Lepörgött a 2024-es foci-Eb első hete: 5 tanulság, amit az Európa-bajnokság első fordulója alapján leszűrtünk.
Június 14-én elstartolt a németországi Európa-bajnokság, ahol immár minden egyes válogatottat láttunk pályára lépni. Az első hét után leszűrtünk néhány tanulságot, amik nagy része arra hagy következtetni, hogy egy izgalmas és szórakoztató tornának nézünk elébe. Fontos persze azt is látni, hogy a torna fele sem ment le, és elég keveset láttunk még ahhoz, hogy tényként kezeljük ezeket a tendenciákat, de bizakodók vagyunk, hogy a kirajzolódó pozitív trendek kitartanak majd.
Az se jár rosszul, aki csak a gólok miatt néz focit
Ez idáig egyetlen gólnélküli döntetlennel végződött meccset sem láttunk az Eb-n, ami már önmagában örömteli, de ettől függetlenül is egész szépen termelnek a csapatok. Jelen cikk írásáig összesen 47 találat esett, ami 2,61-es gól/meccs átlagot jelent. Ezt az utóbbi pár mérkőzés kicsit lehúzza, ugyanis két játéknappal ezelőtt az átlag még 2,8 felett volt, ami megelőzte az eddigi rekordot (1980-tól nézzük, ugyanis addig csak négycsapatos volt az Eb), az előző Európa-bajnokság 2,78-as gólátlagát. Nem véletlen, hogy a legutóbbi torna történelmi szinten is kiemelkedett, ugyanis általánosságban elmondható, hogy egyre több gól esik a focimeccseken. Nagyon sok van még hátra az ideiből, simán benne van, hogy új rekord születik.
Jó döntés volt 24-re növelni a résztvevő csapatok számát
Az Európa-bajnokság színvonala eddig egyértelműen reprezentálja, hogy miért mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy az öreg kontinens a labdarúgás központja. Leginkább nem az a fontos kérdés Európa vezető szerepe szempontjából, hogy Németország vagy Franciaország jobb csapatnak számítanak-e, mint Brazília vagy Argentína. Sokkal inkább az a lényeg, hogy a kisebb futballnemzetek milyen minőséget képviselnek. Egy dél-amerikai, ázsiai vagy afrikai ország B kategóriás válogatottjai mellett a második vonalas európai csapatok iskolakülönbséggel jobbnak tűnnek. Sokáig kérdés volt, hogy vajon a csapatok számának emelése nem rontja-e majd a színvonalat, de látva a bátran játszó georgiaiakat, a Belgiumot meglepő Szlovákiát, a bombagólokat sütő románokat vagy éppen a relacionizmus futballforradalmára rácsatlakozó magyar válogatottat, kár lenne azért a nyolc csapatért, ami otthon maradt volna akkor, ha 2016-ban nem emelik meg 16-ról 24-re a résztvevő válogatottak számát. A legjobb ebben, hogy egyazon kontinensről különböző futballkultúrák érkeznek, és ezek az ismeretlenségből felbukkanó csapatok (ezúttal különösen a kelet-európai válogatottak) rengeteg meglepetést tudnak okozni.
Szeretnek távolról lövöldözni a csapatok
Szintén egy olyan tendencia, ami tetszeni fog a laikus szurkolóknak, hogy egyre nagyobb vállalkozókedvvel sütik el a labdát a játékosok távolibb területekről. Az utóbbi években (ezt sokan összekötik a várható gólok, avagy xG mérésének elterjedésével) a focicsapatok arra törekszenek, hogy minél közelebbről lőjék kapura a labdát, egész egyszerűen azért, mert statisztikai alapon onnan nagyobb eséllyel megy be a labda. Egyelőre nem tudjuk, hogy az idei Európa-bajnokság (eddigi része) mennyire reprezentatív ebből a szempontból, de egyelőre úgy néz ki, hogy a számok alapján kiemelkedően sok a távoli lövés. Az Opta adatai szerint 2012-ben 10,5, 2016-ban 14,8, a 2020-as (2021-ben megrendezett) Eb-n pedig a gólok 13,4 százalékát szerezték a tizenhatoson kívülről. A 2024-es Eb-n (az első forduló végén mért adat) a gólok 32,4 százaléka esetében a büntetőterületen kívülről érkeztek a lövések. Ez valószínűleg a torna előrehaladtával csökkeni fog, de elég gyanús, hogy jóval az elmúlt évtizedek átlaga felett lesz majd az arány. „Lövésből lesz a gól“ – mondja a néphagyomány. Természetesen mindez ízlés kérdése, de a mainstream szurkolóközösség általában nem bánja a bombagólokat, úgyhogy ez is egy olyan tendencia lehet, ami a laikusok számára vonzóbbá teszi a labdarúgást.
Válogatott tornához képest „komolyan vehető“
Mára nem kérdés, hogy a játék kimunkáltságát tekintve a válogatott labdarúgás nem tud felnőni a klubfocihoz. A régi időkben még a válogatottak határozták meg a futball legfontosabb trendjeit (gondoljunk például a magyar Aranycsapatra), napjainkban azonban egyértelmű, hogy a klubok diktálják a tempót, és ezeken a nemzetközi tornákon ritkán látunk olyan csapatokat, amik megközelítik a topligák színvonalát. Ennek elég egyértelmű oka az, hogy nem lehet ugyanazt az eredményt elérni egy csapattal, ha csak évente párszor, néhány nap erejéig kapja meg az edző a játékosokat, hogy kezdjen velük valamit. Ennek köszönhetően azt szoktuk meg, hogy még a legerősebb kereteknél is olyan kockázatkerülő, pragmatikus felfogásban viszik pályára a válogatottakat, mint amilyet a Gareth Southgate-féle angol vagy a Didier Deschamps által irányított francia csapattól látunk. Ezen az Eb-n azonban a szokásosnál több, klubszinten is tényezőnek számító szakember ül a kispadokon. Luciano Spalletti olasz válogatottjának vagy a Julian Nagelsmann-féle német csapatnak a játékán látszik, hogy klubszinten is bizonyított trénerek dolgoznak ott. De más izgalmas projekteket is látunk kibontakozni. Luis de la Fuente spanyol válogatottja egy sokkal intenzívebb és direktebb játékot mutat be, mint amit tőlük megszokhattunk. Ralf Rangnick osztrák csapatát is mindenképpen érdemes figyelni, mert náluk senki nem játszik agresszívabb letámadással most a tornán. Na, meg persze ott vannak a mieink, akiket a sokat emlegetett labdához pozícionált játék emelhet ki a mezőnyből, bár eddig ebből nem sokat sikerült megmutatni, de reméljük, lesz még rá alkalma a válogatottnak.
A nagy csapatok biztosra mennek
Mielőtt bárki kötekedni kezdene, szögezzük le: a futballban nem lehet biztosra menni. A labda gömbölyű, a szerencse szerepe óriási, és minél kevesebb meccset játszol le, annál nagyobb mértékben képes döntő tényezővé válni. A kockázatokat ugyanakkor lehet minimalizálni, méghozzá kétféleképpen.
Az egyik módszer a kockázatminimalizálásra, ha védekező, pragmatikus felfogással állsz fel, nem ragaszkodsz a labdához, igyekszel megtörni a játékot és csökkenteni az események számát abban bízva, hogy ha neked vannak a jobb játékosaid, akkor ők majd valahogy eldöntik a meccset. E szerint játszanak az angolok és a franciák, akik történetesen pont a torna két legerősebb játékoskeretével rendelkeznek, edzőik mégsem a dominanciát helyezik előtérbe, hanem az eredményességet, ami a semleges szurkolóknak nyilvánvalóan a kevésbé szimpatikus megoldás. Elég, ha az angolok dánok elleni meccsét vesszük alapul, ami – mondjuk ki – már-már felháborítóan unalmas volt ahhoz képest, milyen játékosokkal áll ki ez az angol csapat.
Itt jönnek a képbe a világ legjobb edzőjének, Pep Guardiolának a szavai: „az kockáztat, aki nem kockáztat“. Ugyanis, ha egy másik filozófiai beállítottság felől közelítjük meg a dolgot: akkor kapsz a legkisebb eséllyel gólt, ha a lehető legkevesebb alkalommal adod oda a labdát az ellenfélnek. Ha a németeket vagy a spanyolokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az európai klubfutball domináns csapatainak játékából inspirálódva, inkább a kontrollra és kreativitásra törekedve játszanak, és eddig ez sem bizonyult rossz döntésnek.
Összességében tehát az látszik, hogy a legerősebb válogatottak így vagy úgy, de mindent megtesznek, hogy ne engedjenek ki a kezükből meccseket, és egy-két alkalmat leszámítva kevés meglepetést láttunk (eddig!) a tornán. Könnyen lehet, hogy a végjátékra már csak a legnagyobbak maradnak majd.
