6 milliárd forintért 135 percnyi kalandfilmbe csomagolt giccsorgiát kapunk a magyar történelem egyik legfontosabb eseményéről, amiről még maga sem tudja, hogy mit akar mondani. Szentgyörgyi Zénó kritikája a "Most vagy soha!" című filmről.
Ha egyből azzal a felütéssel kezdenénk, hogy hát te jó szent Isten, mennyibe került a Most vagy soha!, amelyet a tisztességes magyar adófizetők finanszíroztak és hát mennyivel jobb helye lehetett volna ennek az összegnek, ha az oktatásra vagy az egészségügyre fordítják, akkor az pontosan annyira lenne demagóg, mint maga a film és sokkal több sebből is vérzik a produkció, minthogy a ráfordított kereteken csámcsogjunk.
Kosztümös, történelmi musical dalbetétek nélkül
Bízunk benne, hogy az Orbán-rendszer 14. évében senkit nem ért váratlanul, hogy egy kurzusfilmben történelmi csúsztatások és a pátoszt erősítő fiktív események vannak, mert még maga Rákay Philip is meglepő önreflexivitással nyilatkozott arról korábban. Azt mondta, amikor elkezdtek dolgozni a forgatókönyvön, akkor realizálódott bennük, hogy egy forradalmat nem lehet élvezhető minőségben bemutatni, ezért fordultak olyan kitalált elemekhez, amelyektől működni tud a Most vagy soha! – legutóbb például a Mandinernek adott interjújában fogalmazta meg a következőket:
„Az általunk kitalált fiktív szálak is kizárólag a hőseink törekvéseit és a téteket emelik. (...) Mindig elmondom, hogy ez csak egy kalandfilm, nem ebből kell történelem-kisdoktorit írni”
(És milyen szerencse, hogy ezt még az alapítványi fenntartású egyetemeken se fogadnák el doktori dolgozatként).
Na de mi vele a baj?
A Most vagy soha! indirekt ars poeticája úgy fogható meg, hogy ez egy olyan kurzusfilm, amelynek minden képkocájáról folyik az igyekezet izzadtságcseppje, hogy kizárólag érzelmi hatást váltson ki a nézőből, és az még csak véletlenül se kezdjen el értelmet keresni mögötte. Kissé olyan élmény, mintha nagyon látványos és patetikusnak szánt TikTok-videósorozat lenne összerakva egy hazaszeretetre buzdító PR-kampány keretein belül.
Természetesen a filmben megkapjuk a történelmi kontextust, a március 13-ai bécsi forradalmat, a 14-i, esti és 15-ei eseményeket is, a történelmi szereplőket is, Petőfit, Jókait, Vasvári Pált, Szendrey Júliát, Lederer Ignác főhadparancsnokot, de az egész mozi egy klasszikus értelemben vett animációs kalandfilm struktúrájára építkezik és mondanivalójában sem üti meg annak szellemi szintjét.
Hogyan tudnék élni nélküled? – Tényleg egy egyszernézős habos-babos musical lenne az év legjobban várt magyar filmje?
2 nappal ezelőtt
Ott van nekünk Petőfi, az elszánt főhős, a segédje és bajtársa, Jókai, a szerelme, Szendrey Júlia, meg a többi hazafi, akik vállvetve harcolnak és kínok között küzdenek a magyarok szabadságáért. Velük áll szemben a mindenhol felbukkanó, sebhelyes arcú, csúnya főgonosz, a titkosrendőr Farkasch (Lederer egyszemélyes intézőembere – afféle analóg Rogán Antal), aki mindent elkövet, hogy megakadályozza a forradalom eszkalálódását, és végezzen Petőfiékkel.
Ezt a meseszerűséget és ennek a bugyutaságát tovább növelik azok az elemek, amikkel elvileg a filmélmény intenzitását próbálják meg fokozni (kérdőjel). Engedjétek meg, hogy pár példát említsünk.
De ezeken az egzakt példákon túl, tényleg az a legszomorúbb, hogy a film szinte minden mélységet nélkülöz, vagy figyelmen kívül hagy, amitől az ember azt érezhetné, hogy jó. Oké, ez egy kalandfilm, de mégis van mondanivalója, van egy íve, el akar jutni valahova vagy egyáltalán gondol valamit arról, hogy mi történt 1848. március 15-én.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
2024.11.30 11:25
Ehelyett kapunk egy felépítetlen, kidolgozatlan történetet, amelynek egyetlen célja, hogy nagyon erőteljes, patrióta érzelmeket közvetítsen, a hatásvadász filmzene pedig jelzi is az egyszeri nézőnek a jelenetekben, hogy „na gyerekem, most kell igazán magyarnak érezned magad”.
A közeli kameraképek, a homályosság és a sötét színek erőteljes használatával igyekeznek még inkább a tudtunkra adni, hogy ne most keresd a sajtszószt a nachoshoz, mert mindjárt jön egy újabb drámai jelentsor.
Ez két dolog miatt sajnálatos. Egyrészt azért, mert a nézőt nem tartja többre annál, hogy ilyen filmekkel szennyezze, másrészt pedig azért, mert van egy-két része a filmnek, ami igazán szerethető és sokkal nagyobb potenciál lett volna benne.
Például amikor a forradalom előestéjén Jókai, majd később a már említett Farkasch arról beszél Petőfinek, hogy végre kiadták a verseit, elismerik, van egy szép felesége is, gyereke is lesz, minek ugrálni, akkor az egy nagyon izgalmas és potens szál lehetett volna, hogy valóban többet érnek-e az ideák és a morális meggyőződés a családnál.
Vagy, amikor először mennek fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a beszéd előtt, az igazgató arra inti őket, hogy kezdhetnek pakolni, mert azt hitte, ők a későn érkező munkások, ami pedig arra reflektálhatna, hogy nem volt magától értetődő, hogy ilyen tömegeket lesznek képesek meggyőzni és megmozgatni.
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
Egy-két jelenetnek tehát van realitás-szaga, viszont ezekkel a film az égvilágon semmit nem kezd. Olykor megpróbál önreflexív vagy poénos lenni (például Vasvári Pál szoknyapecér karakterének szántak egy ilyen csajozó, feszültségoldó funkciót), de csak azért, hogy néha levegőt is kapjunk és ne fulladjunk bele az erőltetett katarzis-orgiába, ami átgondolatlanul és nem mellesleg indokolatlanul ömlik elénk a moziteremben.
A legnagyobb hibája a filmnek az, hogy a kitűzött céljai közül egyiket sem tudja teljesíteni, mert fürdik a giccsben és görcsösen próbál többet nyújtani a kalandfilm műfaji kereteinél, viszont a történetmesélése annyira szubjektív, hogy kordokumentumként értelmezhetetlen.
Bár, minden egyes perc csak azt erősíti, hogy a legkevésbé kordokumentumként akar szolgálni a film és sokkal inkább egy olyan, színes-szagos alkotásként, ami azt az érzetet adja, hogy ez egy Disney-mese élőszereplős musical változata, (egy kis Peaky Blindersszel összegyúrva) amiből a dalbetétek csak azért kerültek ki, mert sikerült róla lebeszélni Szente Vajkot.
A mozi összességében azt az érzést kelti, hogy Rákay Philip és Szente Vajk összeült egy budai villában vagy valamelyik királyi pikniken, hogy „hát ugye van nekünk ez a ’48, és láttunk is már elég hazafias, amerikai kosztümös, történelmi kalandfilmet, hát csak tudunk már mi is csinálni egyet magunknak”.
NERnia krónikáskönyve
Amikor megjelenik egy újabb kurzusfilm, mindig felmerül annak a kérdése, hogy mi szükség volt egy ilyen újabb remekműre már megint. A választ valahol Orbán Viktor és Antonio Gramsci szerelmi viszonyában érdemes keresni, hiszen a Mussolini által bebörtönzött baloldali gondolkodó valószínűleg az egyik legfontosabb intellektuális támaszpont, ha Orbán politikáját szeretnénk kontextusában értelmezni.
Kritika a Pingvin című sorozatról: ismét kiderült, hogy Batman nélkül is képes izgalmas lenni Gotham
2024.11.13 12:48
Gramsci elmélete – köznyelvi szintre butítva – nagyjából úgy foglalható össze, hogy a hatalom birtoklásának alapfeltétele a kultúra és a kulturális gyakorlatok feletti kontroll. Ha úgy tetszik, kulturális hadviselés vagy kultúrharc. A kurzusfilmek is ebbe a narratívába épülnek, hiszen, ha egy konzervatív hatalom készít filmet egy forradalomról, ami hát na, nem egy konzervatív buli, akkor azzal nem csak az identitást és a közvéleményt, vagyis a kultúrát formálja, hanem a forradalomról szóló diskurzus lehetőségei felett is kontrollt gyakorolt, ezzel legitimálva saját autoritását.
Egyéni viszonyok szintjén pedig természetesen nem azzal van a baj, ha valakinek fontos a nemzeti öntudat, hiszen pontosan ugyanazt a célt szolgálja, mint a vallások. A nyomorúságos életünknek olyan többletcélt adhat, amiért megéri mondjuk mindennap szopni a munkahelyen egy kizsákmányoló multinál vagy egy autokrata helyi vállalkozónál, mert van kire büszkének lenni, ha egy külföldi nyaraláson megkérdezik, honnan jöttünk és mert van minek örülni, mikor a legújabb sporteredményeket látjuk.
A probléma azzal van, ha azt hisszük, hogy egy ilyen elképzelt közösséghez tartozni, mint a nemzet, egyenlő ezekkel a romantizált stimulációkkal és bele is kényelmesedünk ebbe a kormány által elvárt direktívába. Ezek a filmek persze mind ezt szolgálják, és ami engem a legjobban megijesztett, hogy amikor vége lett a filmnek a tegnap délutáni vetítésen, a közönség nagyrésze – főleg az elcipelt diákság és nyugdíjasklub – hangos tapsviharban tört ki. A Most vagy soha! pedig igazából csak azt bizonyítja, hogy a magyar ember felett ilyen gyenge próbálkozásokkal is lehet uralkodni és a moslékot is meg lehet etetni vele. Sőt, nem csak, hogy meg lehet etetni, de meg fogja köszönni és még visszajön a repetáért is.
