Ugyan a felelősség kérdése gyakran felmerül, nem túl általános erről a saját esetünkben gondolkozni ujjal mutogatás helyett. Pedig a személyes szerepünk felismerése és a felelősség vállalása feloldoz, felszabadít és fel is emel. Vélemény.
A technológia elérte a világtörténelem eddigi legfejlettebb állapotát, információnak és lehetőségeknek a legkevésbé sem vagyunk híján, már ami a személyes fejlődésünket és a tudatosságunkat illeti. A világ mindazonáltal békétlen, az élet stresszes, és az adók és a halál mellett az egymásra mutogatás az, ami bizonyosan nem hagyja el az emberiséget – különösen most, amikor oly sok mindenért hibáztathatunk valakit. Hogy kit? Hát, valaki mást. A politikusokat, a rendszert, anyánkat, apánkat, a matektanárunkat általános iskolából, vagy éppen az influenszereket. A felelőskeresés ugyanis része a kultúrának, hangosan követeljük, hogy mondjon le, kérjen bocsánatot, javuljon meg, vagy hordja el magát, ám felelősséget vállalni valahogy ritkábban akaródzik – pedig az is lehet, hogy egészen jót tenne.
A hangulat nemcsak itthon, de globálisan is paprikás – véres háborúk dúlnak, nézetek ütköznek a létező összes színtéren, miközben egyébként egyre csak elidegenedünk egymástól és a világ szerencsésebb tájain győzedelmeskedik a kényelmes individualizmus. Közügyekkel foglalkozni ugyanakkor trendi, sőt, valamelyest elvárt is, és kifejezetten ciki, amikor egy társaságba lépve csak kapkodja az ember a fejét az aktualitások hallatán, amikről véletlenül éppen nem hallott az őrült információs zajban.
„Az érintettek szabadsága eldönteni, hogy állapot, zavar, vagy szupererő” – A neurodivergencia identitásképző szerepe
2024.12.7 9:56
Szintén egyre trendibb a kritikus gondolkodás, és a felelősök kérdőre vonása – elég csupán arra a néhány héttel ezelőtti eseményekre gondolni, amikor egy csapat magyar influenszert is górcső alá vett a közvélemény, miután külföldi véleményvezérekkel karöltve kísérelték meg Budapest rebrandingelését a Halászbástyán és az Operában. Volt, aki felismerte, hogy talán nem ez volt élete legátgondoltabb döntése, ám sokan inkább hárítottak, figyelmetlenségre hivatkoztak, vagy kivárták, amíg elül a vihar – a posztok pedig úgy törlődtek, mintha sosem készültek volna el.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Persze az eset bagatell ahhoz képest, ami a világban zajlik, ami valódi emberek valódi életét és boldogulását követeli.
@optimalfemale Angelina Jolie's acceptance speech for the Jean Hersholt Humanitarian Award at The Academy’s 2013 Governors Awards Angelina Jolie x The Academy Governors Awards
♬ original sound - The Optimal Female
Bár a hatalom eloszlása tényleg lélekölően aránytalan, és esetenként valóban fényévnyi távolságok vannak aközött, hogy mekkora befolyással bírnak (egyébként ugyanúgy érző, gondolkodó, emésztő) egyének, azért még az „átlagemberségünkben” is bírunk felelősséggel. Tévút mosni a kezeinket, mondván, hogy „a klímakatasztrófa nem rajtam múlik, ha egy hajléktalanon segítek az nem segít az ezer másikon, és majd valaki más segít a lánynak, akit zaklatnak a metrón” – ezek ugyanis nemcsak hamis állítások, de olyan dinamikákat és attitűdöket tartanak fent és táplálnak, amelyektől valószínűleg mind ódzkoduk – és amit egyébként a saját őseinkben kárhoztatunk. Ha nem másért, hát tedd meg magadért: azért, hogy akár generációkon átívelő, mérgező sémák szakadjanak meg általa.
A felelősségvállalás azonban nemigen része a kultúránknak. Legtöbben gyerekkorunktól olyan üzeneteknek vagyunk kitéve, melyek szerint mindig valaki, vagy valami más a hibás. A magyar közélet és politikai kultúra (és a kultúra szót itt jobb híján használom) ugyancsak erre kondicionálja a társadalmat. A politikusaink a felelősségvállalás kikerüléséből lassan PhD disszertációt írhatnának, miközben önnön balsorsunkat rendre szerencsétlen történelmi helyzeteken, nagyhatalmokon, vagy ilyen-olyan létező vagy kreált ellenségeken verik le egészen mesteri szinten. Ebben a kultúrában csak hüledezünk, amikor Emmanuel Macron francia elnök feloszlatja a parlamentet a pártja gyenge szereplése miatt, vagy ha ne adj’ Isten egy politikus tényleg úgy cselekszik, ahogy azt előzően ígérte – jelen esetben pedig nem is a miértek számítanak, hanem az, hogy a tettnek mégiscsak helye van, már ha az ember demokráciában meg amúgy felnőttként gondolkozik.
Mi alapján válasszunk pszichológust?
2024.11.16 9:41
Felelősséget vállalni persze nem könnyű, hiszen az ember ezzel együtt belátja, hogy tévedett, lehull róla a lepel, kiderül, hogy nem tökéletes, ezt pedig nehezen viseli az ego. Ennél ugyanis sokkal kényelmesebb az áldozatiságból adódó morális felsőbbrendűség érzülete, ami által a külvilág felé is megvan a fáradt és kopott, ám mégiscsak létező takaró. A pszichológiában több formában is megjelenik a felelősségvállalásra majdnem képtelen felnőttek alakja: van, akinél ez egy áldozatkomplexus formájában jelentkezik, de létezik a Pán Péter-szindróma is, amiben felnőni képtelen egyébként biológiailag már felnőtt emberek szenvednek.
„Miért mindig én?”
Biztosan te is több olyan felnőttet ismersz, aki full time jobként űzi az áldozatszerepet, vagy ha úgy tetszik nonstop mártírkodik, akinél neked nem lehet rosszabb. Nincs mit tenni, a Jóisten vagy valami felsőbb erő kipécézte, ám erről egyáltalán nem tehet. Pszichológusi vélemények szerint az áldozatkomplexus nem feltétlen jár kéz a kézben valódi traumákkal, és elsődlegesen nem az életkörülmények okozzák ennek kialakulását, hanem az egyén megélése. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy itt nem valódi igazságtalanságokról, úgy, mint elnyomásról vagy kizsákmányolásról van szó, hanem az adott személy egyéni megéléséről, amely szerint a világban egyszerűen mindenki összefogott ellene.
@aquarius_waive 😒 7 Signs of a ‘Victim Mentality’… #personalgrowth#growthmindset#mindsetshift#selfhelp#personaldevelopment#selfawareness#selfgrowth#spiritualgrowth#spiritualawakening#gratitude#begrateful♬ original sound - Aquarius_Waive
Egy áldozatkomplexusos jelenléte kifejezetten kimerítő lehet, ugyanakkor az ebben tengődők nem feltétlen gyarlóságból vagy rossz szándékból váltak ilyenné. A pszichológia szerint gyermekkori traumák, úgy, mint a bizonytalan vagy bántalmazó környezet is okozhatják azt, hogy valaki áldozati szerepet visel, ám a kellő empátia mellett fontos a megfelelő reakció, mint például a határok meghúzása, és az, hogy ne erősítsük őket az áldozati szerepükben.
Szintén érdekes jelenség az úgynevezett Pán Péter-szindróma, ami találóan a felnőni képtelen mesehősről kapta a nevét. Ez ugyanis azokat a felnőtteket jelöli, akik fizikálisan felnőttek ugyan, ám a felnőttlét mentális és érzelmi követelményeivel hadilábon állnak. A kapcsolataikban nem tudnak érzelmi stabilitást nyújtani, nem veszik ki a részüket a közös feladatokból, „a mának élnek” és jobbára megbízhatatlanok. A munkájukban és az általános hozzáállásukban is hárítják a felelősséget, és gyakran impulzívak. A férfiak esetében egyébként jellemző felmenteni az „örök gyerekeket”, és valamelyest normalizálni a gyermeteg viselkedést, vagy „ő ilyen vicces típus” felkiáltással elütni azt, míg ez a nők esetében sokkal kevésbé elfogadott.
„Nem arról van szó, hogy a kutya lefekszik a kanapéra és elmondja, mi a baj” – De akkor mivel foglalkozik egy kutyapszichológus?
2024.10.20 10:12
A pszichológia mind az áldozatkomplexust, mind a Pán Péter-szindrómát asszociálja nárcisztikus személyiségzavarral, ugyan a szabály nem általános és nem érvényes minden esetben. Lehet valaki Pán Péter anélkül, hogy nárcisztikus lenne és vica versa, ahogy ugyanez elmondható az áldozatkomplexusról is.
Miért jobb mégis a nehezebb út?
Dacára annak, hogy felelősséget vállalni, netalántán belátni azt, hogy a balsorsunkért nem csak ükapánk és a harmadikos tesitanárunk a hibás, nehéz lépések, ám egyidejűleg oltári felszabadítóak is. Tovább megyek: látni azt, hogy a helyzetünkért méretes arányban mi felelünk, olyan erőt ad (vissza) a kezünkbe, amely aztán számos új kaput nyithat meg, amelyeket előtte lakattal bezártnak láttunk a saját percepciónk miatt és a szerepünk és hatáskörünk lekicsinylése okán. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem lehet nehéz helyzetekben néhány napig főni a saját levünkben és az önsajnálatunkban (hiszen lehet és néha egészséges is), vagy, hogy a világunk, országunk és a környezetünk nem játszik fontos szerepet a személyes sorsunk alakulásában (mindig is játszott és mindig is játszani fog), ám ezek mellett is az utolsó cseppig a saját kezünkben összpontosul a saját erőnk. Lehet, hogy az áldozati szerep látszólagos erkölcsi felsőbbrendűsége hívogató, ám hosszútávon aligha kifizetődő – tartós boldogság helyett valószínűleg csak pillanatnyi megnyugvást jelent. Lehet másokra mutogatni, ám ameddig a saját felelősség felismerése nem jelenik meg az egyenletben, addig mindez részben hiteltelen, esetenként pedig még infantilis is.
@hustleandriseacademy Accountability: The key to unlocking your true potential 💪🏽📈 #OwnIt#accountability#mindsetcoach#motivation#success♬ original sound - Mindset & Empowerment Coach
Természetesen mindezzel nem hitelteleníteni akarom bizonyos élethelyzetek súlyosságát, és főleg nem arra bírni bárkit, hogy magát hibáztassa az őt ért bajokért.
Az élet nehéz, shit happens, de ha már egy van belőle (elvileg), úgy azt nem érdemes elpazarolni. Menj el szavazni, szakíts, ha nem érzed jól magad, mondj nemet vagy igent, még ha ijesztő is, ne fordítsd el a tekinteted, amikor valakit zaklatnak a villamoson, vagy kérj segítséget, ha egyedül nem megy – az élet ugyanis nehéz, de azért igazán szép is lehet.
