A Stephen King könyvén alapuló Borzalmak városa korrekt siker lett a Maxon, ezért úgy döntöttünk, összeszedünk pár elfeledett kincset azokról a vérszívókról, akik nem romantizálnak, nem csillognak, viszont imádják a vért.
A múltkori elfeledett sci-fi horroros cikkünk után felmerült bennünk a gondolat, hogy a Borzalmak városa meglepően hiánypótló mű, a vámpírok ugyanis mintha egy kicsit kimentek volna mostanság a divatból – a filmről egyébként ebben a cikkünkben írtunk részletesen. Nem volt ez mindig így, sőt az olyan, kritikailag is elismert filmek, mint a Coppola-féle Drakula, és Tom Cruise legendás gonosz szerepét is elhozó Interjú a vámpírral mellett volt egy rakás kincs, amelyeket ma már talán kevesen ismernek, ezeket gyűjtöttük most össze. Fogalmazzunk úgy, hogy nem egy vérszegény írás következik...
10. A sötétség 30 napja (30 Days of Night)
A 2007-ben debütált horrort nem igazán kedvelték a kritikusok, pedig a Josh Hartnett (A Sólyom végveszélyben, Alvilági játékok) főszereplésével elkészült alkotás igen nyomasztó darab. Nem véletlen, hiszen Alaszkában játszódik, ahol azért finoman szólva is hosszúra nyúlnak az éjszakák. Ez pont kapóra jön a vérszopóknak, akikről tudjuk jól, hogy általánosságban nem igazán kedvelik a napfényt, és nem, a Penge első részével ellentétben jó eséllyel az 50 faktoros naptej sem segítene nekik. A Hartnett által alakított seriffnek tehát nem feltétlenül a kisstílű bűnözőkkel gyűlik meg a baja, a tét ráadásul személyes, hiszen többek között a neje is a veszélyeztetettek között van. Kifejezetten véres, jól fényképezett darab, maximum azt róhatjuk fel neki, hogy igencsak kiszámítható.
9. Cronos (Cronos)
Guillermo del Toro sokáig egyensúlyozott a mainstream és a kvázi művészfilmek között, legendás barátsága pedig Ron Perlmannal (ketten hozták össze a Hellboy első és második felvonását is annak idején) szintén elég rég kezdődött. A Cronos egy 1992-es film, amelynek története szerint az alkimisták alkottak egy tárgyat (a címszereplőt), amelyet, ha az ember a testére rak, akkor hihetetlen hosszú, egyes legendák szerint végtelen életet nyerhet. Nem véletlen, hogy a főhős üzletember mindent megtesz, hogy megszerezze, de mondanunk sem kell, hogy akadnak hátrányai is az eszköznek. Egy meglepően nyugodt tempóban csurdogáló, kellemesen hátborzongató és nagyszerű, praktikus effektekkel megáldott darabról van szó, amelyet érdemes megnéznie nemcsak a műfaj, de del Toro rajongóinak is.
8. A vámpír csókja (Vampire’s Kiss)
Nem csak Drakulaként ügyködött már vámpírként Nic Cage, bizony az 1988-as A vámpír csókjában is, amelyben a legendás színész tökéletesen hozza a tőle mostanság megszokott, finoman szólva is ripacs alakítást. A sztoriban egy kiadó igazgatóját alakítja, aki megismerkedik egy elbűvölően gyönyörű nővel, kapcsolatuk azonban nem várt fordulatot vesz, mert a nő – talán – vámpír. A nyolcvanas évek báját tökéletesen magán hordozó film különlegessége, hogy a vérszívólétet őrülettel vegyíti. Így pedig nézőként, bár nagyon explicit jeleneteket is láthatunk, valahol végig ott motoszkálhat a fejünkben a kérdés, hogy mi a valóság, és mi az, amit hősünk csak beképzel.
7. Alkonytájt (Near Dark)
És az megvan, hogy A bombák földjén című filmért Oscar-díjat kapó Kathryn Bigelow is belekóstolt ebbe a műfajba, méghozzá exférje, James Cameron egyik kedvenc színészével, Lance Henriksennel? Ha nem, az nem csoda, az 1987-es alkotást valahogy hajlamosak az emberek elfelejteni, pedig kifejezetten üdítő, western elemeket is felsorakoztató darabról van szó. A klasszikus „férfi beleszeret a nőbe, aki aztán megharapja” klisét ugyanis feldobják azzal az aprósággal, hogy a leányzó itt egy kegyetlen, vérszívókból álló banda tagja. Itt nem találunk ősi kastélyokat és erdélyi fejedelmeket, csak a lepusztult amerikai kisvárosi miliőt, és a romantika sem kerül túlságosan előtérbe, az erotika viszont annál inkább. Bigelow bemutatkozó rendezése ugyan sikeres volt a maga korában, de napjainkban sajnos már kevesen ismerik.
6. Csak egy harapás (Once Bitten)
Ha Nicholas Cage-ről úgy gondoltuk, távol állnak tőle a vámpírszerepek, akkor valószínűleg az Ace Ventura és a Maszk főhőséről, Jim Carrey-ről is hasonlóan vélekedünk. Nagyobbat nem is tévedhetnénk. A gumiarcú színész-művész-performanszer ugyanis 1985-ben egy horrorkomédiában bukkant fel, amellyel nem egy direktor figyelmét keltette fel. A nyolcvanas évek „enyhén” perverz vígjátékait megidéző mű (Carrey itt egy fiatal srácot alakít, aki feszeng attól, hogy még mindig szűz) váratlan irányt vesz, amikor összetalálkozik a „Grófnővel”, aki pont egy ártatlan férfit keres, hogy ezzel elnyerje az öröklétet. Horrorelemekből kevés van, a humor is kicsit bugyuta, mégis, megvan a bája ennek a műnek, amelyben nem szokványos szerepben bukkan fel a végül egy évtizeddel később befutó sztár.
5. Nosferatu: Az éjszaka fantomja (Noferatu: Phantom der Nacht)
Werner Herzognak nemcsak azt köszönhetjük, hogy rábeszélte a Mandalóri alkotóit, hogy „Baby Yodát”, vagyis Grogut ne CGI-vel alkossák meg, de rengeteg, igen hatásos, már-már a klasszikus germán expresszionizmusra hajazó filmmel is megajándékozta a világot mint rendező, ezek közül is talán a legkiemelkedőbb az 1922-es Nosferatu kvázi újrafeldolgozása. A klasszikus némafilm körül a történelem talán első komolyabb jogi balhéja kerekedett, ezért úgy dolgozták fel a Drakulát, hogy minden nevet megváltoztattak benne. Az éjszaka fantomjánál eközben Bram Stoker műveinek szereplői már saját nevükön bukkannak fel, csak a gróf kevésbé elegáns, hogy finoman fogalmazzunk. Hiába, a már akkori szemmel is szinte láthatatlan költségvetéssel, nyomasztó képekkel és hátborzongató hangulattal – no meg kiváló szereposztásával – operáló, egyébként elég ergya alkotás a mai napig működik.
4. Daybreakers – A vámpírok kora (Daybreakers)
Térjünk kicsit vissza a 2000-es évekbe, egészen 2009-be, amikor is Peter Spierig és Michael Spierig összehozta a nem tökéletes, de igencsak szórakoztató posztapokaliptikus vámpírfilmek egyik legjobb darabját. A világsztárokkal (Ethan Hawke, Willem Dafoe, Sam Neill) teletömött alkotásban egy olyan Földön járunk, ahol egy vírus az emberiség zömét vérszopó rémmé változtatta, a fennmaradókat pedig „konzervkajaként” tárolják. A sztori szerint a Hawke által alakított főhős, Dalton szintén vérszopó, de megszállottan kutatja azt a formulát, amelynek segítségével a fertőzötteknek nem lenne szüksége az éltető nedűre. Bár a dolog összejön, hősünk és újdonsült társa (Audrey) nem várt ellenállásba ütközik – végül a kettősükön, vagyis egy vámpíron és egy emberen múlik a világ sorsa.
3. John Carpenter: Vámpírok (Vampires)
Naná, hogy a horror nagymestere, maga Carpenter is többször megpróbálkozott a vámpíros műfajjal. 1998-as alkotása pedig – akár Bigelow már említett műve – szintén a westerneket keveri a vérszopókkal, ennek eredménye pedig egy kaotikus és őrülten véres műfaji turmix. A huszonegyedik század küszöbén a rémek kikelnek a sírjukból, azonban nem egy ravasz orvossal, hanem egy tökös zsoldoscsapattal találják szemben magukat, akiknek a vezérét James Woods alakítja. Bár a kritikusok egyöntetű véleménye szerint a mostanság már – saját bevallása szerint – főleg a füvezésnek és a videójátékoknak élő direktor fénykorát a hetvenes, nyolcvanas években élte, a Vámpírok a jobb modern alkotásai közé tartozik.
2. Az éhség (The Hunger)
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a vámpírok egyre kevésbé érdekelték a fiatalokat, nem meglepő hát, hogy az új generációs direktorok totálisan más megközelítéssel próbálták meg a műfajt újra menővé tenni. Ezek közé tartozott Tony Scott is, aki magát David Bowie-t győzte meg, hogy „az MTV generáció számára is divatba hozza a vérszopó rémeket”. A sztori sem feltétlenül nevezhető klasszikusnak, itt ugyanis az éjszakai klubokban prédákra vadászó John, és a felette uralkodó, több ezer éves, egyiptomi Miriam vannak a középpontban. A páros férfi tagja egy napon meglepő felfedezést tesz: rádöbben, hogy elkezdett öregedni. Rögeszmésen és pánikszerűen próbálja kideríteni, mi változott meg, vagy mi mentheti meg őt a haláltól, amelytől azt hitte, már réges-rég nem kell rettegnie.
1. Szomjúság (Bakjwi)
Bár legtöbben a vámpírfilmeket kifejezetten európai és amerikai műfajnak tartják, minden idők egyik legjobb darabját nem más hozta össze, mint Park Chan-wook, a szintén tabudöntögető Oldboy direktora és forgatókönyvírója. A filozófiában is jártas filmes ezúttal sem egy hagyományos történetet ad elő. Mozija felütésében egy pap válik a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhetően vámpírrá, és mondanunk sem kell, hogy akár csak a fentebb felsorolt művek vérszopói, ő sem az a békés, napfényben chillelős fajta. Megjelenik erőszak, vér, szex, és a kérdés, hogy mikortól válik az ember szörnnyé, és hogy a függőség mit képes művelni még a legtisztább (?) lélekkel is. Az Oldboy alkotójától valószínűleg nem is várnánk, és ne is várjunk egy könnyen emészthető darabot, viszont a zsáner rajongóinak kötelező darabról van szó.
