Léteznek olyan események, amelyekre a teljes társadalom emlékszik és a hagyományos visszagondolásokhoz képest jóval részletesebben képes őket felidézni. De mik azok a vakuemlékek, és miért tudunk akár szagokat, érzéseket is társítani hozzájuk?
A vakuemlékezet („villanófény emlékezet”) fogalma nem mai darab: Roger Brown és James Kulik megfogalmazása szerint „olyan körülményekre vonatkozó emlékezetről van szó, amelyben rögzítjük a nagyon meglepő, fontos, vagy érzelmileg megrázó eseményeket”. Az ő kutatásaik szerint nem is feltétlenül maga a kiváltó esemény – 9/11, Kennedy-Gyilkosság, vagy itthon Antall József halála – marad meg az emberben, hanem a körülmények, amelyek között ezekről az információkról hírt kapott: hogy hol, kivel, kikkel volt, mit csinált éppen vagy akár milyen ruhát viselt. 25 éve teljes napfogyatkozás volt Magyarországon, aki pedig már tudatánál volt az eseménynél, az általában elképesztő részletességgel tudott visszaemlékezni rá.
„Piros ruhában voltam, éreztem a pörkölt szagát, aztán hirtelen kuss lett”
A vakuemlékek kapcsán nem máshoz, mint Lelkes Krisztinához fordultunk, aki a Kaposi Mór Oktató Kórház Pszichiátriai és Addiktológiai karán szakdolgozói vezető, nem mellesleg pedig több alkalommal is tartott már előadást a témáról. Krisztina szerint fontos megjegyezni, hogy a „vakuemlékezet”, vagy „villanófény emlékezet” a mai napig eléggé „sci-fis” hatásokkal épült be a közéletbe. Mint azt elmesélte, előfordul, hogy bizonyos páciensei a 9/11-es eseményekre is vissza tudnak emlékezni, de fals módon: vagy túl fiatalok voltak, hogy ennyire fel tudják idézni a dolgokat, vagy két különböző megbeszélés során teljesen más körülményeket sorolnak fel, amelyekre elvileg fixen emlékeznek.
Vakuemlékezetnek tehát azt nevezzük, amikor egy-egy (nem feltétlenül traumatikus, de rendhagyó, nem szokványos) esemény körülményei beleégnek a tudatunkba. Emlékszünk, vagy emlékezni vélünk olyan részletekre, amelyet más, adott időpontban történt dolgokkal kapcsolatban esélytelenek lennénk felidézni. Jelen sorok írója például úgy gondolja, hogy tökéletesen fel tudja idézni, hol, kikkel nézte a napfogyatkozást, ha pedig nagyon megerőlteti magát, még az is eszébe jut, milyen öltözék volt rajta. A napfogyatkozásból magából nem sok minden maradt meg, azt leszámítva, hogy egy pillanat alatt totális csend lett, aztán amint a nap újra felkelt, a környék újra életre kelt: a kutyák ismét ugatni kezdtek, a kakasok pedig üdvözölték az új reggelt. Miután szerencsére több rokonom él, őket is meg tudtam kérdezni a témában, ők idézték fel bennem, hogy bográcsozással kötöttük egybe az eseményt, hárman-négyen még arra is emlékeztek, hogy disznópörkölt készült krumplival és a halványabb fények miatt jóval élesebben érezték az illatát a készülő ételnek, mint előtte.
Lelkes Krisztina szerint ez teljesen rendben van, sőt, valószínűleg tényleg így történt: a pozitív „vakuemlékek” jóval pontosabban maradnak meg az emberben, mint a traumatikusak, ráadásul, ha nem beszéljük át előtte újra és újra, hogy mire emlékszünk – a családban a téma nem merült fel korábban túl sűrűn – annál valószínűbb, hogy az emlékeink valósak.
Amikor tartozni akarsz egy generációhoz – a fals vakuemlékek
Érdemes ugyanakkor megkülönböztetni a valós vakuemlékeket és a falsokat, vagyis azokat, amikre emlékezhetnénk, de nem érintettek bennünket. Lelkes többször kérdezte meg a fiatalabb – Antall József halálakor már élő, de valószínűleg televíziót még nem néző, vagy arra nem emlékező – tanítványait a híres „Kacsamesék” eseményről, vagyis arról, amikor a politikus halálakor a műsort megszakították, hogy aztán a gyászinduló lejátszása után beszámoljanak a tragédiáról. A legtöbben magabiztosan állították, hogy emlékeznek rá, sőt, traumatikusan hatott rájuk, igaz, előfordult, hogy több hónappal később már teljesen más körülményeket meséltek el az adott vakuemlékhez. Ez nem hazugság, hangsúlyozza Lelkes, csak afféle generációs nyomás: sokan mesélték, hogy milyen hatással volt rájuk a dolog, így ők maguk is részesévé kívántak válni a dolognak, így bemesélték maguknak, hogy tényleg átélték és rosszul is esett nekik a dolog.
Ettől függetlenül a vakuemlékezet vagy villanófény emlékezet létező jelenség. Lényege, hogy egy több ember számára fontos eseményhez kapcsolódik, és jóval részletesebben beleivódik az emlékezetbe, mint akár az előtte levő napok vagy a rákövetkezőek. Nemcsak az Egyesült Államokban, de itthon is rengetegen fel tudják idézni, hol voltak, mit csináltak akkor, amikor repülők csapódtak a World Trade Center ikertornyaiba, jóval részletesebben, mint bármit, ami akkoriban történt. Ennek az oka, hogy valami szokatlan, traumatikus eseményt éltünk át, méghozzá nem egyedül, hanem „közösségként.” Ezt pedig akkoriban többször is átbeszéltük, így jobban megmaradt, mint bármi az adott korszakból. Korábban úgy gondolták, hogy a vakuemlékek az agy teljesen más területébe „égnek bele”, mint a hagyományosok, de mára kiderült, hogy erről szó sincs, hagyományos „emlékekről” van szó, amelyet a túlbeszélés, a közösséghez tartozás rögzít alaposabban.
Lokális vakuemlékezet
Lelkes emlékeztet rá, hogy bár a vakuemlékezetet vagy vakuemlékeket globális eufóriához (napfogyatkozás) vagy épp traumához (a Budapest Sportcsarnok leégése) kötjük, létezik ennek egy sokkal intimebb válfaja is, amit csak pár ember, egy kisebb közösség él át. Vakuemlék lehet például egy jól sikerült osztálykirándulás is, amelyre 10-15-20 év múlva is emlékszünk, ha nem is feltétlenül a programokra, de a benne történt dolgokra. Lelkes szerint lehet, hogy a Pilisvörösvár győzelme az FTC ellen (nem tudjuk történt-e ilyen, csak egy példa) nem sok embert mozgat meg, de 20 évvel később, akik kint voltak a libakergetőnek is túlzásnak nevezhető pályán, a mai napig emlékeznek minden gólra, minden védésre, sárgalapra és a közös ünneplésre, sőt, az azt követő irdatlan berúgásra is, főleg a csapat tagjaival.
Vakuemlék tehát nemcsak globális jelenségből, de lokálisból is kerekedhet: a lényeg, hogy egy közösség, amely akár 10, akár 100, akár több millió fő is lehet, együtt élje át, együtt traumatizálódjon, vagy épp éljen át eufóriát. Ráadásul még az átélők számára sem fixek ezek az emlékek: nemcsak az eseményre magára nem emlékeznek pontosan, de egy idő után akarva-akaratlanul is elkezdik kiszínezni a történteket.
Vakuemlékek extrákkal
Lelkes szerint a tipikus szájhagyomány ugyanúgy beleette magát a vakuemlékekbe, mint bármibe, így később hajlamosabb a torzulásra, a változásra, a történet izgalmasabb kibővítésére. Lehet, hogy a fentebb említett Pilisvörösvár egy góllal győzött a Fradi ellen, de sok év elteltével a jelenlevők könnyen lehet, hogy már 10 gólos különbségre emlékeznek, és meggyőzhetetlenek lesznek ellenkezőjéről.
Van, aki kezdetben csak arra emlékszik, hogy épp a CNN-t nézte, amikor a két repülő csapást mért a Világkereskedelmi Központra, majd, ahogy tovább meséli, igazából már „volt egy érzése, hogy baj lesz és ezért kapcsolta be a tévét.” Lelkes szerint ez teljesen normális, pont úgy, mint amikor a népmesék változnak minden továbbmesélés után. Az egyén, aki átélte a közösségen belül az eseményt, meggyőzi magát arról, hogy ő jobban részese volt a dolognak. Ráadásul, miután maga az emlékezet eléggé vizenyős terület, képes lehet meggyőzni a saját közösségét arról, hogy neki van igaza. Ezáltal a vakuemlék torzul.
Ettől függetlenül a vakuemlékezet létezik, elég csak megkérdeznünk a szüleinket, vagy az idősebb barátainkat arról, hol voltak, mit csináltak az 1999-es napfogyatkozáskor, tuti, hogy mindenkinek lesz egy sztorija. Ez a sztori nem biztos, hogy megbízható – ahogy maga az emlékezet sem feltétlenül az –, de a tény az tény: lesz egy sztori. Ahogy 9/11-ről is, illetve az idősebbeknél a Kacsamesék megszakításánál is. Lelkes szerint van mit kutatni a vakuemlékekről, amelyekből ráadásul mintha egyre több lenne: a nagy havazás a nyolcvanas években, a tikkasztó nyár pár évvel ez előttről, a Trump elleni merénylet – ezek szinte mind vakuemlékké válhatnak, vagy már azok is.
És hogy a jelen sorok írója is felidézzen egy vakuemléket, amiben a társaság alig 6 fő volt: egy vadkempingezésen voltunk, ahol körülöttünk tombolt a vihar, de felettünk látszottak a csillagok. Egész éjjel hallottuk a dörgést, láttuk a villámokat, de a vihar, az eső nem ért el bennünket. Ez több mint 15 éve volt, de mindenki, aki ott volt, emlékszik rá. Ahogy arra is, hogy mi volt rajta vagy épp milyen biztonsági intézkedéseket tett, hogy a sátrát ne sodorja el az esetlegesen odaérő vihar.
