A Taxisofőr egy olyan mozgóképes alkotás, amely nélkül garantáltan másként festene napjaink filmes szcénája, sőt a komplett moziipar is. Néhány fun fact kíséretében felidézzük Martin Scorsese és Robert De Niro ma 50 éves magnum opuszát.
Az 1970-es évek derekán a felmérhetetlen hatású olasz-amerikai rendező, Martin Scorsese még közel sem számított akkora korszakos filmgéniusznak, mint napjainkban. 1968-ban, 26 évesen diplomázott a New York-i Filmakadémián, ahol több rövidfilmet is készített – közülük a legismertebb A nagy borotválkozás. Az első nagyfilmje a Ki kopog az ajtómon? (1966) című pszichodráma volt, amely egyértelműsítette a tehetségét. Az ifjú Marty mindenáron filmezni akart, és még a legendás színész-rendező, John Cassavetes sem tudta lebeszélni arról, hogy elvállalja A lázadók öklét (1972), amely egy alacsony büdzsés, kissé gagyi krimidráma volt. Még annak is fennállt a veszélye, hogy a korai ballépése beskatulyázza Scorsese-t, és sosem lesz képes realizálni a benne rejlő potenciált.
Szerencsére másként alakultak a dolgok. Megismerte a fékezhetetlen bizonyítási vágytól duzzadó fiatal Robert De Niro-t, és közösen elkészítették az Aljas utcákat (1973), Scorsese első gengszterfilmjét, amely öt díjat is bezsákolt, és felrakta a filmes ígéretek térképére az alacsony termetű, de annál buzgóbb rendezőt. Innentől pedig nem volt megállás. A zseniális forgatókönyvíró, Paul Schrader társaságában három évvel később tető alá hozták a Taxisofőrt, amely a sztratoszférába repítette De Niro és Scorsese karrierjét: a film megnyerte a cannes-i Arany Pálmát, négy Oscar- és hét BAFTA-jelölést, és összességében huszonhét díjat vágott zsebre. A Taxisofőr egy nyers, jó értelemben véve „koszos" indie-projekt, a független filmgyártás ékköve, amely több szempontból is filmtörténeti jelentőségű.
Travis Bickle taxija valójában egy metafora
A De Niro által megformált főszereplő, Travis Bickle akkoriban kicsit sem számított szokványos fazonnak. Most nagyot mennek az antihősök, de anno szokatlan volt, hogy kevéssé, sőt szinte egyáltalán ne tudjon azonosulni a néző a film protagonistájával. Ha egy-egy rövidke pillanatra mégis megkedvelné, a másikban csalódnia kell benne. Ez a fajta kiismerhetetlenség tette igazán érdekessé, és azokban az időkben forradalmivá a karaktert.
A PTSD-vel küzdő, mentálisan sérült leszerelt katonák társadalomba való reintegrációjának kritikájaként is értelmezhető. Bickle tengerészgyalogos volt Vietnámban, ahol feltehetően szörnyű dolgokat élt át, mégsem törődik senki azzal, milyen hatással lehet rá ez mentálisan, amikor visszatér a hétköznapi életbe. Valószínűleg korábbi traumatikus élényeihez köthető az inszomniája, szociális nehézségei, és az erőszakra való hajlama. A férfi taxija is szimbolikus: a nyüzsgő New York-i kavalkád közepette a magányába zárva, a saját kis világában létezik.
Schrader és Scorsese társadalomkritikai attitűdje is elgondolkodtató. Bickle Palentine-szenátor ellen tervezett merénylete valójában az őt kirekesztő szociális berendezkedés elleni fellázadásának manifesztuma, amely végül nem jár sikerrel, ezért dühét az Irist (Jodie Foster) prostituáltként futtató Sporton (Harvey Keitel) és cinkostársain éli ki.
A látszólagos happy end azonban homályos: az utolsó jelenetben Bickle merev, már-már élettelen tekintete az autó tükrében arról árulkodik, hogy a belső haragja és instabil jelleme nem veszett el, és csupán idő kérdése, mikor tör újból a felszínre. A Taxisofőr Martin Scorsese első mesterműve volt, amely álomszerűen vöröslő neo-noir fényjátékának és Bickle örökérvényű tanmeséjének köszönhetően instant klasszikussá vált. A következőkben néhány érdekességet közlünk a hollywoodi filmgyártást és a mozgóképes történetmesélést forradalmasító alkotásról.
Robert De Niro tényleg taxisofőr lett
De Niro hiába nyert Oscar-díjat 1974-ben A keresztapa folytatásáért, egyetlenegyszer ismerték fel őt, amikor taxisnak állt a forgatás előtt, hogy kellően beleélje magát a szerepébe. Bizony ám, Bob már akkoriban sem viccelt a szakmázással: 1975 elején éjjeli taxisnak állt, hogy hitelesebben magára tudja ölteni Bickle figuráját. Egyszer egy kezdő színész felismerte a taxiban, és így fordult De Niróhoz: „Várjunk csak, te most nyertél egy Oscart. Te jó ég, ennyire nehéz melót találni?"
A film legfontosabb képkockája
A direktor úgy véli, a film legfontosabb snittjét Travis Betsy-vel való telefonhívása során láthatjuk, amikor oldalra svenkel a kamera, és az üresen tátongó folyosó kerül fókuszba. A mesélő ezzel érzékelteti a férfi magányának szinte már-már kibírhatatlan mivoltát, és mindeközben felvillant egy apró fénysugarat, hátha megjelenik valaki a folyosón, hogy enyhítse a néző és Bickle gyomorgörcsét – de tudjuk jól, hogy senki nem jön.
Ezért barna színű a vérzuhatag a finálében
A szemfüleseknek feltűnhetett, hogy a tetőpontban szokatlanul komor a színpaletta, és a fröccsenő vér gyakorlatilag barnás színezetet kapott. Ez nem a véletlen műve, szándékosan deszaturálták a színeket a készítők. Scorsese-t folyamatosan nyomasztották felülről, hogy vágja ki a túlzottan erőszakos jeleneteket a filmből, amiről a rendező természetesen hallani sem akart.
A Marty Supreme űrsebességgel vágtató ingerfröccs, de vajon jogos a hype? – Kritika Timothée Chalamet Oscar-esélyes filmjéről
3 nappal ezelőtt
Ahhoz, hogy elkerüljék a film X-es besorolását Amerikában, és visszavegyenek a viszcerális ábrázolásmódból, egyetlen lehetőségük maradt: hogy kevésbé pirosnak ábrázolják a vért. A barnás árnyalatnak köszönhetően kis mértékben realisztikus, inkább álomszerű, szürreális és piszkosabb jellegű küllemet kapott a befejezés, amely elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy ne kelljen lenyisszantani a mára ikonikussá vált fináléból.
Hozzám beszélsz?!
Amikor Bickle az őrület határára kerül és felfegyverzi magát a lakásában, sor kerül De Niro filmtörténeti monológjára. Az ikonikussá vált pszichotikus mantra, a „Hozzám beszélsz?!" - dialóg, amit saját magával folytat a főszereplő, teljes egészében a színész improvizációja volt. De Niro később elmondta, hogy amikor Stella Adlernél, a híres színészoktatónál tanult, kaptak egy olyan gyakorlatot, hogy önmagában üres frázisokat más és más jelentéstöbblettel kellett megtölteniük. Innen jött a Taxisofőr legismertebb, mémmé vált momentuma.
Hűen ábrázolja Bickle magányának egyre elviselhetetlenebb mértékét is: olyannyira éhezik már bármiféle emberi interakcióra, hogy még a saját tükörképével is hajlandó vitatkozni. A monológ valójában felvételek közti önszórakoztatás céljául szolgált De Nirónak, de amint meghallotta Scorsese a szavait, csendben intett neki, hogy folytassa, mert ez jó lesz. És jó is lett.
Kis híján nem Jodie Foster és De Niro kapták a főszerepeket
Scorsese felajánlotta Dustin Hoffmannak Travis Bickle szerepét, aki nemet mondott rá, mert a forgatókönyv alapján azt hitte, a rendező teljesen megőrült. Később megbánta a döntését. Paul Schrader egyébként Jeff Bridgest látta lelki szemei előtt a forgatókönyv megírása közben, aki a Maradj éhen! és a King Kong forgatási kötelezettségei miatt nem tudott szerepet vállalni a Taxisofőrben.
Csendes barát-kritika: ha nem kapcsolódunk sürgősen egymással, csak mélyülni fognak a szakadékok
2026.1.29 10:19
Az akkor mindössze tizenkét éves Jodie Foster, akinek a karaktere és ugyanennyi idős volt, nem vállalhatta az explicitebb jeleneteket, ezért a nővére, Connie Foster volt helyenként a dublőre. Iris szerepe kapcsán szóba került a Star Wars Leia hercegnője, Carrie Fisher, a Szex és New York Samanthája, Kim Cattrall, sőt Rosanna Arquette és Michelle Pfeiffer is. Foster a 2003-as AFI életműdíj-átadó gálán, amelyen Robert De Nirót díjazták, elmondta a beszédében, hogy az amerikai színész ismertette meg vele a szakma iránti elhivatottságot, és a színészi karakterépítés fontosságát.
A vietnámi háború társadalmi traumája
Paul Schrader azért szőtte bele a történetbe, hogy Bickle veterán, mert úgy gondolta, a vietnámi háború társadalmi traumája organikusan egybeolvad a karakter paranoid pszichózisával. Felerősítve mániás epizódjainak hatásait, egyúttal intenzívebbé, fenyegetőbbé téve Bickle különböző magánéleti eseményekkel kapcsolatos megéléseit. Ezért hajlandó a karakter New York legveszélyesebb kerületeiben is taxizni, hiszen tudat alatt a saját gyűlöletét és erőszakra való éhségét táplálja.
Az a bizonyos Scorsese-cameo
Martin Scorsese meglehetősen random cameoja a filmben azon ritka pillanatok egyikét örökíti meg, amikor egyszerre látható a kamerák előtt a legendás duó. A rendező karaktere Bickle taxijának hátsó ülésén foglal helyet, akivel elkocsikáznak a felesége szeretőjének lakásához, majd megpillantják az épp vetkőző nőt az ablakban. Scorsese karaktere pedig latolgatja, hogy elteszi láb alól a nejét elcsábító férfit. Feszült jelenetről van szó, amelyben Bickle rendre gyanakvóan pillant hátra a kuncsaftjára, hiszen realizálja, hogyha a férfi gyilkosságot szándékozna elkövetni, az előzetes önvallomása miatt ő is veszélybe kerülhet. Mivel a meglepően jól játszó Scorsese csupán 163 centi magas, a jelenet közben egy takarón ücsörög.
Íme a TOP 10 legnagyobb bevételt hozó mozifilm valaha – Van egy óriási meglepetés a listán
2026.1.27 15:39
A Taxisofőr az egyetemes filmművészet megkerülhetetlen mérföldköve, és meggyőzően lehet érvelni amellett is, hogy Martin Scorsese legjobb filmje. A direktor és örökös múzsája, Robert De Niro ezután (napjainkig) még nyolc közös projektben működött közre. Többek közt olyan alapművekben, mint a Dühöngő bika (1980), a Nagymenők (1982), a Cape Fear (1991), a Casino (1995) és a Megfojtott virágok (2023). A Taxisofőrt pedig jobban teszed, ha még ma elcsíped az HBO Maxon.
