Véleménycikk az 1956-os forradalomról és az Orbán-rendszerben is a bőrünkön érezhető visszhangjairól.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc szikrája az október 23-ai, a sztálinista terror és szovjet megszállás elleni tömegtüntetés során, a kommunista pártvezetés fegyvertelen civilekre leadott sortüze után lobbant lángra. Az ellenállás fegyveres felkeléssé duzzadt, az egész országra kiterjedt, és október 30-án a pártház elfoglalásával diadalt aratott. A Rákosi Mátyás elveit valló pártvezetés megbukott, a szovjet katonák visszavonulót fújtak, és Nagy Imre vezetésével megkezdődött a demokratizáció. Az új vezetés visszaállította volna a többpártrendszert, és kilépett volna a Magyarországot a Szovjetunió kötelékébe záró Varsói Szerződésből. Mindeközben november elsején Kádár János Münnich Ferenc belügyminiszterrel együtt elhagyta az országot, és Moszkvába repült.
Kádár november 4-én tért vissza, a szovjet hadsereg támogatásával, amely a következő napokban felmorzsolta a felkelőket; a forradalom november 11-én, Csepelen ért véget. 1957 elejétől 1958 végéig kíméletlen megtorlások következtek: bebörtönözték a szabadságharcosokat, 229 embert kivégeztek, köztük a forradalom vezéralakjait, többek közt Nagy Imrét is. Az újonnan felállított internálótáborokba 13 ezer fogoly került, tízezrek kerültek rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alá, és csaknem 200 ezren emigráltak. Az 1963-as amnesztia után is csak az 1970-es években kerültek szabadlábra az utolsó felkelők, de az ítéletek legnagyobb részét 1989 és 1992 között nyilvánították semmissé.
REFRESHER-KVÍZ: Te mennyit tudsz az 1956-os forradalomról és szabadságharcról?
3 órája
Mi is volt pontosan 1956 étosza? A függetlenség kiharcolása a szovjet befolyással, diktatúrával szemben, a demokratizáció, a koncepciós perek, ártatlanul elítéltek által megnyomorított emberek rehabilitálása, a kollektivizálás mérséklése és jobb életszínvonal, a nemzeti jelképeink visszaszerzése, valamint Nagy Imre, egy lakosságpárti, demokratikus vezető kormányrúd mögé állítása. A felsoroltak oroszlánrésze rémisztően összecseng a mai Magyarország politikai miliőjével; a balsorsunk tehát nem múlt el, csupán átalakult.
Harc a nagyhatalom ellen
Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP rendszere a 2022-es választások után úgy tűnt, hogy beláthatatlan időre konszolidálódik. No nem azért, mert közelégedettség övezte, hanem mert meggyőző társadalmi többséggel rendelkezett. A propagandája leuralta az online és offline médiát, és a láthatáron sem volt potenciális jelölt, aki zavart okozhatott volna a gépezetben – egészen 2024 tavaszáig, a Fidesz holdudvarából opponenssé vált Magyar Péter feltűnéséig.
Beléptem a Harcosok Klubjába helyetted is, hogy megtudjam, merre van az előre
2025.7.27 10:45
Orbán elhíresült színfalak mögötti kijelentése, hogy „Kádár János Magyarországával szemben nem lehet győzni”. Levonta a múlt konzekvenciáit: a hatalom megtartásának érdekében esszenciális a kispolgári álca, és a megállás nélküli ideológiai harc egy külső erővel, veszélyforrással, „patás ördöggel” szemben. Dörzsölten ráérzett a kollektív magyar néplélek gondosan rejtett zugára: istenigazából mi szerény becsülettel kardozó Dávidok szeretünk lenni a nagyhatalmú Góliátokkal szemben.
A II. világháború lezárásakor a Vörös Hadsereg nem vonult ki Magyarországról, és az ország szovjet megszállás alatt maradt. A katonák jelenléte lehetővé tette a kommunista párt hatalomra jutását, az 1955-ben létrehozott Varsói Szerződés pedig megerősítette a Szovjetunió politikai és katonai ellenőrzését a kelet- és közép-európai szocialista országok felett, és a NATO ellenében működő politikai-katonai szövetséget hozott létre. Kádár kiépítette a gulyáskommunizmust, miközben a magyar lakosság egy része félelembe esett a megtorlások láttán, és a munkája, biztonsága érdekében megbarátkozott a rendszerrel. Kádár 1957-es május elsejei beszéde a Hősök terén a nemzeti beletörődés ünnepe volt. Így teltek-múltak az évek, míg a '80-as évekre megromlott a gazdaság, az állami korrupció egyre nyilvánvalóbbá, a szovjet katonák jelenléte pedig egyre terhesebbé vált a magyarok számára, és a lakosság szép lassan nyíltan is szembefordult a Kádár-rendszerrel.
Nem épp titáni feladat a fentiek alapján Orbán szisztémájával párhuzamot vonni. A kör bezárult: a Gazdálkodj okosan! nevű, Magyarországot jelképező társasjátékban kikockáztuk a startmezőre való visszarepülést. A kormány nyíltan az ukrajnai honvédők és Nagy Imre szellemiségét magában hordozó elnökük ellen kampányol, és már nem is tagadja, hogy Putyin kezére játszik. Nemzeti déja-vu: Kádár helyett most Orbán szállítja a küszöbünkre az orosz vezetés egyre szorító markát. A kötelező csatározást pedig az Európai Unió, vagyis Brüsszel ellen folytatja – amely a szabadság, és a sokféleségből egységet kovácsoló erő szimbóluma is.
Orbánék szemében azonban az egymás kezére játszó globális hatalmi elitet jelenti a szuverenista, nemzeti gondolkodással szemben. Mielőtt mélyre mennénk, szögezzük le: a „brüsszeli nagyhatalom” elleni szélmalomharc politikai termék, hatalomtechnikai vívmány, amellyel hergelik, tűzben tartják a híveiket. Szellőkönnyű paraván, amely mögött nincsenek magvas gondolatok és egyetemes víziók; egy eszköz, amellyel olajat locsolnak a megtévesztett polgár csüggeteg lánglelkére. Amíg Brüsszelről, szuverenitási kérdésekről és világpolitikáról szájkaratéznak, addig sem esik szó az inflációról, az eltűnt milliárdokról, az összeomló közintézményekről, és a mentálisan elfáradt, kiégett, anyátlan magyar társadalomról.
Százezrek az utcákon – de miért?
1956 őszén százezrek vonultak utcára – egyetemisták, értelmiségiek és munkások organikus, alulról építkező, hősies kiállása volt. Napjaink forradalmai eszmeisége a minden eddiginél grandiózusabb, világsajtó által is felkapott idei Pride-on, illetve a Fidesz hosszú évek utáni legelső esélyes kihívójának megmozdulásain köszön vissza. Föltámadott a tenger: a magyar lakosság talán már kimondhatjuk, hogy döntő többsége megelégelte az Orbán-rendszer fekete kampányait, mesterséges gyűlöletkeltését, korrupcióját és immorális világpolitikai állásfoglalását. Az utcákon is megjelenő, szerves eredetű népi morajlással szemben a Fidesz válasza a már nevében is gázlángolással felérő Békemenet – a legközelebbit épp október 23-án tartják. A menetelő nagygyűlés egyik siralmas tragikomikuma, hogy napvilágot láttak egyes nyugdíjasokat megcélzó, toborzó szórólapok, amelyek ingyenes budapesti kirándulás reményében invitálják meg szebb napokra érdemes, idős polgártársainkat, egyetlen szóval sem említve az esemény politikai súlyát, jellegét, vagy megnevezését.
A Békemeneten látható tömeg egy részének tehát túlzás nélkül fogalma sem lesz arról, milyen rendezvény keretében korzózik majd a pesti utcákon. Ilyenkor felsejlik az ember fejében Tarr Béla és Krasznahorkai László Sátántangó című reményvesztettség-himnusza, amint szüntelenül zengnek az elégikus harmonikaszólamok, a téeszesek pedig végtelenítve járják az útjukat a nyomasztó, nyálkás sártengerben.
„Nekünk lesz egy Békemenetünk, és lesz egy brüsszeli háborús menet” – mondta Orbán. Nekünk ennyi maradt '56-ból: százezrek vonulnak majd át Budapesten, hazugságba csomagolt, hamis illúziókkal a fejükben – a város azon pontjain, ahol elődeink életüket adták a sztálini terrorral szemben. Magyar Péter Nemzeti Menettel tart ellen a Fidesz mutatványának – ő is Orbán pártjában szocializálódott, így nem igazán csodálkozhatunk, hogy hozzá hasonló módszerekkel száll versenybe. A forradalmárok önfeláldozása és kinyilatkoztatása egy szebb holnapért mára dedós politikai csatározásra, a pillanat, a napi közbeszéd uralására redukálódott.
REFRESHER-TESZT: Te melyik Orbán Viktor lennél a személyiséged alapján?
2025.3.22 10:40
Az '56-osok fájlalták a nemzeti szimbólumok elvesztését, amivel az ellenzék, tágabb értelemben a kormányváltás szimpatizánsai maradéktalanul együtt tudnak érezni. Orbán a 2002-es kokárdamozgalom alkalmával – amikor a fideszeseket kokárda viselésére ösztönözte –, már akkor megkezdte a nemzet ideológiai megosztásának hadjáratát. „A haza nem lehet ellenzékben” – mondta, és nemes egyszerűséggel kizárta a magyarságból azokat, akik nem az ő pártját fogják. Ez a törzsi működésmechanika még most is eklatáns: a Fidesz közössége és tábora képviselik a magyar nemzetet, az ellenzékiek pedig a levegőben lógó hontalanok. Ezért is van az, hogy a baloldali, liberális beállítottságúak bizonyos részének akaratlanul is összerándul a gyomra, amikor felteszi a kokárdát. Nem azért, mert nem becsüli az 1848-as hősöket, hanem mert úgy érzi, hogy a saját hazájából is kitagadták, és nem jogosult a nemzeti jelképek viselésére.
Tavaly Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója közbotrányt kiváltó kijelentésben tudatta a nagyérdeművel 1956 tanulságát, amely szerinte az volt, hogy nem tanácsos felvenni a harcot az orosz agresszióval szemben. A szuverenitási álarc lehullott, a király meztelenné vált. Világossá vált, amit addig is tudtunk: a kormánynak valójában nincs tényleges nemzeti öntudata, csak helyezkedik, ravaszkodik, és ezáltal magyarok millióinak sorsával hazárdírozik.
Kéri László nyilatkozta a napokban az Indexnek, hogy a Fidesz már régóta nem kormányoz, hanem fókuszcsoportok alapján kampányol. A kormánypárt – nevezhetjük állampártnak is – agytrösztje úgy működik, mint egy milliárdos költségvetéssel rendelkező, válságkezelő PR- és multicég kombinációja. Pontosan tudják, hogy a „termékük” káros, de a biznisz gyümölcsöző, és ha elegendő összeget fordítanak marketingtevékenységre, akkor keveseknek fog feltűnni, mi rejlik a bűvész ingujjában.
Az EU-rekorder gazdasági összeomlás a háború miatt van, a melegek, társadalmi kisebbségek kipécézése a normalitás jegyében zajlik, Putyinnal, Trumppal és Netanjahuval pedig a béke érdekében barátkozunk. Lefordítom: a Rogán Antal és Orbán Balázs vezette kommunikációs apparátus kulcsponti feladata, hogy bárminemű eszközzel eltereljék a figyelmet a kormány ordító hiányosságairól és bűneiről. A cél szentesíti az eszközt: ha ezt milliók mentális egészsége vagy megélhetése szenvedi meg, de a hatalmukat szilárdabbá teszi, netán bedobható illékony gumicsontnak, akkor minden jel arra mutat, hogy számukra bármilyen áldozatot megér.
Van még remény?
„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – szól a szimbólummá vált mondat Gothár Péter Megáll az idő című kultfilmjéből. Generációk keserűséggel átitatott sóhajának visszhangja volt ez a mondat, amelytől máig cseng a fülünk. Mai tudásunk birtokában meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az 1989–2004 közti időszak nem a megújulás előfutárra, hanem csupán anomália, egy zárójel volt. A transzgenerációs traumáktól sújtott, önsorsrontó magyar társadalom átmenekítette a Kádár-korszak szellemiségét a 21. századba. Újabb nagy védelmezőt, megmentőt, nemzeti atyust kreáltunk magunknak, akinek súlyos gyarlósága, esendősége és paranoiája kivetült ránk is, a toxikus szülő-gyermek viszony foganatát pedig mi szenvedjük meg.
A lassan anyák napjává avanzsáló nőnap margójára: diplomás Antikrisztusok a demográfiai válságért
2025.3.8 8:46
Van még remény? A közbeszédünk romokban. Tények régóta nincsenek, csupán szekértáborok és a propaganda szándékos ferdítései. Egymásra mutogatnak az ellentétes oldalak, óvodás szintén zajlik a kampányolás; az értékközvetítés helyett a viralitás, a széleskörű publicitás és a napirend uralása a cél. 2026 a mi generációnk 1956-ja: eldől, hogy az EU-ból kifelé vagy befelé vezet az utunk, az egyre izzó kelet-nyugat-ellentét tengely melyik oldalán fogunk elhelyezkedni, és milyen jövőt szeretnénk Magyarországnak.
Amennyiben megvalósul a második (vagy igazából az első?) rendszerváltás, az biztos, hogy újból vissza kell térnünk a startmezőre, csak ezúttal nem 1957-be, hanem az 1989-es évbe. Helyre kell állítanunk a közbeszéd nívóját, az emberi méltóságot, és gazdát kell találnunk a legalább tizenöt, de inkább huszonegy éve magára hagyott országunknak; de az lenne a legjobb, ha magunk vennénk kézbe a sorsunkat, gyűlölet helyett empátiával számolnánk fel az emberek közé mesterséges eszközökkel felhúzott falakat, és újból szóba elegyednénk egymással. Hosszú, kínkeserves meló lesz, de csak így lehet. A kérdés csupán az, hogy az alagút végén reménysugárral bíró áldozathozatalt választjuk-e, vagy statisztaszerepben nézzük végig a stabilitás illékony látszatába burkolózó, a jogállam leépítésében érdekelt, nemzeti védelmező képmására kiépített hatalomtechnikai gépezet végjátékát. Sejthető, hogy a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában nyugvó '56-os hősök, és a forradalomban résztvevő százezrek melyik út mellett döntenének.
