogadták a rajongók, illetve a kritikusok intelmeit. Kicsit talán túlságosan is, de ne szaladjunk ennyire előre…
Öt évvel később
A cselekmény ennyi idővel később veszi fel a fonalat. Hőseink relatíve békében élnek Jacksonban, a városban, ahová visszatértek az első évad végén. Igen hamar kiderül azonban, hogy mindketten rengeteget változtak – bár Ellie továbbra is vadóc, Joelben pedig ott lakozik az az állat, akit annak idején megismertünk –, de valami közéjük állt. A férfi kétségbeesetten próbálja megérteni kvázi fogadott lányát, aki őrültebbnél őrültebb kalandokba keveredik és ugyan a fertőzésre továbbra is immunis, de halhatatlannak is hiszi magát. Mindezek mellett már nem csak kettejük kapcsolata van a középpontban, hiszen ott a város, amelynek teljes jogú tagjai lettek, és amelynek folyamatosan meg kell küzdenie nemcsak a fertőzöttekkel, de az egyre növekedő populáció hétköznapi gondjaival is. Ha pedig úgy gondolnánk, hogy ennyi galiba alapvetően elég lenne a szezonra, tévedünk, a Tűzbogarak csoport egykori tagjai közül ugyanis néhányan elindulnak, hogy Joel nyomára bukkanjanak, és bosszút álljanak elhunyt barátaikért vagy szeretteikért.
A nyitóepizód egyik legerősebb vállalása, hogy úgy festi fel a fenti bonyodalmakat, hogy mindeközben már-már patikamérlegen adagolva sűrít bele mindent, amitől „olyan The Last of Us-os” lesz a széria, de közben a jóval komplexebb játékos sztorit tovább bonyolítja. Bemutat néhány új karaktert a játékhoz képest, ráadásul az eredeti gárda viszonyrendszereit is megbolygatja, elmélyíti, helyenként változtat rajtuk. És ez jó. Erős érzelmi csúcspont most is akad, mindezt ráadásul a gyermekgondozásban a kis- és nagyképernyőn veteránnak számító Pedro Pascal Joelje és a frissen csatlakozó, itthon leginkább a Reszkessetek, betörők!-ből ismert Catherine O'Hara új, a programban nem látott szereplője között történik meg, a színésznő tehát igen határozott és erős belépőt kap. Akciót is kapunk, sőt, egy új, a játékból ismert fertőzött is felbukkan, aki – vagy hát, ami – már nem elégszik meg annyival, hogy amint meglátja vagy érzékeli hőseinket, ész nélkül feléjük rohan. A szekvencia, amelyben Ellie gyakorlatilag egyedül kénytelen megtapasztalni ezt az új fenyegetést, elképesztően erős – minőségi horror, amelyben ugyan akad jumpscare, de csak azért működik, mert előtte baromi erősen felépítették a jelenetet. Minden tökéletes tehát, vagy mégsem?
Játék az élet?
Bár már méltattuk feljebb Pedro Pascalt és Catherine O’Harát, a casting rajtuk kívül is közel zseniális. Akár a csak szinte pár percre feltűnő Kaitlyn Deverről, akár Isabela Merced vadóc, mind a két főhőshöz kapcsolódó figurájáról van szó, szinte mindenki maximálisan teljesít, ez pedig annak tükrében igen komoly, hogy közülük néhányaknak tényleg minimális képernyőidő jut, hogy bemutatkozzanak. Az írás és a rendezés azonban mindenki számára biztosít helyet és lehetőséget a kiteljesedésre – a nyitófejezetért mindkét esetben Craig Mazin showrunner felelt –, így azonban még fájóbb látni, hogy Bella Ramsey ahhoz képest, hogy mennyit bántották, mennyire visszafogottan igyekszik visszaadni a saját Ellie-jét.
A Fehér Lótusz önmaga groteszk paródiájává vált, mi pedig nagykanállal habzsoljuk – KRITIKA
2025.4.7 14:13
Ez az Ellie azonban nem az az Ellie, akit a rajongók elvárnának a játéktól. Ramsey – aki már bizonyította nem egyszer, hogy kitűnő színésznő – tökéletes műgonddal épít fel egy, a sebeire a lehető legkevesebb érzelemmel (de annál több káromkodással) reagáló figurát. Ez nem egyezik a játékban látottakkal, de a színészet erről szól: nem utánzunk, hanem játszunk, eljátszunk egy karaktert. Márpedig Ramsey az első évadban jól felépített figuráját ügyesen viszi tovább, az epizódban háromszor omlik le az "álarca", ezeket pedig jól felépített jelenetekben tudja hozni. Ez Tommyval, Joel testvérével (Gabriel Luna továbbra is mesés) való vitájánál, illetve Isabele Merced Dinájával történő érzelmes jeleneténél, valamint a már említett új ellenfél bemutatásánál különösen szembetűnő. Hogy nem úgy néz ki, vagy nem úgy viselkedik, mint a játékban? Ha feltétlenül a fantasztikus játékban látottakat szeretnénk nézni, játsszuk újra a PS3-as The Last of Ust, a PS4-es The Last of Us: Remasteredet, vagy a PS5-ös The Last of Us: Part 1 Remake-et (igen, ezek szinte ugyanazok a játékok). Vagy csak fogadjuk el, hogy egy színész feladata a színjáték, a karakter értelmezése – ahogy a zseniálisan érzelmes Pascal is másabb, mint a játékban, úgy Bella sem a két rész alapján építkezik.
Ez nem tévé, ez HBO
Talán nem meglepetés, hogy a produkció továbbra is hozza azt, amit nemcsak az első évadtól, de az alkotóktól és a csatornától/streamingszolgáltatótól megszoktunk. Érezhetően két kézzel öntötték a pénzt ezúttal is az alkotásra, amely minden pillanatban meghálálja magát: a helyszínek valódinak tűnnek (és legtöbb esetben azok is, majdnem teljes egészében felépítették például a menedékként szolgáló várost), a fertőzöttek nem súlytalan figurák, mert az esetek többségében valódi embereket látunk rengeteg sminkkel, protézissel és persze némi CGI-rásegítéssel. Egy ilyen közeg megteremtéséhez persze nem elég a pénz, láttunk már rá példát, hogy vagyonokat öltek filmbe vagy szériába, ami aztán nem látszott meg, de a Last of Us esetében továbbra is a sminkesektől kezdve a kaszkadőrökön keresztül a digitális utómunkáért felelős szakembereken át mindenki a maximumot nyújtja. Neil Druckmann pedig, aki továbbra is teljes vállszélességgel áll a produkció mellett, garancia arra, hogy a pénz és a szakértelem fókuszált és tökéletesen hű legyen a játékokhoz.
Azt már tudjuk, hogy a második játék történéseit legalább három évadban szeretnék elmesélni a készítők – és ebből már a következőre garantáltan meg is kapják a lehetőséget, a harmadik szezont ugyanis a premier előtt bejelentette az HBO –, a belengetett, és egyelőre nagyon is működő új szálakkal együtt, és a szoftver alapból komplexebb történetét ismerve, erre szükség is lesz. Egyelőre úgy tűnik, minden kritikát megfogadtak, végre a fertőzöttekkel vívott küzdelem sem súlytalan, ráadásul szerepe is van a sztoriban, amely végre nem lépésről lépésre másolja a programot, hanem mer új figurákat, viszonyrendszereket felvázolni, illetve azokon változtatni. Mi bízunk benne, hogy nem fogy ki a lendület, de azt gyanítjuk, nem fog.
A The Last of Us második szezonjának első része már elérhető a Maxon, méghozzá felirat mellett szinkronnal is, az új részek pedig hetente kerülnek majd feltöltésre, illetve az HBO csatornán bemutatásra.
