Az írónővel beszélgettünk jövőbeli terveiről, legutóbbi könyvének sikeréről, magyar könyvkiadásról, és hogy hogyan lehetünk képesek traumáinkat feldolgozni az íráson keresztül.
„Benedek nem szarozik, lerántja a leplet mindennapi apró hazugságainkról, mondhatnánk, egy troll“ – olvasható eme illusztris leírás az interneten stúdiónk legújabb vendégéről, Benedek Ágotáról.
Aki egy kicsit is nyomon követte a magyar közélet történéseit, már találkozhatott a művésznővel, sőt, talán még olvasta is, hiszen Ágota két magyar bestseller, a 2020-as világjárvány mindennapjait megörökítő s borítóján WC-papírt replikázó Rumbarumbamm és a szintén naplószerű, ám sokkalta húsbavágóbban nyers és vallomásos Állva maszturbálok szerzője, emellett pedig neki köszönhetjük a 2021-es Űrpiknik című magyar film forgatókönyvét is.
Ma Ágotát kérdeztük legutóbb megjelent könyvéről, traumáiról, az írás mint terápiáról, hogy milyen is írónőként élete, s hogy körvonalazódik-e már benne a következő könyvsiker története.
Legutóbbi könyved, melynek nemcsak címe, de valamelyest már tartalma is provokáló, az Állva maszturbálok, körülbelül fél éve jelent meg. Milyen visszajelzéseket kaptál az írással kapcsolatban?
Nagyon jókat. A Rumbarumbammnak is volt már valamiféle felszabadító hatása a nyelvezete és egyáltalán a felvetett témáknak köszönhetően, az Állva maszturbálokkal pedig azt éreztem, hogy ez csak megsokszorozódott. Az egészen apró-cseprő problémák és szorongásokon túl, amelyekről már az első könyvemben is írtam, az Állva maszturbálokban megjelent már egy egészen komoly téma, vagyis az abortusz kérdésköre. Ez pedig még több ajtót, még több gondolatot nyitott ki az emberekben.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A könyved kvázi kis elbeszélések gyűjteménye – egy-egy fejezet egy-egy egyedi, néha meghökkentően specifikus szorongást dolgoz fel, mint például hogy félsz, hogy egyszer olyan leszel, mint Taylor Swift. Honnan jött az elrendezésnek ez az ötlete?
Én alapvetően bármilyen kreatív ötletelés alatt nagyon szeretem ezt a szerkezetet használni, hogy egy-egy gondolatindító témával, kérdéssel vagy jelenséggel kezdjem meg a saját írói folyamatomat. Azt hiszem, adta magát a struktúra, amikor elhatároztam, hogy a szorongásaimról, illetve a szorongásaimat listázva fogom megírni a könyvet. Egyszerűen ez tűnt a legjobb formátumnak.
Az egész könyv egy nagy pőreség. A lecsupaszított és végtelenül őszinte élettapasztalások szemlézése azonban minden esetben valós? Egyszerűbben kérdezem: mennyire fiktív az írás?
Szeretem, hogy azt a szót használtad, hogy pőre (nevet). A könyv lehetséges, hogy valós élményeken alapszik minden történetével, témafelvetésével, meg az azokból való elrugaszkodással és gondolkodással. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni – és ez egyben a kreatív folyamat része is –, hogy ha nekem lehetőségem van arra, hogy néhány mozzanatot dramatizáljak vagy fikcionalizáljak, és az pedig jót tesz annak az adott fejezetnek, történetnek vagy a viccnek, akkor én megteszem. Egész egyszerűen, hogy jobb legyen az anyag.
Szabad-e szeretni egy pedofil férfi érzéseiről szóló könyvet? – Ezért zseniális a Lolita
2024.3.23 9:44
Már az előbb is megemlítetted az abortuszod történetét, ami egy kulcsfontosságú pontja a könyvnek, ezért pedig lehet abszurd lesz a kérdésem. De mégis: erről volt a legnehezebb vallanod a könyvben?
Egyáltalán nem abszurd. Ahogy a Rumbarumbammnál, úgy az Állva maszturbálok írása alatt is megfigyeltem, hogy azokról a traumákról a legnehezebb írnom, amelyeket még nem sikerült teljesen feldolgoznom, vagy melyek sokkal nagyobb nyomot hagytak bennem annál, mintsem hogy gyorsan képes legyek őket feldolgozni. Ilyen módon az abortusz élményét én elég jól megdolgoztam már.
Nem, nem az abortusz volt az. Erre az első és legfőbb bizonyíték tényleg az volt, hogy képes voltam írni róla. Két-három évvel ezelőtt ezt nem tudtam volna még elképzelni sem.
Ezen a ponton egyébként simán beszélhetnénk arról, hogy mennyit is segít valakinek a most elég trendinek számító naplózás, ami – ugyebár – egy pszichológiai eszköz arra, hogy feldolgozzuk a velünk történt jót vagy rosszat. A könyv írása nálam is kidobta mindazt, amivel még dolgom van, vagy legalábbis megtudhattam általa, hányadán is állok ezekkel a traumákkal. Bár jómagam mindig is jól fel tudtam mérni, hogyan is érzem magam egy-egy emlék vagy élménnyel kapcsolatban.
Szóval számodra akkor az Állva maszturbálok valamilyen szinten egy terápiás folyamat volt?
Mondhatjuk. Én is úgy gondolom, hogy minden írás terápiás folyamat lehet – egészen egyszerűen azért, mert jót tesz, ha gondolkozol. Ez egy tény. Jót tesz az, ha úgy gondolkozol, hogy egy lépés távolságból rátekintesz a problémáidra. Ugye ez azonnal megképződik, amint leírsz valamit egy lapra, vagy a számítógépedbe: látod, mi az, amivel foglalkoznod kell.
De azért én nem cserélném fel az igazi terápiát a naplózás terápiájával sem, mert ez kettő két fajsúlyában különböző dolog.
Plusz elkülöníteném a naplóírást, mint műfajt és naplózást, mint pszichológiai eszközt is, amivel az ember könnyíthet magán. Persze, bizonyos feldolgozásokban segített és én is ugyanúgy ráláttam egy-két folyamatra, mint bárki más. Mégsem azért írtam ezt a könyvet, hogy könnyítsek magamon.
Akkor miért?
Mert én író vagyok. Hidd el, nagyon sokat fantáziálgatok arról, milyen pék lennék. Egyszer meg is kérdeztem az endokrinológusomat, mivel van némi akadálya annak, hogy folyamatosan kóstolgassam a finomabbnál finomabb süteményeket, hogy szerinte lehetnék-e a pékek Beethovenje. Sajnos nem, úgyhogy itt ragadtunk ebben az abuzív párkapcsolatban az írással.
A könyvsorozat, amit lenyomott Rowling, pedig talán még jobb is, mint a Harry Potter – Ismerjétek meg Percy Jacksont
2024.3.17 10:29
Ez a könyved két évvel a nagysikerű karantén naplód, a Rumbarumbamm után jelent meg. Akkor még nagyban világjárvány volt, gazdasági recesszió, karanténozás, meg mindenféle ilyen nyalánkság – más idők jártak. Mégis eltelt ez a két év, és te is más lettél. Mit gondolsz, ez az Állva maszturbálokban is érezhető? Mennyire fejlődtek írói képességeid?
Abszolút, és ez volt az egyik legfőbb saját célom: látni a fejlődést a két könyv között. A Rumbarumbamm egy ilyen nyersen, a kiadó által kihalászott, de azért természetesen a könyvnyomtatás szentségét tisztelve kiadott könyv volt. Az Állva maszturbálok már egy megdolgozottabb írás. A karanténnapló csupán 65 napot ölel fel, de azért így is felsejlenek a múlt darabjai, bár inkább csak kapargattam a felszínt. Az Állva maszturbálokban azért bele is merülök egy-egy anyatörténetbe, vagy egy-egy nagyon a múltba visszanyúló emlékbe.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A pőreség egyébként a te sikerednek a kulcsa? Mitől lesz valami Benedek Ágotás?
Csak megint szeretted volna használni ezt a szót, igaz? De egyébként sose voltál még ilyen ellenszenves, mint most, hogy feltetted ezt a kérdést.
Én azt hiszem, egyébként jó helyen kapizsgálsz, amikor a pőreségről, meg az őszinteségről, meg ezeknek a könyveknek a nyers mivoltáról beszélsz.
Számomra is meglepő volt, hogy az embereknek milyen rettenetes éhsége van arra, hogy a dolgokat rendesen kimondjuk. Ez amúgy elég nehéz, mert ahhoz, hogy valamit lecsupaszítva képes légy kimondani, először magadban is le kell tisztáznod, hogy végül annak a mélyére nézz. Ez már önmagában valami, amit szerintem egy csomó ember csak irigyel.
Mert ha még ezek a gondolatok meg is fogannak egy ember fejében, sok mindent le kell vetni, hogy elérjen ahhoz az igazsághoz, amit el akar az az adott illető mondani. És, hogy ezt ráadásul úgy is tegye, ahogy azt akarja, ahhoz meg tényleg egy furcsa bátorság, pikírtség vagy leszaromság kell. De amikor ez valakinek sikerül, azt nagyon jó látni.
9 badass női karakter a világirodalomból, akik mellett a legtöbb férfi farka eltörpül
2024.3.7 20:20
Én azért nem raknám magamra a „pőreség“ hőspalástját, meg hogy én vagyok a világ legbátrabb embere. A magam részéről talán csupán annyi, hogy én nem tudom ezeket a konkrét témákat másképp megírni. Tehát gyakorlatilag annyira nincs is más választásom csak a lemeztelenedés, amikor magamon, a saját igazságomon, a saját félelmeimen gondolkozom. Az olvasóknak meg tetszik, hogy láthatják, hogyan is beszélgetek magammal.
Szerinted miért érdemes elolvasni az Állva maszturbálokat?
Mert nagyon vicces – legalábbis a visszajelzések alapján. Ezenfelül pedig nekem is nagy rádöbbenés volt, hogy milyen mértékben is segíthetek az embereknek azzal, ha elolvashatják az én bajaimat, ami vagy tökéletesen fedi az ő problémáikat, vagy valamilyen módon kapcsolódik hozzájuk. Előtte nem is sejtettem, hogy ez ekkora szorongásoldó.
De végülis a koncepció az volt, hogy segítsek enyhíteni ezeken a feszültségeken azzal a módszerrel, amit én magamnak is alkalmazok: addig szálazom, addig viccelek, addig gúnyolódom a traumáimon, amíg már hatástalanítom őket. Azt nem sejtettem, hogy ennyire jól fog működni. Ha valamiért, akkor ezért úgy tűnik, érdemes elolvasni.
Nyilván elsődlegesen a saját élményeidből táplálkozol, de léteznek számodra más inspirációs források is?
Erre valószínűleg mindenki azt válaszolná, hogy mindenből, nem? Mert hát ez az igazság. Szoktam jegyzeteket írni. A női öltözőben például jó dolgok történnek: ott nagyon jó párbeszédek és nagyon érdekes karakterek vannak. Az emberek csak öltöznek, vetkőznek és egyszerűen csak szórják magukból az életmorzsáikat.
„Volt olyan ruhája Bellának, aminek öten varrtuk a nyakát“ – Interjú Hegedűs Dórával, a Szegény párák tervezőasszisztensével
2024.3.6 19:56
De közben, amikor megkínáltál egy pohár vízzel, amit egy mosóporkimérőben adtál, akkor eszembe jutott az a történet, amit az interjú előtt el is meséltem neked, hogy hogyan ettem két hétig olyan tányérokból, amiket egy véletlenszerű mosogatógép-kapszula összecserélése során kimostam, majd ki is öblítettem. Az is egy olyan történet, ami majd valahova elvezethet a későbbiekben. Lehet a kórházba, mert nem tudom még mindig, hogy ez a sült húsba beivódott öblítő rám milyen hatással van, de például ez is egy inspirációs forrás. Mindenesetre köszönöm, hogy ma újfent megmérgeztél valószínűleg.
Beszéljünk egy kicsit a magyar könyvkiadásról. Azonfelül, hogy tudjuk, hogy bajos, milyen is ez az intézmény? De várj, továbbmegyek: milyen nőként könyvet kiadni Magyarországon?
Ennek a gazdasági körülményeibe ne merítkezzünk – nem is értek hozzá, csupán az e-mailekhez csatolt táblázatokban látom, hogy nem éri meg annyira írónak lenni. De közben meg, amikor azt kérded, hogy milyen nőként könyvet kiadni, vagy hogy milyen nőként írónak lenni, arra azt kell válaszolnom, hogy én nem érzek ebben különbséget. Kellene? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem nehezebb nőként könyvet kiadni. Valószínűleg, mint az életem másegyéb területein, itt is megmutatkozik a férfias attitűdöm, a magamért való kiállásom és az egyenes kommunikációm.
Nem mintha ezekből be kellett volna vetnem bármelyik „fegyveremet“ is a könyveim kiadása során. Ilyen szempontból igazán szerencsés vagyok. Sőt, én azt gondolom, hogy a Rumbarumbamm és az Állva maszturbálok esetében kifejezetten üdvözítve volt, hogy én miről és hogyan is akarok írni. Úgyhogy azt mondanám, hogy ez egy pozitív tendenciát sejtet.
Ha belegondolsz, engem, ezeknek a könyveknek a kiadását, promócióját azzal együtt vállalták, hogy tudva levő volt, hogy provokatív, és hogy valószínűleg nem fog belekerülni a kánonba. Vagy talán csupán egy másfajta kánonba. Ez egyrészt valószínűleg hasznos, hiszen az irodalom körüli sznobériát kezdi lehántani, másfelől meg azt látom, és ez is egy olyan tendencia, amelynek feltehetően erősödnie kellene.
És engedd meg, hogy ezt elmondjam, de szerintem ti ezt nagyon jól csináljátok: megtaláltátok a referenciapontokat, amelyekkel a fiatal közönséget az olvasáshoz, az irodalomhoz csatolhatjátok. Amikor elolvastam nálatok a Puskin születésnapjára írt életműösszegzést, akkor azt gondoltam magamban, hogy igen, ez a módja annak, hogy egyáltalán egy tizenéves, huszonéves megtudhassa, ki az az Anyegin.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A saját generációtok popkulturális pontjait és nyelvezetét használjátok, és azzal próbáljátok meg leírni, hogy miért releváns egy régi orosz író valaki 21. századi kis lélektanára, vagy arra, hogy hogyan is éljen. Egyébként én is ilyen voltam. Tinikoromban a 10 dolog, amit utálok benned című filmet nézve döbbentem rá, hogy az a Makrancos hölgy filmadaptációja. Akkor kezdtem el például Shakespeare-t olvasni, majd ezzel együtt láttam, hogy ott bizony van egy világ, ami nekem sokat ad.
De azzal meg senki semmit nem ér el, ha elitista gondolatokat propagálva, felhúzott orral rekeszti ki a szórakoztató vagy akármilyen másjellegű irodalmat. Azzal együtt nagyon sok ember találja magát a körön kívül.
Ha nem vagy kánon, akkor te hol helyezed el magad a magyar irodalmi spektrumon?
Most azt látom a magyar kortárs irodalmi palettán, hogy kifejezetten akarnak és helyet adnak a női íróknak és a női témáknak – akármennyire is hülyén hangzik ez. Tehát a nőket érintő problémákat feldolgozó könyveknek és verseknek. És ez jó. Ez egy jó tendencia.
Én idekapcsolódom a könyveim miatt, de másrészt meg a kérdés mindig ugyanaz: ki mondja meg, hogy mi a kánon és ki mondja meg, hogy ki tartozik a kánonba?
Az internet eljövetelével megvolt a blogger-éra, majd a vlogger-időszak, most mindenki a közösségi médiában tolja a közléskényszert – többek között az influenszereknek hála. Ezzel egyetemben pedig azt látom, hogy egyre többen fordulnának a professzionális írói szakmához. Nekik mit tanácsolnál? Hogyan lehet könyvet kiadni Magyarországon?
Nem akarok senkit nagyon megrémiszteni, így inkább úgy próbálom megfogalmazni, hogy ez egy óvaintés.
A Taxisofőr című film írója egyszer azt mondta egy interjúban, hogy nagyon nagy különbség van a között, hogy írni akar-e az ember vagy író szeretne lenni – ezt tulajdonképpen mindenre alkalmazhatjuk. Aki nagyon akar írni, az leül és ír.
Ha nem adja fel, akkor lehet belőle író. De ha valójában csupán ábrándozik róla, hogy leírja azokat a sorokat, nem lesz belőle író.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Továbbá arra is figyelmeztetni szeretnék mindenkit, aki erre adná a fejét, hogy ez egy rettenetesen kiszámíthatatlan hivatás. Agilisnak kell lenned, nagyon sok műfajban kell működnöd ahhoz, hogy a vízen maradj, hogy képes légy életben maradni, vagy hogy csupán enni tudj.
Plusz ez gyakran egy nagyon magányos szakma. Azokban a pillanatokban, amikor nagyon kapcsolódnál egy munkahely zsizsgő környezetéhez, neked akkor is napokon keresztül ott kell ülnöd a papírod vagy a laptopod előtt és a fejedbe zárva kell gondolkoznod. Ha megvan benned az a leküzdhetetlen vágy az írásra, az úgyis hamar kiderül.
Akkor te végig izoláltan dolgozol az írói folyamatod alatt? Vagy hogy néz ki egy író átlagos napja?
Vér és izzadás, hányás-hasmenés (nevet). Azért ne felejtsük el, hogy én egy forgatókönyv író is vagyok, ami azt jelenti, hogy ebben a pillanatban is fejlesztek olyan sorozatot, ami nem a sajátom, így pedig ki tudok mozdulni a barlangomból, konzultálok emberekkel, meg ilyenek. De vannak olyan időszakok is, amikor napokig nem találkozom senkivel, esetleg csak zoomon.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Egyébként igen, minden nap írok, de nem folyamatosan ugyanazon a dolgon kell dolgoznom. Kifejezetten jót tud tenni, ha távolságot tartunk egy-két napra az írástól, mert a vége totális becsavarodás lenne.
Hál'istennek mára már meg tudom állapítani azt az érzést, amikor valamit pihentetnem kell. De igen, egy átlagos napom javarészt írással telik el, azt meg megszakítom kutyasétáltatással, vagy filmnézéssel vagy a rám kényszerített szociális interakciókkal.
Körvonalazódik az új Benedek Ágota-bestseller?
Igen, a könyvek között írok egy könyvet – ha ez így érthető. Mielőtt még az újabb, nagyobb horderejű és inkább drámai mélységekbe menő naplódarabomat megírnám, egy ilyen special (ejtsd: szpesöl – szerk.) epizódot fogunk kiadni, nagy valószínűséggel egy másik pici új indie-kiadóval. Én azt remélem, hogy nem lesz kevésbé szórakoztató, mint az eddigi munkáim.
„Lehet egy ilyen országban úgy punknak lenni, hogy közben vállalkozó maradsz?” – interjú Tenner Benivel, a Konyhakör alapítójával
2024.3.2 9:41
Filmes téren is vannak történések. Már a Rumbarumbamm idejében megvásárolták a könyv megfilmesítési jogait. Petrányi Viktória és a Proton Cinemával kezdődtek meg a munkálatok, és hozzájuk csatlakozott be később az HBO Central Europe oldaláról Závorszky Anna, azóta azonban már nem az HBO fejlesztésében folytatódnak a munkálatok. Az már szépen összeállt. Ez a Rumbarumbamm és az Állva maszturbálok mozgóképes adaptációja lesz és emiatt bizony lehet izgatottnak lenni.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezzel, azt hiszem, mindannyiunkat felcsigáztál. Ágota, végszó gyanánt: mit üzensz nekünk, a Z generációnak?
Egy fontos üzenetem lenne a számotokra. Ez a sok melltartónélküliség ebben a pillanatban jó ötletnek tűnik, de amikor a gravitáció egyszer csak mindenkit kikezd, akkor szerintem rossz vége lesz. Ez nektek a nagy létfilozófiám.
