Gondolatok, amik nem hagynak minket nyugodni a 2024-es Eb után.
Anglia 2-1-es legyőzésével Spanyolország 12 év után újra hazavitte az Európa legjobb válogatottjának járó trófeát, amit örömmel fogadott a közvélemény, ugyanis kétségtelenül a németországi Európa-bajnokság legjobb csapata jött ki végső győztesként. Élmény volt látni egy olyan Eb-döntőt, amiben az egyik csapat játékosain legalább egyes periódusokban az látszik, hogy mosollyal az arcukon fociznak, élvezik az egészet és törekednek a látványos játékra. A torna ugyanakkor nem erről szólt, és habár az első hét után azt hittük, ez lesz a tökéletes alkalom, hogy a laikusok beleszeressenek a játékba, az Eb brutális kegyetlenséggel ránk cáfolt. Az a cikkünk borzasztóan öregedett, és felhívta a figyelmet arra, hogy a futballban nem érdemes tanulságokat levonni egy-két meccsből. De miért mutatja annyira színtisztán a németországi Európa-bajnokság a válogatott futball válságát? Miért érzünk csalódottságot a torna végén, és mi mentette meg az Eb-t attól, hogy a valaha volt legrosszabb legyen?
A számok sem kegyesek hozzánk
A 2024-es labdarúgó-Európa-bajnokságon 117 gól született, ami messze alulmúlja a 2020-as adatot (142). Igaz, amióta 24 csapat vesz részt a tornán, volt már egy rosszabb Eb ebből a szempontból, 2016-ban ugyanis csak 108 gólt szereztek összesen a csapatok. Ha nagyobb mintát akarunk nézni, akkor a résztvevő válogatottak és a meccsek növekedése miatt inkább a meccsátlagot érdemes vizsgálnunk, ezen a téren – a 8 évvel ezelőttit leszámítva – utoljára 1996-ban volt rosszabb a gól/meccs átlag Európa-bajnokságon annak ellenére, hogy az első forduló után még a rekorder 2020-as ('21-es) tornát is előzte az idei. Azóta már tudjuk, hogy azt az átlagot rendesen megdobta a hatgólos nyitómeccs, ami nem egy tendenciát indított, inkább bizonyult egy édes, kirívó esetnek.
Két csapat hozott 2-nél nagyobb gól/meccs átlagot, a németek (2,2) és a spanyolok (2,1). Ebben a tekintetben Ausztria a harmadik 1,8-es eredménnyel. Milyen érdekes, hogy épp erről a három csapatról beszélt úgy a futballközbeszéd, hogy ők azok, akik „akarnak játszani“, kezdeményezni, és nem a kockázatminimalizálásra a törekszenek.
Mi az ellentéte a látványos kifejezésnek?
A fent említett három csapat üde színfoltja tehát az Európa-bajnokságnak. Nemcsak ők szerezték átlagosan a legtöbb gólt, de olyan adatokban, mint a nagy helyzetek száma, a támadóharmadban szerzett labdák, illetve a kidolgozott várható gólmutató is legalább kettő a háromból ott van a dobogón. A spanyolok persze mindegyikben helyt álltak, amit részben az magyaráz, hogy a torna legvégéig eljutottak, másrészt pedig az, hogy ők voltak az Eb legjobb csapata, de erről majd a pozitívumok között.
A mai fociban válogatottal dolgozni edzőként sokkal kevesebb mozgásteret enged meg, mintha egy klubcsapatnál vállalna melót egy tréner. Teljesen egyértelmű, hogy mi ennek a legfőbb oka: a válogatott keretek évente 5-ször, 6-szor verődnek össze, emiatt sokkal kevesebb idő van leoktatni egy komplex, látványos játékot a csapatoknak.
Erre kétféleképpen reagálhatnak az edzők: megpróbálnak alacsonyabb színvonalon megvalósítani valami hasonlót, mint amit a domináns klubcsapatok csinálnak szezon közben vagy évekkel, akár évtizedekkel lemaradva a trendektől, elavult hozzáállással azt mondják: „nem vállalunk semmilyen kockázatot, és akkor biztos nem kapunk gólt, aztán majd valahogy rúgunk egyet, és továbbjutunk“.
5 ok, ami miatt megéri nézni a magyar válogatott utolsó idei meccseit
2024.11.12 12:12
Ezzel a „módszerrel“ ott kezdődik a baj, amikor olyan válogatottak edzői nyúlnak hozzá, akik egyébként a világ legminőségibb játékoskeretével dolgozhatnak. Ilyen a távozó Gareth Southgate vagy a franciáknál szép-lassan megfáradni látszó Didier Deschamps, akikben az a közös, hogy elképesztő játékosokkal elképesztően unalmas focit valósítanak meg, na meg az, hogy rendkívül eredményesek. Felmerül ugyanakkor a kérdés: csak úgy lehet sikeresnek lenni, hogy a szurkoló közben halálra unja magát?
Luis de la Fuente, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya (akinek – hozzá kell tenni – nagy szerencséje volt a hasonló játékfilozófia szerint nevelkedett játékosokkal, akik között megvolt a kémia a pályán) azt mondta, „fogd meg a söröm!“, és a torna leglátványosabb, ledominánsabb játékával megnyerte az Eb-t. De akkor most hol az igazság?
Az van, hogy – mivel mindkét hozzáállás sikeres tud lenni – eredményesség szempontjából valószínűleg nem jobb egyik a másiknál. Legalábbis egy válogatott tornán nem, ahol maximum hét meccset játszik egy csapat, és a játék kidolgozottságához képest felértékelődik a szerencse szerepe, illetve azoké a nüanszoké (vagy olykor nagyobb differenciáké), amik egy-egy profi focista közötti minőségi különbségek okán jönnek ki: az a pár tizednyi kilométer/órás sebességkülönbség, az a pár centiméternyi pontosságeltérés egy lövésnél, az a kettő-hárommal több jó döntés a pályán, és ahogy már mondtuk, a szerencse. Ezeken múlik. Felmerül tehát a kérdés, ami inkább költői: ha ennyire mindegy, hogyan állunk hozzá a játékhoz, akkor nem éri meg ilyen jó minőségű keretekkel olyan játékfilozófiához nyúlni, ami szórakoztató, látványos, izgalmas és érdekes a laikus szurkolók számára is? Mert sajnos a sportágnak – ami épp egy válsághoz közelít – az fog jót tenni, ha ezeken a válogatott tornákon tud közönséget behúzni magának, hiszen sokkal több laikust érdekel a foci ilyenkor, mint szezon közben.
Persze, Southgate-et és Deschamps-ot ez hidegen hagyhatja, mert ők úgy számoltak, hogy kockázatkerülő játékkal lehet Eb-t nyerni (nem nyertek, na mindegy), az meg már megváltoztathatatlan filozófiai beállítottság kérdése, hogy kinek mi fontos. Azt senkire nem erőltethetjük rá, hogy „hallod, neked is legyen már fontosabb, hogy szórakoztass, mint az, hogy győzz!“. És akkor megint visszatérünk oda, hogy nemcsak unalmas játékkal lehet nyerni, de ne essünk bele ilyen redundanciába, és beszéljünk kicsit arról, mit élveztünk ezen az Európa-bajnokságon.
Csoboth gólja, a 16/17 éves csodagyerek, és a „győzött a jobbik“
Nekünk magyaroknak talán keserű a szájíz, különösen annak fényében, hogy az utolsó fordulóban sokáig papírformának tűnt a továbbjutásunk. Nem jött össze, de talán nagyobb csalódás, hogy az eredménykényszer miatt sok mindent nem tudott megmutatni a válogatottunk a labdás játékstílusból, amit a selejtezők során alkalmazott (itt írtunk róla), és ami üde színfolttá tette az európai mezőnyben. Sajnos nem volt szerencsénk a csoportsorsolással, az ellenfelek sem a jó sorrendben jöttek, különösen annak ismeretében, hogy később Svájc lett a torna egyik kellemes meglepetése a játékuk színvonala szempontjából.
De így is történelmi pillanat marad, amikor Csoboth Kevin a ráadás 10. percében megnyerte nekünk a Skócia elleni meccset (én kisebb agyrázkódást szenvedtem a barátaimmal való ölelkezés során), ahogy libabőrözve fogunk visszagondolni arra is, amikor Varga Barnabás súlyos fejsérülése után egy emberként szorítottunk, hogy ne legyen nagyobb baj, és láttuk, ahogy Szoboszlai Dominik igazi vezérként hozza a hordágyat a csapattársának. Büszkén fogunk visszagondolni arra, milyet melózott a középpályán Schäfer András és Nagy Ádám, ahogy arra is, hogy Gulácsi Péter és Sallai Roland ismét megmutatták, hogy nem Szoboszlai az egyetlen klasszisunk nemzetközi szinten.
Harcos értelmiségi családból az Aranylabdáig: Ki az az Aitana Bonmatí, a női futball legnagyobb csillaga?
2024.11.2 9:36
Globális szemszögből nézve tele volt jó sztorikkal az Eb: a 16 (a döntőn már 17) éves Lamine Yamal lenyűgözte a világot, miközben kiderült, hogy babakorában megfürdette őt a 20 éves Lionel Messi. Jude Bellingham a faszméretével szemléltette, mekkora játékos, majd mém lett abból, hogy a kritikusait azzal hallgattatta el, hogy „csak egy inside joke volt, hagyjatok már“. Toni Kroos utolsó meccsein is klasszisként játszott, nem úgy, mint Ronaldo, aki tökéletes ellenpéldája volt a német középpályásnak. Ott voltak a meglepetéscsapatok, mint Georgia vagy Törökország. A legendássá váló török-osztrák meccs, ami talán a legizalmasabb volt az egész tornán. És még sorolhatnánk.
A legjobb sztori ugyanakkor egyértelműen a spanyol válogatotté, hiszen van abban valami egészen legendás és egyben megnyugtatható, hogy aki a legjobban és legszebben játszik, az megnyerheti az Európa-bajnokságot.
Minden jó, ha a vége jó – mondhatnánk, de azért ma már nehéz nem arra gondolni egy válogatott torna után, milyen jó lesz visszatérni abba a világba, ahol a hétvégente olyan lehengerlő csapatok versenyeznek egymással a Premier League-ben, mint a Manchester City, az Arsenal vagy a Liverpool. Nehéz nem arra csorgatni a nyálunkat, mit fog művelni egy Mbappéval felszerelt Real Madrid, azt találgatni, hogyan válik be majd Thiago Motta a Juventusnál, vagy egy megerősödő Bayern Münchennel mit kezd majd Xabi Alonso Leverkusenje. Ne hazudjunk, nagyon jó lesz újra olyan meccseket nézni, ahol az edzői teljesítményeket nyugodtan hívhatjuk már-már művészetnek. Mert ez a sportág olykor az tud lenni, és ebből csak nagyon keveset mutatott meg ez az Európa-bajnokság.
