Spoilermentesen elemezzük az Oscar-díjas Deák Kristóf Egykutya című új filmjét, amely október 2-ától tekinthető meg a mozikban.
Deák Kristóf a Mindenki című rövidfilmjéért 2016-ban Oscar-díjat vihetett haza, azóta egy egész estés filmet készített, Az unokát. Igényes kis akcióthriller volt, súlyos mondanivalóval, így joggal reménykedhettünk, hogy újfent színvonalas alkotást jegyez a rendező. Az Egykutya a Nemzeti Filmintézettől független projekt; egyedülálló módon az ország egyik vezető reklámügynöksége, az ACG saját produkciójában jött létre, és az azonos címen futó kortárs színházi előadást viszi nagyvászonra. A forgatókönyv Vörös András és Varga Lóránt nevéhez fűződik.
A történet egy viharos estéről szól, amikor tíz év után először találkozik újra négy kollégiumi barát. A neurotikus kisugárzású Patika (Döbrösi Laura) felhívja magához a többieket, de senkinek sincs fogalma arról, hogy rajta kívül más is vendégségbe jön. Először Vica (Tenki Dalma) érkezik meg, őt követi Honda (Tóth Károly) és végül Nóra (Bakonyi Alexa) – az ACG-kamaradarab színészei tehát a nagyvásznon is megformálják karaktereiket. Az odakint tomboló, szűnni nem akaró szupercella miatt az egykori barátok beszorulnak Patika nappalijába, és terítékre kerülnek a közös múltjuk fájó és kényes pontjai, valamint egyetemi barátságuk tükrében megvitatják jelenkori nehézségeiket is. Az előzetes után elmeséljük, hogyan sikerült a film.
A kiégett, depressziós, nihilista magyar fiatalság kórképe
Már a film legelején lehull a lepel a marketingesek turpisságáról, hiszen az előzetes vibe-ja könnyed, „romkomos”, és a hazai közönségfilmek hangulatvilágához illeszkedik, de az Egykutya valójában párbeszédalapú, lélektani-pszichológiai dráma. Az ACG-s darabnak és a filmnek is küldetése, hogy a néző is a társaság részének érezze magát, és külső szemlélőként vonódjon be a diskurzusba. A vacsoraasztalnál játszódó, kultikus olasz dialógfilmet, a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) étoszát, atmoszféráját idézi meg, de említhetnénk Hajdu Szabolcs trilógiáját (Ernelláék Farkaséknél, Kálmán-nap, Egy százalék indián) is.
10 guilty pleasure film hétvégi iszogatáshoz, amik annyira rosszak, hogy már jók
2025.9.28 10:05
A felsoroltakhoz képest egyetlen számottevő különbséggel: tárgyfilmünk karakterei sarkosabbak, szélsőségesebbek, és őszintén szólva egybitesebbek. Mindenkinek megvan a maga stikkje, amit nem képes elereszteni, és aminek a szűrőjén keresztül megíteli a felmerülő vitapontokat. Honda az MLM-ügynökre hajazó, üresfejű, pénzéhes üzletember, aki olyan szavakat használ, mint a „pecó” (ezzel mindent elmondtunk róla), a kétgyermekes Vica bármiről is legyen szó, visszakanyarodik a gyerekeihez, valamint a szülés és az anyaság, mint mindennél fontosabb női princípium fantasztikumára, ars poeticáját hűen összegző jelmondatával: „igazi nő csak akkor lehetsz, ha anya vagy”. Nóra a világból kiábrándult, kiégett, nihilista művész, Patika pedig a sápadt, depressziós értelmiségi, aki múltbeli traumáin és a létezése értelmén szorong.
Három kardinális témakört pedzeget a film: a résztvevők materializmusát, pénzhez való viszonyulását, a gyermekvállalás kérdését és a depressziót – vagyis a nagyvárosi harmincasokat és negyveneseket érintő legégetőbb egzisztenciális problémákat, de felületesen, milliószor hallott trópok ismételgetése közben foglalkozik velük. Keményvonalas konyhapszichologizálás zajlik, amivel nincs is gond, hiszen nem szakértők, hanem barátok beszélgetnek, mégis ez az aspektus okozza a kulcsponti aggályokat az Egykutyával kapcsolatban.
Alkotói döntés lehetett, hogy mivel szélesebb tömegeket szerettek volna bevonzani, nem fókuszálhattak kizárólag a belpesti értelmiséget megcélzó irányvonalra, így kénytelenek voltak befogadhatóbbá varázsolni a filmet. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a poénok terén olykor fárasztó magyar romkomos toposzokat erőltet. A néző számára nem mindig világos, hogy mikor karikaturizál, túloz a film, és mikor kellene szó szerint értelmezni a történéseket – míg a színdarabban ez magától értetődő lehet, a nagyvászon már más tészta.
A műfaji jellegből adódóan filmtechnikai részletekben nem tudunk és nem is érdemes elmerülni, de egy hangyányit sötét a fényképezés. Bizonyos snitteknél valósággal erőltetni kell a szemeinket – vélhetően a komor és feszélyező atmoszféra elérése volt a cél, ami inkább zavaró, mint atmoszférikus. Vérbeli hitchcocki húzás egyébként, hogy egy életveszélyes külső fenyegetés is szerepel a sztoriban, amiről kizárólag az egyik karakter és a nézők tudnak. A feszültségkeltés hatékony eszköze lehetett volna, de nem kezdtek vele semmi érdemlegeset az írók.
DiCaprio abszurd hajszája a fehér felsőbbrendűség útvesztőjében – Egyik csata a másik után kritika
2025.9.25 11:13
A kamaradarabban a nézők is Patika nappalijában ücsörögnek, és létrejön egyfajta intimitás, közösségi élmény, amit nem sikerült maradéktalanul átemelni a mozivászonra. Azok az apró mozzanatok, pillantások, humorelemek, amik a színpadon, a színészek és a közönség közti izzó levegőben minden bizonnyal hatásosak, a filmszalagon kevésbé voltak ütősek – ennek eklatáns bizonyítéka, hogy a teremben végig síri csend volt. Ennek ellenére Deák rendezésére nem lehet különösebb panasz: egy pillanatra sem unalmas a film, és organikusan halad a tempója. A felületességük ellenére a dialógusok is érdekfeszítőek és a mai kor számára relevánsak.
Patika dilemmáján keresztül fogalmazza meg a központi kérdését, hogy valójában miért érdemes élni. Egyértelmű választ nem kap, csak egy dolog enyhíthet lelki mizériáján: senki sem százas, és nem különbözünk egymástól abban, hogy folyamatosan keressük az utunkat, identitásunkat.
A zsáner filmjeinél megszokott, hogy fokozatosan emelik a téteket, és végül egy nagy hatású revelációban érik el tetőpontjukat, de az Egykutya fináléja mesterségesen túldramatizált és kevéssé realisztikus. Az asztalra csapnak az írók – de nem az organikus történetmesélés, hanem a zajcsinálás, vagyis az ingermaximalizálás kedvéért.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de Office: ilyen lett a The Paper első évada – Kritika
2025.9.17 17:15
Említettem, hogy nem rétegzettek a karakterek, ez Honda és Nóra esetében kifejezetten igaz. Ők sajnos inkább irritálóak, mint antipatikusak. Vica szelídsége aranyos, de Patika a legárnyaltabb és legkiemelkedőbb szereplő. Az alakításokat illetően valamennyi színész autentikusan hozza a karakterét, csak Bakonyi Alexa színpadias néha, amit inkább a karakter és a dramaturgia, mintsem a színésznő számlájára írnék.
Az Egykutya iskolapéldája a kettős érzelmeket kiváltó filmnek: a minőségi rendezés és az izgalmas párbeszédek okán kompetens és bátran megtekinthető, de a lebutított jellemek, a felszínt súroló üzenet és az túltolt konklúzió miatt frusztrálóvá válik, és az egyszernézős kategóriában ragad. Az átlagos hazai közönségfilmek közül utcahosszal kilóg, de Deák Kristóf mércéjéhez mérve, a Mindenki és Az unoka után ennél emlékezetesebb projektet vártunk.
