Kritika a Pingvin című sorozatról: ismét kiderült, hogy Batman nélkül is képes izgalmas lenni Gotham

Mondanánk, hogy meglepő húzás volt az HBO-tól, hogy Batman nélküli Batman sorozatot készített a legutóbbi film univerzumában, de igazából ezúttal a társaság nem ismeretlen terepre tévedt. A Médium alkotója ugyanis már pár esztendővel ezelőtt bebizonyította a beszédes című Gotham-sorozattal, hogy ez a sötét, véres, pokolbugyra város rendelkezik olyan vaskos karakterekkel, hogy anélkül is lehet velük mesélni, hogy rájuk vetődne a denvérember jellegzetes árnyéka. Persze azt már most leszögezhetjük, hogy a Pingvin egy teljesen új szint: egyrészt Colin Farrell szinte felismerhetetlenségig eltorzított külsővel eszement nagyot alakít a hatalmi vákuumot betölteni kívánó maffiózó szerepében, másrészt azért ez még mindig nem tévé, HBO. Míg a már említett Gothamet kötötték az országos sugárzású adók szabályai, addig a Pingvin vérben tocsogva, csonkolva, kegyetlenkedve bizonyíthatja be, hogy a DC bőregérének környezete abszolút nem gyerekmóka.

Kétszereplős téboly

Bár a széria címe Pingvin és kiemelkedően fontos szerepet játszik benne a protézisében gyakorlatilag szinte felismerhetetlenné maszkírozott, már a 2022-es filmben is hatalmasat alakító Colin Farrell, igen hamar kiderül, hogy a sztori igazából egy klasszikus, sötét gengsztertörténet. Egy ilyenhez pedig bizony dukál egy ellenlábas, aki legalább annyira – ha helyenként nem mégjobban – előtérben van, mint a világsztár. Ő a már említett moziban pórul járt Carmine Falcone lánya, Sofia, akit néha kicsit túltolt ripacskodással, mégis, magabiztosan játszik el Cristin Milioti.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a sorozatban a két szereplő sorsa kifejezetten hasonló mederben mozog: mindkettőjük attól kerül egyre sötétebb, egyre kilátástalanabb helyzetbe, hogy az, akire a legjobban kellene támaszkodniuk, elárulta őket. Sofia esetében ez a figura az édesapa, aki nem rest szó szerint az őrületbe taszajtani gyermekét, míg Oswald esetében a józan eszét lassan elveszítő édesanya. A készítők nagyon ügyesen húznak párhuzamot a főhős és riválisa között, de szinte minden egyes pillanatban jelzik is, hogy amennyire hasonlítanak egymásra, annyira sérültek is, így bár szinte adná magát, hogy ők ketten szövetségre lépjenek, a szereplők jelleméből egyértelmű, hogy ez nem történhet meg. Tragikus valahol, hiszen ha ez a két (a sorozatban tettekben is nagyszerűen ábrázolt) igen csak tehetséges bűnöző összeállna, valószínűleg a szériában soha, még csak említés szintjén sem felmerülő Batman is igen komoly kihívás elé kerülne – így viszont tulajdonképpen azt nézzük, hogy egymásra pazarolják az energiájukat. De még hogy!

Sejtettük, hogy az HBO nem fog szarral gurigázni, de kis túlzással kijelenthető, hogy a Pingvin időnként el-eléri a Maffiózók szintjét, már pedig ezt nem sokan gondolhatták volna egy „mezei képregényadaptációtól”.

Ez lenne a DC útja?

Míg a DC univerzumában játszódó filmek bukdácsolnak – már, ha bemutatják őket a leforgatás után, addig egyelőre úgy tűnik, minisorozatban (?) olyan minőséget tudnak biztosítani, amit nem sűrűn látni a mai streaminges túlkínálatban. Ezzel valahol tökéletes ellentétei lehetnének a pár évvel ezelőtti Marvelnek, ahol a sorozatok finoman szólva is középszerűek vagy egyenesen rettentően szarok (rád nézünk, She-Hulk). Bár valószínűleg szériafronton nehézkes annyi pénzt összeszedni, mint egy-egy kasszasikerrel, de a helyzet az, hogy amennyiben James Gunn (aki mostantól felel szinte minden DC produkcióért, kivéve pont azokért, amelyek mostanság mennek) okosan tervez, akkor ezt a mostani receptet fel fogja még használni.

A Pingvinnek kifejezetten jót tesz, hogy bár az igen hosszúra nyújtott The Batmanben bemutatták már Oz figuráját, itt és most nyolc órát kap a gaztevő, hogy olyan szinten emblematikus ellenlábasává váljon a denevérembernek, mint amilyen a kacajáról megismert Joker. „Oz” Cobblepot nemcsak ronda és gonosz, de tökéletesen felépített, valósághűnek tűnő karakter, akinek megvan a saját tragédiája, de akivel mégsem lehet egy pillanatig sem együttérezni: amint felbukkan valami gyengesége, hirtelen megvillan benne az a fajta őrület, amiről elhisszük, hogy szükséges egy olyan város uralásához, mint Gotham. Márpedig nem titok, mi is írtunk róla alább, hogy Oz bizony nem kisebb ambíciókkal vág neki a nyolc epizódos történetnek, mintsem hogy a végén ő legyen a város alvilágának ura. Cobblepot nagy előnye még az átlagos DC-s fogdmegekkel szemben, hogy nem, hogy nem hülye, hanem kifejezetten okosan van megírva: pszichológiai és stratégiai értelemben is kiemelkedő elme, aki nem pár pofonnal kívánja megoldani a céljait. Viszont normálisnak nem nevezhető: az egyelőre miniszériának (így tehát valamennyire lezárt befejezéssel rendelkező sorozat) pont azért zudít a nyakába elképesztő szarvihart, mert elveszíti a fejét, és a megboldogult Carmine Falcone egyetlen fiát, a Falcone birodalom kérészéletű új urát hirtelen felindulásból kivégzi. Ahelyett tehát, hogy kényelmesen szőhetné nagyratörő terveit, a saját maga által generált problémából is ki kell kecmeregnie, miközben megpróbálja a gengsztertoposzok egyik legklasszikusabb elemét végrehajtani és egymásnak ugrasztani azokat, akik így meggyengülve könnyedebben legyőzhetővé válnak.

Tovább nem spoilerezünk, maximum még annyit árulnánk el, hogy a Pingvin narratívája meglehetősen okos (és a füzetekben is nem egyszer alkalmazott) narratívával vezet be bennünket Gotham alvilágába: Oz ugyanis egy kvázi utcafiúból, Victor Aguilarból (Rhenzy Feliz emlékezetes alakításában) csinál először sofőrt, később pedig egyre fontosabb és fontosabb feladatokat bíz rá. Mi pedig az ő szemén keresztül láthatjuk kibontakozni azt a rengeteg mocskot és vért, amely Gotham szívét pumpálja.

Ez nem TV, ez HBO

Az HBO-s, meg a Max-os produkcióktól már megszoktuk, hogy egy teljesen különálló szintet képviselnek az átlagos tévés, de még a streaminges anyagok között is, és erre a Pingvin sem cáfol rá, sőt. A 95. Oscar-díjátadó gálán a The Batmant többek között a legjobb smink és frizura mellett a legjobb digitális trükkökre is jelölték – bár nem kapta meg – ezeket pedig szinte egy az egyben átemelték a sorozatra is. Farrell elcsúnyítását már dicsértük (bár nem lehet elégszer), de emellett tényleg hibátlan a látvány: a CGI nem tolakodó, bár ahol annak kell lennie, ott veszett jól néz ki, a praktikus effektek lenyűgözőek, a sötét – de nem nehezen látható – képek, beállítások pedig valósággal lesétálnak a tévéképernyőről. Nincs mese, a Pingvin nem vall kudarcot a csodálatosan festő The Batmannal szemben sem, önmagában is pazar látványvilággal rendelkezik. A dolog nem véletlen: a maszkokért többek között ezúttal is a filmem is dolgozó Michael Marino felelt, a fényképezést Darran Tiernan (Perry Mason), David Prenco (Star Wars III. rész – A Sith-ek bosszúja), Jonathan Freeman (több Trónok Harca epizód, Gengszterkorzó), és Zoe White (A szolgálólány meséje) végezték, míg a rendezői székbe között többek között Kevin Bray (Hősök-sorozat), és Jennifer Getzinger (Mad Men – Reklámőrültek) ültek. Pedigrés társaság ez, de meghálálja magát a dolog: minden maszk, minden kosztüm, minden beállítás a helyén van. A gigantikus íróstáb (köztük a showrunner Lauren LeFranc – Chuck) pedig alaposan, okosan építik fel az organikus történetet, amely legnagyobb előnye, hogy a 2022-es The Batman nyomvonalán haladva szuperképességeknek nyoma sincs benne. Nincs rá szükség.

A Pingvin bebizonyította – ismét – hogy túlzások és gyerekes húzások nélkül is lehet „kvázi-képregényadaptációt” csinálni, méghozzá olyat, amelynek jó esélye van arra, hogy egy rakás díjat bezsebeljen majd. Szinte minden stábtag megérdemelné a dolgot, de az biztos, hogy Colin Farrellt ezúttal nem lehet félvállról venni, mert a több kilós protézis alatt egy olyan zseniális játék csillan meg, amelyre ritkán van példa, és amelyet bizony a The Batman pár percében inkább csak sejtettünk, sem mint biztosak lehettünk benne.

A Pingvin mind a nyolc része elérhető a MAX-on, méghozzá nemcsak magyar felirattal, de kitűnő magyar szinkronnal is.