Guy Ritchie sorozata kezdetben olyan, mintha a filmes véletlenszerűen kirámolta volna a fiókjából azokat az ötleteit, amelyekkel idáig még nem tudott mit kezdeni, majd összefűzte volna őket egy, úgy-ahogy összefüggő történetté.
Mi köze van úgy négyszáz cigánynak, Adolf Hitlernek, egy rakás postagalambnak és még annál is több őrült fazonnak egykori gazdagok házai alatt termesztett marihuánához? Akárcsak a néző, úgy a történet központi hőse, Eddie (Theo James), az egykori katona, nem mellesleg édesapja halála után Halstead grófja sem tudja elsőre.
Jó pár évnyi szolgálat után tér haza, csak hogy rádöbbenjen, a Glass család annak idején alkut kötött atyjával, így nemcsak egy birtokot, egy kokainista bátyot (Daniel Ings) és egy igazi, ízig-vérig arisztokrata édesanyát Lady Sabrina Hormimant (Joely Richardsont) kapott a nyakába, de egy konkrét bűnszervezetet is. Hősünk, bár elég hamar megtalálja a bűnbanda kihelyezett vezetőjével, Susie-vel (Kaya Scodelario) a közös hangot, mindenáron ki szeretne szállni. A helyzet azonban az, hogy a Glass család, pontosabban annak börtönben levő vezetője, Bobby (Ray Winstone) nem olyan, hogy csak úgy enged bárkit kiszállni. Eddie eleinte még elhiszi, hogy az egyre komolyabb szívességek és bűntények tényleg kiutat fognak jelenteni, végül rádöbben, hogy ahhoz, hogy elérje a célját, bizony magának is bűnözővé kell válnia – az már csak hab a tortán, hogy, ami neki nehezen esik le, az a nézőnek igen könnyen nyilvánvalóvá válik: ez a szerep tökéletesen passzol hozzá.
Nem is annyira úriemberek
Bár a sorozat az azonos című film spin-offja, valójában szinte fikarcnyi köze sincs hozzá, leszámítva az alapfelvetést, vagyis az elszegényedő brit arisztokráciát, akik, hogy némi pénzhez jussanak, hajlandóak beengedni egy bűnszervezetet az otthonukba (vagy az alá), hogy ott füvet termesszenek. Ezt leszámítva csak az alkotó, Guy Ritchie az, aki mind a két alkotást jegyzi és aki bő kézzel szórja a névjegyének számító őrültebbnél őrültebb helyzeteket, figurákat és fordulatokat akár a filmbe, úgy a sorozatba is. De most beszéljünk inkább ez utóbbiról, hiszen a Netflixen bő egy hete, március 7-én debütált a nyolcrészes „bűnügyi vígjáték”, amelynek igazából az alapszituáción kívül tényleg nem is kell más kapaszkodó, mert önálló jogán is van olyan jó, hogy egyenes gerinccel álljon meg Ritchie klasszikusai mellett.
Bár a főbb szerepekben is fantasztikus színészek vannak, de mellettük fel-felbukkannak olyan zseniális mellékkarakterek, akiket többek között Vinnie Jones, Giancarlo Esposit és Nigel Havers jutalomjátékaiként elevenednek meg. Hősünk – vagy hát hőseink, mert Eddie mellett legalább akkora szerepet kap Susie is – egyre abszurdabb és őrültebb feladatokat oldanak meg, eközben pedig Guy Ritchie szó szerint az összes kedvenc húzását előveheti. Nemcsak a rendezői védjegyekről van szó (bár az első két felvonást társíróként és direktorként is jegyzi), mint a belassítások-gyorsítások, váratlan kameraszögek, nemlineáris történetvezetés, hanem konkrétan mindenről, amit ő imád.
Ha rosszmájúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy az Úriemberek valójában azok az ötletei, amelyek fiókban maradtak vagy ki lettek vágva a klasszikusaiból, de nem volt szíve tőlük végleg megválni. Felbukkannak a cigányok – nem is kevesen –, az explicit erőszak, a tényleg különleges hobbinak hódoló karakter, vagy karakterek és egy rakás eszeveszett (de meglepő módon ebben az összeollózott univerzumban is a saját logikáját mindig megtartó) fordulat. Senki sem az, akinek látszik (sőt, néha még csak az sem, akinek hiszi magát), az arisztokraták gyönyörűen és kimérten beszélnek, hogy aztán egy-egy abszurd helyzetben kiszakadjon belőlük egy-egy káromkodás.
Ritchie-verzum?
Technikailag az Úriembereknek túl sok mindent nem igazán kell nyújtania – fogalmunk sincs, mennyi pénzből készült, de tény, hogy az esetek zömében azt látjuk, hogy emberek beszélgetnek egymással. Hol nyugodtan, hol kiabálva, hol baljós hangnemben. A sztorit legtöbbször a karakterek közötti verbális és nonverbális kommunikáció hajtja előre. Nagy szerencse, hogy bár a filmhez hasonlóan erős castingot nem sikerült most összeszedni (ott Matthew McConaughey mellett Charlie Hunnam, Colin Farrell és Hugh Grant vitték a hátukon a produkciót), az itteni gárdára sincs okunk panaszkodni: Theo James nagyszerű az arisztokrata, de katonai múlttal rendelkező, gyakran az őrület határán egyensúlyozó figura szerepében, Kaya Scodelario kellően vonzó, mégis igencsak kegyetlen az apját helyettesítő bűnbanda vezéreként és lehetne még sorolni tovább. Akár csak Ritchie korábbi filmjeiben, úgy itt sincs egyetlen egy hibás választás sem: a legutolsó, akár csak 10 másodpercre felbukkanó arc is zseniális karakterszínészt kap, ez pedig meghálálja magát.
Muszáj is neki, mert a már említett „összedobált ötletek” miatt az első három-négy rész olyan, mintha nem nagyon akarna kifutni sehová. Persze van pár másodperc, amikor utalnak valami nagyobb képre, de ezek hamar elsikkadnak az aktuális előkapott konfliktus árnyékában – ezek a konfliktusok pedig eleinte nem annyira erősek. Fogalmazzunk úgy, hogy a sorozattal meg kell küzdeni: Ritchie szereti a gyors ritmusú történetvezetést – az eredeti film mindösszesen 113 perces stáblistával együtt, de például a Blöff is bő másfél órás, illetve a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső sem haladja meg ezt a hosszt. Az Úriemberek viszont nyolc, igen bő lére eresztett epizódból áll, és érezhető, hogy ekkora terjedelmet nem tud úgy kitölteni a direktor és az íróstábja, ahogyan azt tőle megszoktuk.
Az is érezhető, hogy bár valószínűleg a Netflixtől nem pár fillért kaptak a projekt összerakására, de ezt nem akciókra költötték: minimális, klasszikus értelemben vett „lövöldözés-robbanás” akad az epizódok alatt, a legtöbb jelenet, amely arra futna ki, hogy itt most emberek akkor végre egymásnak esnek (már pedig a már említett főhős, Theo James néha robbanásig feszült), akkor jön egy vágás, és vagy a dolog utóhatásait kapjuk meg, vagy egy a történet logikájába illeszkedő, ugyanakkor a valódi csihi-puhit feloldó helyzettel szembesülünk. Ritchie érezhetően nem akar akcióorgiát faragni a terjengős történetből, inkább kiélvezi, hogy most aztán tényleg eltölthet akár negyedórát is azzal, hogy egy karakterére csirkejelmezt (!) erőltessen.
Minden jó, ha jó a vége?
Írtuk már korábban, hogy a sorozattal meg kell küzdeni, és ez igaz is, de cserébe meghálálja magát: a negyedik felvonás abszurditásában még az író/rendezőtől is szokatlan, onnantól viszont felpörög a cselekmény, jönnek az árulások, visszatáncolások, következmények és bizony tényleg váratlan fordulatok. A széria igencsak magára talál, az ember, ha nem is kapkodja a fejét, de az első néhány epizód után észre sem veszi, hogy telik az idő, mert mindig történik valami és mindig valami releváns dolog. Aztán persze véget is ér a móka – amikor pedig lepereg a stáblista, szinte szomorúan konstatálja, hogy nem lehet a következő epizódra kapcsolni.
Mindent összevetve tehát az Úriemberek egy igen jó sorozat lesz – dacára a döcögős kezdésnek – és meglepő, de azon kevés streamingre készült szerzői alkotások egyike, amely valóban jó. Persze, Ritchie klasszikusaihoz nem nő fel, de nem is marad el tőlük sokban – ennyi pedig bőven elég a sok silányabb Netflx-, HBO Max- és Disney Plus-produkció után, hogy ne érezzük elpazarolt időnek. Mi csak abban reménykedünk, hogy ha lesz folytatás – vagy akár egy másik spin-off, teljesen új karakterekkel –, akkor azt sikerül egy kicsit jobb tempóban prezentálni.
