Amióta a vámpírok csillognak a napon és viszolyognak az embervértől, azóta valahogy kockázatosnak tűnik egy klasszikus vámpíros történetet mozgóképre adaptálni – pláne, ha az eredeti, írott mű közel fél évszázada készült.
Stephen King először a tévétársaságoknak, később Hollywoodnak lett igazi főnyeremény. Az elképesztően termékeny író ordas mennyiségű regényt, novellát és forgatókönyvet írt pályafutása alatt – kétségtelen, hogy ezek között egyaránt akadtak szép számmal gyatrák és zseniálisak is. Egyik első, ismertebb műve a ’Salem’s Lot volt, amelyet nem is egyszer dolgoztak már fel mozgóképes formában.
Elsőként 1979-ben, egy kétrészes minisorozatban a horror nagyatyja, Tobe Hopper (ez hozzánk is eljutott, Magyarországra, igaz alaposan megvágva, egy filmmé összekutyulva), majd 2004-ben Mikael Salomon közreműködésével készült belőle egy rövid feldolgozás. A legújabb változatot Gary Dauberman írta és rendezte, aki többek között az It (Az) forgatókönyvébe is belenyúlt, illetve nyakig benne van a Démonok között-univerzumban, annyira, hogy annak spin-offjainak zömét nemcsak ő írja, de az Annabelle Comes Home rendezését is magára vállalta. Egy ízig-vérig modern „horrorrendezőről” van tehát szó, aki valamiért rögeszmésen szerette volna megvalósítani a ’Salem’s Lot új verzióját. Álma kis híján dugába dőlt, mert bár a film már 2022-ben bemutatásra készen állt, végül nagyon úgy tűnt, hogy a „Zaslav-éra” Warnere bedarálja adókedvezményért. Szerencsére (?) nem így lett.
Naná, hogy egy író a főszereplő
Aki olvasott legalább pár King regényt, az nem lepődik meg rajta, hogy a Borzalmak városának főhőse is egy író, Ben Mears (Lewis Pullman) aki gyerekkorában a címszereplő városkában élt, de aztán egy tragédia okán elmenekült onnét. Ez az új filmből sajnos nem derül ki, de hősünk valamiért elképesztően vonzódik a településhez, ezért aztán, hogy szembenézzen a talán rég elfeledett traumáival, a városba utazik. Az időzítése azonban finoman szólva sem túl jó. Nem sokkal a megjelenése előtt ugyanis egy ősi, titokzatos erő és szolgája vásárolja meg a város látképét uraló hatalmas, ódon házat, és bizony nem csak a békés nyugdíjas éveit szeretné itt leélni – pláne, hogy azokon már több száz évvel ezelőtt túl van.
A dolgok hamar eszkalálódnak – túl hamar, de erről majd még később – így végül hősünk egy alkoholista pap, egy 11 éves, koravén kisgyerek, egy kiégett tanár, egy doktor és egy szerelmi szálként is funkcionáló hölgy oldalán kell, hogy szembenézzen a borzalommal, amely a városba költözött. Kimondjuk, amit ki kell: a települést (amely a cinikusabb karakterek szerint már „maga is halott”, így nem csoda, hogy odavonzott egy vérszopó élőhalottat) vámpírok lepik el, méghozzá abból a fajtából, amelyek nem csillognak, hanem hamuvá égnek a napon, rettegnek a keresztektől, a szenteltvíztől, nem bírják a karót a szívükben, cserébe viszont brutálisabban fertőznek, mint a zombik a The Walking Deadben. Csak kapkodjuk a fejünket, ahogy a felvázolt 2D-s figurák hirtelen már világító kontaktlencsével rodáznak a városka utcán, hőseinket a lehető legidiótább helyzetekbe keverve.
Régi iskola, rázva, nem keverve
Kis túlzással élve Tobe Hopper annak idején – ha nem az itthonra is eljutott, agyonvágott verziót, hanem magát a minit nézzük – gyakorlatilag tökéletesen adaptálta kisképernyőre Stephen King vízióját, amely a múlttól, a múltbeli traumáktól való félelmek feldolgozását oldotta meg amúgy Kingesen. Itt nem régi ismerősök borultak a nyakunkba, hanem vérszopók, de a lelki nehézség, hogy szembenézzünk valamivel, ami megváltoztatta az életünket, fizikailag materializálva is tökéletesen működött. Éppen ezért meglepő, hogy Mikael Salomon mindenféleképpen újra meg akarta filmesíteni a művet – tette mindezt úgy, hogy gyakorlatilag a korszaktól kezdve az alapvető konfliktusokon keresztül szinte semmibe nem nyúlt bele, sőt, egyes beállításokat pofátlanul ellopott Hoppertől. Lenne helye annak, hogy a Borzalmak városát modernizáljuk – ez a vágy azonban a direktort nem hajtotta, ő inkább egy valamivel feszesebb – ezáltal több karaktert eltüntető, vagy éppen összeolvasztó módon – horrort alkosson akár napjainkban, de erre nem veszi a fáradtságot. Rövidebbre – elvégre ez mégsem egy minisorozat – tömöríti a cselekményt, gyakran a logikát is feláldozva érte, helyenként bátran használ elég erőtlen jumpscare-eket (tudjátok, amikor a zeneszerző ráborul a zongorára és valami hirtelen megjelenik), hogy aztán a grandiózus finálét is meglehetősen sután dirigálja le.
Hogy mindezektől függetlenül működik-e a Borzalmak városa? Igen, de ez nem a rendező – forgatókönyvíró erőfeszítéseinek köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy Stephen King regénye – mint megannyi írása – kortalan és a mai napig hatásos. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy rohadt régen láthattunk már igazi, klasszikus vámpírokat a vásznon, pardon, esetünkben a képernyőn. A borzalmak városában a szabályok kötik a vérszopókat: a kereszttől iszonyodnak, ha valaki nem invitálja be őket, nem tudnak behatolni a házába, egy karó a szívbe pedig végképp pontot tesz élőhalott létezésükre. Ez a fajta régimódiság – a modern rendezéssel és a már említett hatásos, bár lopott beállításokkal – pedig kuriózumként fogható fel napjainkban. A ’Salem’s Lot legnagyobb előnye, hogy nem akarja megújítani a zsánert, hanem simán és bátran építkezik az eredeti műből (még ha hely, illetve időhiány miatt ki is hagy fontosabb részeket), ezt pedig napjainkban, amikor már senkinek sem elég egy sima vámpír, minimum mutánssá kell válnia, kifejezetten üdítő csemege. Megváltást nem kell tőle várni, de ha szeretnél egy már-már ódon vámpírtörténetet, ahol a vérszopóra nem izgul rá a falu összes tinilánya, nem csillog a napon és alapvetően vámpírként viselkedik… nos, akkor érdemes vele tenned egy próbát. A világot nem váltja meg, de néha jó érzés az „ártatlan horror” kategóriában elmerülni, ami nem akar több lenni, mint ami.
