Nagy fába vágta a fejszéjét Emerald Fennell: megcsinálta Emily Brontë örökérvényű irodalmi klasszikusának legfrissebb adaptációját. Vajon Jacob Elordival és Margot Robbie-val sikerült végre összehozni az Üvöltő szelek első igazán méltó filmfeldolgozását?
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1939-es Örökké... című Üvöltő szelek-filmet elismerik a kritikusok, de azóta rájárt a rúd a különböző átdolgozásokra. 2009-ben készült egy szerethető, de átütő sikert nem arató minisorozat Tom Hardy-val és Charlotte Riley-val, 2011-ben pedig Andrea Arnold hozott tető alá egy radar alatti, többnyire elfeledett verziót. A nagyközönség számára kétségtelenül a legismertebb a Ralph Fiennes és Juliette Binoche fémjelezte középszerű, de a maga módján bájos 1992-es film. Ha előzetesen választanunk kellett volna egy rendezőt, aki nagyvászonra álmodja az irodalmi örökzöld modern változatát, az Oscar-díjas Emerald Fennellnél keresve se találhattunk volna alkalmasabb jelöltet; a Saltburn és az Ígéretes fiatal nő is rendkívül unikális, kreatív és vérforraló mozgóképes alkotások voltak.
A csupán harmincévesen elhunyt Emily Brontë 1847-ben adta ki az Üvöltő szelek című egyetlen kötetét, amely nemcsak világirodalmi klasszikus, hanem sokak szerint az első modern angol regény volt. Amennyiben még nem olvastad, és kevésbé ismered a sztori felütését, röviden elmesélem: a történet, amely a 18. század második felében veszi kezdetét a Yorkshire-i lápos vidéken, Heathcliff (Owen Cooper és Jacob Elordi) és Catherine Earnshaw (Charlotte Mellington és Margot Robbie) évtizedeken átívelő szerelmi történetét taglalja. A kisfiú árvaként kerül Szelesdombra, Catherine egyre elszegényedő családjához. A lány érzelmileg kizsigerelő dilemma elé kerül: a szomszéd Fácánosmajorban élő, vagyonos Edgar Lintonhoz megy feleségül, vagy az igaz szerelmet, de a nélkülözést választja Heathcliff oldalán? Vigyázat, enyhébb spoilereket tartalmaz írásunk, csak akkor haladj tovább, ha olvastad a regényt vagy láttad már a filmet.
Instant trigger az Üvöltő szelek szerelmeseinek
A legendás testhorrorfilmes, David Cronenberg a Karambol című filmjének kapcsán mondta tavaly a Budapesti Klasszikus Film Maratonon, hogy a hiteles könyvadaptációhoz el kell árulni, kvázi meg kell csalni a kötet szellemiségét. Van a kijelentésében valami mély igazság, hiszen kevesen szeretnénk szakasztottul ugyanazt az élményt megkapni filmben, mint az irodalmi mű olvasása közben. Óhatatlanul is apróbb meglepetésekre, eltérésekre, és a szimbolikus érme másik, addig felfedetlen oldalára vágyunk, hogy a film és könyv együtt alkothasson kerek egészet.
13 otthonülős, kicsit sem nyálas romantikus film Valentin-napra: a niche drámákon át a folk horrorig
egy perce
Emerald Fennell is ezen ars poetica mentén kanyarította forgatókönyvét – elővette hát a legnagyobb ollóját, és ellentmondást nem tűrően átszabdalta, átköltötte az alapanyagot. A karakterek felét kukázta, és a monumentális, évtizedeken átívelő elbeszélést csupán néhány esztendőre redukálta.
Papíron nincs is ezzel semmi probléma, hiszen bár hűlt helye Lintonnak, Haretonnak, Francesnek, Hindley-nek, Lockwoodnak, és Isabellával is alaposan elbánt az író – az irritatív hősszerelmes szerepet szánta neki –, de a történetvezetés ezáltal fókuszáltabb, és organikusabban áramlik a cselekmény is. A könyv szerelmeseinek vérnyomását garantáltan egekbe fogják emelni a jókora változtatások, amelyek filmes szemszögből ugyan megmagyarázhatók, a baj viszont ott kezdődik, hogy az író-rendező sajnos nem érti az alapanyag esszenciáját.
Brontë gótikus-romantikus eposza azért mélyrehatóan tragikus, mert a Rómeó és Júliát mintázó románc beteljesületlen, illetve a főhőseink közt tátongó társadalmi és emocionális szakadék áthidalhatatlan. A játékidő felében viszont azt kell néznünk, hogy Jacob Elordi és Margot Robbie felfalják egymást – de szó szerint, egészen a cringelés és röhejesség határáig húzva.
Bár ígéretesen indult, a Percy Jackson 2. évada egyenesen katasztrófa lett – kritikánk a sorozat folytatásáról
tegnap 12:01 -kor
A stáblistán túlzás nélkül kreditelhették volna Jacob Elordi nyelvét, amennyit cikázik a vásznon, és persze Margot Robbie orcáján. Mivel unalomig ismétli, ahogy a gerlepár újra és újra ágynak dönti egymást, amikor kigyúlnak a fények a moziban, a kapcsolatukat illetően semmiféle hiányérzetünk nincs, amely épp ellentétes a regény lezárásának érzületével.
Hogy jót is mondjunk, a helyszínválasztás telilalálat; úgy kócolja össze a tomboló szél a köd úszta domboldalak és túlvilági formát öltő kőhalmok közt Jacob Elordi és Margot Robbie tincseit, ahogy illik, és van a filmnek egyfajta jólesően hátborzongató, zord atmoszférája. Az ódon, rusztikus közérzet impozáns; a mennydörgéstől ringatóan nyikorognak a régies stílusú házak deszkái, a táj festői, és bőrig ázunk a letargiában, mintha csak Tarr Bélától A torinói ló pörögne. Persze konfettivel és nyálmérgezéssel vegyítve.
50 éves a Taxisofőr: a vérzuhatagos magányportré, amelynek épp De Niro autója a kulcsponti metaforája
2026.2.8 9:32
A rendezőnőtől már jól megszokott stilizáció ezúttal is megragadó, csak kár, hogy immerzivitás hiányában és emocionális szinten olyan távolságból figyeljük a cselekményt, mint ide Fácánosmajor. Fennell adaptációja csúnyán elbaltázza a sztori lényegét, vagyis a szerelmi szálat; a megrendítőnek, könnyfacsarónak szánt konklúzió legalább annyira rideg, mint Szelesdomb göröngyös lankái a hajnali órákban.
Margot Robbie castingja
Rengetegen felhördültek, amikor Margot Robbie-t castingolták Cathy Earnshaw szerepére. Én bizakodtam, hiszen egy modern, jó esetben kissé provokatív, friss feldolgozásról van szó, illetve egy kiváló, tapasztalt színésznőről. Próbáltam megszokni a helyzetet, de nagyjából fél óra után egyértelművé vált: Margot Robbie castingja nem működik. A gyönyörűen szőke Barbie-fürtjeivel, modern stílusú játékával, és rengeteg sminkjével (ami nyilván nem az ő hibája) zavaróan kilóg a 18. századi miliőből. A kémiájuk Elordival is hagy némi kívánnivalót maga után – Fennell újból és újból lenyomja a torkunkon a szenvedélyben izzó, szexizéstől túlfűtött romantikát, miközben bevonódás hiányában egyre kínosabban érzi magát az ember a moziszékben.
Jacob Elordi egyébként ügyesen játszik, mint mindig, viszont Heathcliff jellemábrázolásával súlyos problémák akadnak. A férfi antagonisztikus és ambivalens karaktere a regény kulcsponti erénye és legérdekfeszítőbb aspektusa, hiszen az egyik pillanatban gyűlöli, a másikban szerelmes belé, a harmadikban pedig gyötrelmesen sajnálja őt az olvasó. Filmünkben Heathcliff sajnálatra méltó jófiú – teljességgel megfosztotta őt a szkript könyvbeli tekintélyparancsoló, vonzó, összességében mérgező személyiségétől. Mindkét főhős túlságosan lepolírozott és szimpatikus: nincs rétegezve a jellemük, hiányoznak az egyedi jellemvonásaik, amelyek komplexszé, érzelmessé, és legfőképp: hús-vér emberré teszik őket. Szépek, szexik, tüzesek, de mindez vajmi kevés ahhoz, hogy bármit is érezzünk irántuk.
A kamurománcok fogságában: miért akarjuk azt hinni, hogy Hollywoodban minden színész egymásba szeret?
2026.2.7 10:13
A nézőnek nem jut alkalma haragudni rájuk, sajnálni őket, vagy beléjük szeretni; Heathcliff súlytalan szépfiú, Cathy pedig Margot Robbie félresikerült castingja miatt lóg ki a sorból. A folyamatosan arcunkba tolt, giccses kéjelgésük pedig a könyv lényegbeli alapkoncepcióját szúrja szíven. A szerelmi szál hatástalan – és ezáltal sajnos a film is.
Kár érte, mert ahogy korábban említettem, a vizualitása különleges, és atmoszféráját, hangulatvilágát illetően a legesztétikusabb mozgóképes vetülete Brontë fabulájának. A zenei aláfestés eklektikus; kellemesen és egyedien keverednek Charli XCX modern dallamai a klasszikus szólamokkal. A fényjáték szintén eszményi, akárcsak a baljósan sötét, de gyönyörűen megkomponált snittekkel operáló cinematográfia. Már „csak" egy épkézláb, kevésbé gyermeteg forgatókönyv hiányzott, hogy emlékezetes filmadaptáció születhessen.
Az adaptálhatatlan remekmű
Emily Brontë kötetének olvasása közben mindenki számára egyértelművé válhat, miért törik bele a filmesek bicskája. Nem túlzottan bonyolult vagy szövevényes az alapmű, épp ellenkezőleg: egyszerű, de mágikusan áramlik, és lesújtóan emberi. Épp ezért, roppantul nehéz új otthont találni neki, hiszen a halhatatlan írónő lapjain rejlik az igazi otthona. Az 1992-es filmadaptáció például könyvhű volt, de brutálisan elsietett a történetvezetése, és nem alapozta meg kellően Heathcliff és Cathy szerelmét.
A Marty Supreme űrsebességgel vágtató ingerfröccs, de vajon jogos a hype? – Kritika Timothée Chalamet Oscar-esélyes filmjéről
2026.2.5 10:13
Elkerülve a korábbi hibákat, a direktor igyekezett minél jobban lecsupaszítani a hömpölygő cselekményt, valamint megszabadulni a feleslegesnek tűnő mellékszálaktól, és kizárólag Cathy-re és Heathcliffre fókuszálni. A kihúzott karakterekkel viszont az eredeti mű szíve-lelke is odaveszett, pláne úgy, hogy sekélyes a románc illusztrációja.
A 2026-os Üvöltő szelek összességében fájdalmas csalódás, pláne egy ennyire elismert és nívós rendezőtől. A szemkápráztató, grandiózus hatású miliő és a fekete öves színészek ellenére egyszernézős, pehelysúlyú film született, amely nemhogy nem ér fel, de meg sem közelíti az eredeti mű időtlen zsenialitását. A kötet fanatikusai jobb, ha bekészítik a vérnyomáscsökkentőt. Aki pedig nem olvasta a könyvet, egy filmtechnikailag kiemelkedő, de sztoriját tekintve pehelykönnyű, szirupos Valentin-napi szerelmi kalandot kap, amely inkább megmosolyogtató erotikus szekvenciái miatt fog megragadni az elméjében, mintsem letaglózó érzelmi hatása okán.
